MIKÓ ANDRÁS
Pillangó
Tehetetlenség
Hogyan öljük meg magunkat?
(Hát megint elkezdtünk havazni)
(Látom, napok óta...)
 |
(sz. 1978, Brassó-megh. 1997, Kolozsvár) Tizenkilenc éves, amikor gázmérgezésben meghal. Akkor kezdett volna bele az egyetemi életbe, de már kötetnyi írás maradt utána, amit barátai, hozzátartozói hamarosan könyvvé szerkesztettek. Az első kiadást (Befejezetlen történetek tárháza) hamar elkapkodták. Az írások - próza és vers elegyesen - frissessége, vidám melankóliája és melankolikus vidámsága rég nem látott tehetséget, nagyformátumú alkotót ígértek. Válogatásunk a második, bővített kiadás alapján (A meg nem irt regény, Erdélyi Híradó, 2002) történt. A nevét viselő irodalmi alapítvány minden évben díjazza a legtehetségesebb fiatal erdélyi szerzőket. |
Pillangó
repülés közben álmodni
vagy csak álmodás közben repülni
az én pillangóm álmodott is repült is és
belefáradt úgy emlékszem meghaltam
mikor a pillangó felébredt
nem tudom lehet-e repülés
nem bírta már talán unta is hisz ugyanazt
a rémálmot látta már mióta
szóval leszállt leszállt de kényszerleszállása
közben mikor már földet ért de még
haladt nekiütközött álmának
egymásba ropogtak egy darabig majd a
pillangó kinyitotta szemét
felébredt a ropogás megszűnt az álmában
álmodók felébredtek tehát meghaltak
a pillangót álmodták ők a pillangó pedig
őket de megunta és
Tehetetlenség
Jánk Károlynak
Látod, ez is csak egy hangulat.
Megnevezném,
s megállok félúton. Távol.
(Egy kéz, igen*:
fél a bemutatkozástól)
Mert már csak hangulatok vannak.
Íze csupán a szavaknak,
s mintha élnél:
világod ők rakják össze,
nem kérdik maradsz-e, jössz-e,
íze, a szaga szavaknak
maguk a szavak: hallgatnak.
Marad e hangulat, látod.
Névtelenül, félúton. Távol.
(Egy kéz, mely
igen: lemaradt a bemutatkozásról.)
S rám szorul, mint egy hurok:
vers,
melyet megírni nem tudok.
* Pilinszky: Elég
Hogyan öljük meg magunkat?
Mindenesetre öregen.
Vagy fiatalon.
Ha másképp nem,
az elkerülhetetlen
természetes halállal
öljük meg magunkat.
Ketten.
Egymás mellett.
Mert egyszer még
találkozni fogunk,
de akkor:
végleg.
(Hát megint elkezdtünk havazni)
hát megint elkezdtünk havazni
újra még egyszer újra meg újra
mint a fehér
hasadunk a hóba
*
sötétben az
esthajnalcsillag
is
csak
Cenk-tetei
jelzőlámpának
látszik
*
érc-füstben perzseli
elmúlásba
szabadság-hajam
a kigyúló kályha
a meleg lét anyja
- jegek sátánja
őrködik a hő mélyében
öleli
fejem láng-fürtjeit
halálba
*
teremtett teremtőkkel
kikövezett járdánkat
koptatjuk
- ez éltünk
s ha elüt a vén Mély
a fel-levonóban
újrateremtjük
önmagunk
*
Uram, ön nem teremtett engem.
Csak annyiban, amennyiben
most önhöz szólhatok.
Figyelmeztetem hát,
mégsem én szólok:
a szólás van általam.
*
Végül sorsommá változom.
A Társ is én vagyok,
a magamra utaltság
viszont elfogadhatatlan.
Öngyilkos leszek,
pedig mást ölök meg.
*
A lehetőségek hangjegyek.
A dallam te vagy.
*
Éjjel az esőt csak fényben látom.
Addig csak érzem.
Csupán pár lámpa hatására
adatik meg az összefüggő
víz-függöny látomása.
Ez a lámpa a vers.
*
átmos a zene
szennyemet
felejtve
visz
rohanok bele
már nem élek
vagyok
létre kelek
a hangok árján
*
völgyből kifutó
fáradt vonat
a sínen akár
vissza is fordulhat
a gondolat
*
és eljutsz oda
hogy a vonatról már
nem le hanem
beszöksz valamibe
a tájba
*
életünk boltján
fekete tábla
A HOLNAP ZÁRVA
(Látom, napok óta...)
Látom, napok óta rám figyelsz.
De mindezt csak akkor látom,
mikor rád figyelek.
És napok óta úgy gondolok rád,
hogy azt mondom magamban:
"Ma sem gondolok rád."
*
a lényegtelen
ideát
merevíti
döbbent,
megtörhetetlen
csendbe
a túlvilági
ideát
*
mezítláb,
véres-végtelenül
tapos a végtelen lényegbe
a vers
felold, átmos
átment magába
- van ennyire kedve(r)s
*
talán hallgatni kellene...
gondolat-mentesen
magány-magunk
csend-mélyén
talán hallgatni kellene...
így élni át,
szótlan döbbenetben,
fagyos-megmeredten
utolsó átélnivalónkat:
halálunkat
*
arca van a sebén
és nem arcán a seb
állandó mosoly
lelkén már nem lebeg
ne tartsd ide
Dide!
*
akár a rohanva leejtett
lopott dinnye-cafatok
a sárban
lapulunk, félünk
várjuk a szent szétnyomódást
a fájdalmas
kereket
