MARKÓ BÉLA

Aggteleki példázat a szerelemről
Enteriőr: a svéd haza
Erdélyi utazások
A nagy közös sakk
Leitmotív
Én, sajnos, már nem tudok játszani
Aggteleki dalnokverseny
Az emberélet útjának felén
Miért írtam verset?
Tél
A téboly dicsérete
Szétszedett világ
Testemlékek
S holnap a rovargyűjtő mit csinál?
Az írógép üzenete

(Sz. 1951-ben Kézdivásárhelyen) Költő, kritikus, műfordító, 1989 után gyakorló politikus, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke 1992-től. 14 verseskötete jelent meg, jelentős hozzájárulása a romániai magyar tankönyvirodalomhoz. A marosvásárhelyi Látó c. irodalmi havi folyóirat főszerkesztője, 1994-ben József Attila-díjat kapott.

Aggteleki példázat a szerelemről

Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.

(1992. augusztus 14.)


Enteriőr: a svéd haza

Cigarettáznak a betűk: parányi
fehér karikát fújnak, míg a szürke
ég szürke esőt szór a szürke fűre,
hát most kellene hirtelen megállni

egy ház előtt, hol bent a szőke svédek
újságot olvasnak, vagy járnak-kelnek
régi bútorok közt, kenyeret szelnek,
és csorgatják reá a szőke mézet,

nézném őket a növekvő homályból,
hogy szinte csak szőke hajuk világol,
s hogy szikráznak a mézeskenyér-morzsák,

majd elnyugosznak: önmaguk kioltják,
mert későn virrad, és korán sötétül,
s a kinti táj sosem tanul meg svédül.

(Stockholm, 1992. szeptember 9.)


Erdélyi utazások

Lebeg a vizek fölött,
a hegyek, a dombok, a mezők fölött,
a zörgő pléhtányérok fölött
az erdélyi macskahűség,
a testétől elválasztott macskalélek.

Fekszik az éjszakai aszfaltutakon
az elgázolt macskák teteme,
a széttaposott szemgolyók,
a kifordult belek:
átsurranások, átszökellések,
átosonások maradványai.

Puhán szalad a gumikerék
boldog egerek sorfala között,
útszéli fákat fényesítve,
a lassan mindent betakaró,
sárguló kukoricával mintás
erdélyi macskabundán.

Nem a gazdához, csak a házhoz
köt ez az olthatatlan vágy már,
szétfújja a szél a gerendákat,
mint a szalmaszálat,
vissza-visszanézek, lassul futásom:
jó vadászatot, kóbor macskák!

(Marosvásárhely, 1991. október 20.)


A nagy közös sakk

A gordiuszi csomót
nyilván ketté kellett vágni,
és előbb-utóbb a sakktáblát is
ketté kell vágni,
hogy a fényes fekete ruhások
békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak,
s hogy a fényes fehér ruhások
ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni
a fényes fekete ruhásokat,
tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval
kell őket szétválasztani,
az ilyen futókat az olyan futóktól,
az ilyen lovakat az olyan lovaktól,
az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól,
be kell vezetni az áramot
a sakktábla két fele közé,
vizesárkot kell ásni
vagy magas falat emelni,
hogy a fehér ruhások
és a fekete ruhások
tehetetlenül vicsorogjanak egymásra,
de az az igazság,
hogy egy fél sakktábla is alkalmas
egy jó kis játszmára,
mondjuk, az egyik bástya
a másik bástya ellen,
az egyik futó a másik futó ellen,
hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni,
persze, az a helyzet, hogy
egy negyedtábla is,
sőt, egy nyolcadtábla
vagy egy tizenhatodtábla is
veszélyes lehet,
tűzzel, vassal,
vizesárokkal,
fallal,
atombombával
kell darabokra verni
ezt az átkozott sakktáblát,
hogy végre ki-ki a maga kockáján:
parasztkocka, királykocka,
vezérkocka, lókocka,
Istenkocka,
hullakocka stb.

(1991)


Leitmotív

Halálom után sok-sok évvel
hihetetlenül öreg leszel, szerelmem,
akár egy téli kaptár,
amelyben alszik már a méz,
és alszik a gyilkos fullánk is,
kívülről csak egy korhadt szerkezet,
de bent a zümmögés,
bent a virágok illata,
a magasság és a messzeség,
bőrödet fújja kint a szél,
ráncosodsz, de csak mint almán a héj,
mert legbelül a szürke tömkelegben
virraszt, ki egykor teljesen te voltál,
de most csak akkora,
mint egy méhkirálynő,
s a kaptárból ki már sohase röppen,
ott táncol bent egy kicsi leányka,
olyan kicsi, akár a kisujjam,
ő parancsol minden pillanatban,
de ha nyílik tavasszal a kaptár,
akkor sem jön ki a verőfényre,
ott énekel bent a sötétségben,
ott énekel egyre távolabbról...

(1991)


Én, sajnos, nem tudok már játszani

Együtt vagyunk, miként a csont s a bőr,
hogy meghalunk, ha szétválasztanak,
mert összetartasz s összetartalak,
s talán gyűlöllek, mint a börtönőr
a rábízott rabot, s miként a rab,
talán gyűlölsz te is, hogy végre föl-
oldozzalak, mert mind egymásra tör,
aki egymásra lel, és mind szabad
szeretne lenni, s így fohászkodik
majd Istenéhez is, hogy változik
fű is, fa is, s hogy ő is álmodik
egy másik életet, de nincs remény,
s jel sincs az ég fekete üvegén:
„a dallam nem változtat szövegén”.

(1992)


Aggteleki dalnokverseny

Kovács András Ferencnek

1.

Így kellene talán a verset írni,
évszázadonként egy-egy szótagot
elejteni, s ha végre felragyog
a papíron, hát újra szóra bírni

egy újabb évszázadnyi csendet,
nem pazarolni: lassan, fukarul
egy-egy verslábat lépni konokul,
csak amennyit egy emberélet enged,

s ha nem te, majd más, úgyse számít, hogy ki
fogja végül is napvilágra hozni
a kész művet, amelybe valaki

Neanderthalban egyszer belekezdett:
folytasd néhány betűvel a szonettet,
amelyet sohasem fogsz hallani...

2.

Én majd egy cseppkőbarlangban lakom,
sötét, formátlan tó lesz ablakom,
nem látok onnan soha semmire,
csak a világ mélységes mélyire,

nézem, hogy cseppenként szüli a kő
a követ, mint halott, ha körme nő,
mint egy végképp lelassult szervezet,
s már én is az leszek: csak szerkezet,

hiszen az élő s holt anyag között
nincsen különbség, s míg fejem fölött
fel-le ugrál a fű: sarjad s rohad,

millió év kell, hogy bár egy fogat
növesszen lent a szörny, de életét
nem félti: éli saját tetemét.

(1992)


Az emberélet útjának felén

Adj poklot, Istenem, s adj mennyet is,
hogy félúton az ördög megkísértsen,
hogy angyaloddal a rontást kivédjem,
hogy eltaszíts, s hogy mégis megsegíts,

hogy lássam, fent az ég milyen magas,
és lent a mélység milyen feneketlen,
hogy tudjam én is, mibe keveredtem,
hogy titkaidba végre beavass,

mert eddig még az ördög elkerült,
s gábrieled is egyre menekült
tőlem, azt sem tudom, hogy tényleg bátor

voltam-e én, vagy csak a gyávaságtól
megmentett jósorsom? Próbálj ki hát!
Nem félti így, ki szereti fiát!

Miért írtam verset?

Mennyit gyötrődtem, Istenem, hogy formát
adjak a bennem felsejlő világnak,
hogy földnek, víznek, lepkének, virágnak
eszmét keressek, s verseim tagolják

a tagolatlan időt körülöttem,
hogy a valóból hátha újra álom
lehetne, s hátha ismét megtalálom,
mit fűbe, fába rejtettél előlem,

mert többet ér a képzelet a tettnél,
mert annál, amit nekünk teremtettél,
tán többet ér a vágy, mi testet öltött,

de torz eszével belenyúlt az ördög,
és lehet, csupán azért írtam verset,
hogy tetteid közt terveidre leljek!

Tél

Új év, új ég, új föld, új test, új lélek,
új erdők, új mezők és új remények,
a régiek a hó alatt hevernek,
választhatsz új jövőt és új szerelmet,

új útra lépsz, mert vége van az útnak,
minden, mi volt, a hóba belefulladt,
se lábnyomok, se jelzések, se morzsák,
mit elszórtál, a cinkék felkapkodták,

ha akarnál, sem tudnál visszamenni,
ki eddig voltál, nem mutatja semmi,
most minden régit megtagadhatsz végre,

új hó terül a tegnapi vetésre,
de elmegy majd a hó, megjő a fecske,
s úgy csivitel rád, mint egy idegenre.


A téboly dicsérete

Kőrösi Csoma Sándor emlékére

Hát a kemény cellában miféle öröm? Miféle
kielégülés? Miféle részegség? Miféle nők? Miféle
narkotikumok? Megfagy a száj. Megfagy az ágyék.
A vágy csak úgy szivárog, mint szem sarkából a

könny. Mennyi megszállott, mennyi rögeszmés, mennyi tébolyult!
Csupasz deszkán fetrengők, csupasz deszkával ölelkezők.
Hízik a lélek, sűrűn falatozik kívánatos betűkkel
jóllakik. Hallgat a test, alázatos, szívós, fegyelmezett.

Hős kellett nektek. Hős, ugye? Hát itt a hős! Az
önsanyargató. A céltudatos. A konok. A szerény.
A szemellenzős. A makacs. A kiállhatatlan. Nem lehet
vele jókat inni. Nem lehet vele jókat... Hej,

mennyi mindent nem lehet!  Szürke kőkamrává
változik már a bőr, a hús, a csont is, ráomlik
egyszer a gyötrő gondolatokra. De mire való
mindez? Egy szótárra való. Lapjai közé beköltözik,

nőnemű szavakkal szeretkezik, hímnemű szavakkal
lerészegedik, ó, drága Sándorom, mondják majd
neki. Talán még mi is megszólítjuk, beszédünket
megérti, láss csodát! Hát ti hogy kerültök ide? Jöttünk,

mert vár a Himalája, jöttünk, mert vár a nagy tibeti
angol szótár, jöttünk, mert végre megőrültünk mi is, testvér!


Szétszedett világ

Körülöttem felpuffadt margaréták ,
és nyersolajba fúlt levelibékák,
és mocskos fák, füvek, virágok, rétek,
nagy, közös tepsiben az alkatrészek,

mert széjjelszedtem kihűlő világom,
hogy hátha jobb lesz, hátha megtalálom
a nyitját, de csak értetlenül álltam;
s a kezemről lecsorgó éjszakában

elhullt egy-egy csavar, egy-egy aprócska
szeg, egy-egy csillag, ámde semmi lényeg,
semmi, amit az élet értelmének,

fő-fő titoknak gondolhattam volna,
s most fű, fa, virág, minden meg fog halni,
mert nélküled nem tudom összerakni.


Testemlékek

Bőrömön, mint egy régi fóliánson,
ott vannak múlhatatlanul a tested
nyomai, s én olyan gonddal vigyázom
őket, mint egy editio princepset,

mint egy adománylevelet, vagy mint egy
latin szövegbe ékelt nyelvemléket,
sok cirkalmas betűt, sok feldíszített
iniciálét, és közöttük téged:

egy helynevet; egy dűlőt, egy határrészt,
egy hadi út nevét, egy fehérvárét,
majuszkulákat és minuszkulákat,

egy gesztusomat, melyben téged látlak,
s már nincs mit tennem, lassan annyit érek,
mint kódex, melyet fellapoznak érted.


S holnap a rovargyűjtő mit csinál?

Járkál a fűben a szenvedélyes gyűjtő: hopp, egy költőcske,
ilyen még nincs nekem, hopp, egy diák, hopp, egy
háziasszony, vigyázva fogja, szoknyáját le ne tépje,
érzékeny bőrét fel ne sértse, rossz álom ez, jobb
álmokat kívánok. Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! Hát
mi ez a képzelgés az elfelejtett mondattanról? Mi ez a
képzelgés a mondattalanról? A rémségek rémségéről,
amikor egymást tépi két test, és nem tudnak, nem
tudhatnak összekapcsolódni! Igy maradunk magunkra,
így reccsen át a vinilinkabáton a tű. A kitinruhán. A
hártyás szárnyak között. Drága Mondattan! Ne hagyj el
minket. Ne hagyd, hogy külön-külön kerüljünk rá a
nagy listára, védj meg minket! Ne! Hagyd! Hogy!
Külön! Külön! Kerüljünk! Rá! A! Nagy! Listára!
Védj! Meg! Minket! Szétesünk! Kezünk! Kioldódik!
Kapaszkodunk! A! Semmibe! Ne! Hagyni! Hogy!
Külön! Külön! Kerülni! Rá! A! Nagy! Lista!
Megvédeni! Mi! Szétesni! Kéz! Kioldódni! Futnak a
bogarak a fűben, találkoznak, köszöntik egymást,
jó munkát, erőt, egészséget. A mondattalanban
nincs mező, csak a fűszálak. Nincsen kert, csak a
tikkadt virágok. Hopp, egy rendőr, ilyen még nincs
nekem. Kék bogár. Emlékeznek ránk a mondatok,
mint egy régi házra, ahol jó volt lakni. Emlékszik
ránk a nyelv, ha meg-megébred, felrezzen,
mint az összeszáradt káposztalepke. Hopp, egy őrült,
ilyen még nincs nekem. A magára maradt szótár, a
magára maradt nyelvtan, mint az összegyűrt
véres lepedő, mint az összehajtogatott blúz, mint az
elmosott poharak újesztendő reggelén. Mint az elmosott
poharak. Így. Így. Így. A poharakba hó
szakad, lesz majd kristályos italod, hogy beletörik
a fogad, hogy a nyelőcső jéggé fagy, hogy a gyomor
szétrecseg, mint egy műanyag zacskó, hogy a szájban
üvegtörmelék, el nem olvadó porcukor, tiszta tányérok
polcodon, belőlük senki nem eszik, nem mocskolja be
senki sem, eljön a nagy mondattalan, üljünk le
ki-ki egyedül, koccintsuk poharunkat ablakunkhoz,
telefonunkhoz; fogunkhoz. Építsük fel ismét nyelvtanunkat:
Ne meg! Hagyni meg! Hogy meg! Külön meg! Külön meg!
Kerülni meg! Rá meg! A meg! Nagy meg! Lista meg!
Vagy: Ne el! Hagyni el! Hogy el! Külön el! Külön el!
Kerülni el! Rá el! Az el! Nagy el! Lista el! Vagy:
Megvédeni meg! Mi meg! Szétesni meg! Kéz meg!
Kioldódni meg! Vagy: Megvédeni el! Mi el! Szétesni el!
Kéz el! Kioldódni el! Hopp, egy katicabogár!
Szállni! El! Katicabogár! Szállni? El? Katicabogár?


Az írógép üzenete

Kopog az isteni írógép odafönt,
csillagütéseitől meg-megroppan
a hatalmas indigó,
farkasok, nyulak, cinkék lábnyomát
préseli a téli mezőre,
jelzések ébresztenek minden reggel,
s végigfut rajtam az öröm
az ismeretlen szövegtől,
végigsimít a halál is rajtam,
de körme nem akad belém,
lecsúszik a borzongó csigolyákról,
mit írnak nekem,
amíg alszom,
mit üzennek?
nem arra való a beszéd, hogy megértsék,
olyan a vers is, mint egy kéz
az ablakpárkányon,
mint egy női arc a párnán,
nem arra való a kéz ,
nem arra való az arc,
hogy megfejtsék,
az elfehéredő kéz a kérdés,
az ablakpárkányra lezúduló eső a felelet,
a haj fekete kosarába fektetett női arc a kérdés,
a ráboruló vakító fény a felelet,
írok, írok, írok,
s már tudom: mintha ujjaimat mozgatnám
önfeledten,
mintha mosolyognék, mintha sírnék, mintha élnék,
hallgatlak téged, s mintha néznélek csupán,
hallgatsz engem, s mintha néznél csupán,
elgyönyörködsz egy kerekded ó-ban,
szeretném megcsókolni egy jajszavadat,
nem üzen semmit az éjszakai írógép nekünk,

billentyűin angyalok táncolnak,
ördögök duhajkodnak,
s nem kérdi senki már tőlem:
mi leszel, fiam, ha megnősz,
legfeljebb azt kérdik tőlem:
mi leszel, fiam, ha meghalsz?