LIGETI ERNŐ
Bajvívás
Vers a valóság kerülgetéséről
Falu
Scherzo
Mit is akar a hangya?
Anina (1920)
Az életet élni
Ügető szán a hold alatt
|
|
Ligeti Ernő (sz. Kolozsvár, 1891. febr. 19. - mh. 1945. jan. 11. Budapest) író, publicista, szerkesztő. Középiskoláit Kolozsvárt végezte, ugyanitt jogtudományi doktorátust szerzett. 1911-ben a Nagyváradi Naplónál kezdte újságírói pályáját. A háború után a Kolozsvári Hírlap munkatársa, majd a Keleti Újság s annak félhavi irodalmi folyóirata, a Napkelet szerkesztője. Részt vesz az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon megalapításában. 1934-ben kivált a helikoni közösségből, s megindította Független Újság c. hetilapját. 1943-ban családjával Budapestre költözött, ahol a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője. A város ostroma idején a nyilasok feleségével együtt agyonlőtték. Irodalmi munkásságát 1913-ban költőként kezdte, verseinek "groteszk" játékára Tóth Árpád és Ady Endre figyelt fel. Az író legteljesebb megnyilatkozásai viszont regényei. Főbb művei: Magányosan ezer tavasz közt (versek, Nv. 1913); Asszony (novellák, Mv. 1920); Belvedere (regény, Kv. 1921); Erdély vallatása (politikai portrék Hosszú Márton és Pap Domokos rajzaival, Kv. 1922); Én jót akartam (versek, Szatmárnémeti 1924); Az ifjító szűz (regény, Kv. 1925); Föl a bakra (regény, Kv. 1925); A páneurópai mozgalom (tanulmány, Kv. 1926. Korunk Könyvtára 5); A kék barlang (regény, Kv. 1927; 2. kiadás Az idegen csillag c. regénnyel együtt, Sőni Pál bevezetőjével, RMI, 1969); Vonósnégyes (elbeszélések, Kv. 1928); A kuruzsló (regény, Kv. 1929); Az ő kis katonája (regény, Mv. 1931); A két Böszörményi (regény I-II. Kv. 1931); Az idegen csillag (regény, Kv. 1932; 2. kiadás A néger hősszerelmes címmel, Bp. 1933); Jákob az angyallal (kisregény, Nv. 1940); Rózsaszüret ("A Balkán regénye", Kv. 1941); Súly alatt a pálma ("Egy nemzedék szellemi élete." Emlékirat, Kv. 1941); Noé galambja (történelmi regény, Bp. 1943). Év nélkül: Modern Robinson (novellák); Eget vívó György deák (ifjúsági regény, Bp.). |
Bajvívás
Tornára most már nem virággal, Szédülten verset költeni, Égi boltra kúszik fel a hold. Gondolni reá iszony: Szívem, mit mondjak néked el, Kétszáz kemény láb aknamélyre szállt Elnézem én az életet. Kevés Téli úton üget a szán, (Forrás: Ligeti Ernő - Én jót akartam. Szabadsajtó Könyvnyomda és Lapkiadó Részvénytársaság, 1924 Szatmár. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
de gyűlölettel vittelek.
Nem néznek atyafisággal,
ha köztük állsz, a ritterek.
Erdőben együtt lovagoltunk,
sátorban egy kockára tettünk.
Egy volt a kenyerünk, a sorsunk.
Egy: a köpeny és egy: a szentünk.
Mindenben pajtás - miért akartad,
hogy a nőnk is egy legyen?
A múlt ilyenkor sírva hallgat
s végzet ül a kardhegyen.
Mert látod: mindenünk az asszony.
Elsápadunk, hogyha felsír.
Ő a minden szépre van szomj.
Ő a zászló, ő a szent sír.
Ő az erő, ő az áldás,
Ő a sisak, ő a lábvért.
Harcokban a harckiáltás.
Meghalunk a mosolyáért.
Együtt hiába éldegélvén
öt nyarat és öt telet:
Egy rózsa volt a kopja végén,
s én meg kellett hogy öljelek.
(1914)
Vers a valóság kerülgetéséről
búbánatot felkölteni,
látni, mennyi rossz van -
Inkább aludni hosszan.
Csákányt ragadni tétován,
aknára szállni még korán,
még korán bizonnyal -
fázom tőle iszonnyal.
Inkább derülten, könnyedén
élni, mint egy vőlegény,
díványon elheverni,
egy pakk kártyát keverni.
Naponta inget váltani
s néhány nőt megáldani
s nyakkendőt bő csokorba
s cilindert hébe-korba.
Kabátra varrni gombot és
cipőre adni gondot és
ügyelni a szivarra,
nem nézni erre-arra.
Nem fülelni semerre,
s legfőképpen a mellre,
kiben a szív van és e
bolond lét szenvedése.
Mint egy nagyszerű bálon,
Legyen babám az álom,
Kezét nyugtassa rajtam,
másik kezén az ajkam.
Falu
Kertet, pitvart, szérűt és akolt
Esti párák fátylai fedik.
Magános bakter lépkedik.
Száll a fűszag mezők mélyiről,
Alabárddal jár az éji őr,
Elfüggönyzött ablakok megett
Boldog falu népe hempereg.
El-megbúva tücsök titktakol,
Magánosan bakter silbakol,
Még egy kuvasz sem kíséri őt,
Unott arccal méri az időt.
Lámpásával lassú fény kereng.
Óraszámra harsog: végtelent
És ha kajált: tíz óra, halló,
Bizonnyal az: örökké való.
Alabárdos árnyéka fehér,
Falakon a toronyig felér,
Mánusául irdatlan időnek
Keskeny karja óriásra nő meg.
(1916)
Scherzo
Meghalok én is bizony,
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Simoron virág, ha felnő,
Könnyelmű széllel játszadoz.
Nagyszerű nap süt vígan.
Fekszem hanyatt a sírban.
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Betűzi majd, aki eljő.
Lévén sok szabad ideje.
Síromon mi lesz? Légyott.
Diszkréten fekszem én ott.
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Nevet az Úr s a Delnő.
Ebben nekik van igazuk.
Mit mondjak? Rettenetes lesz.
Nem jutok be az Esthez,
Riporter sorban, árván,
Vidéki elmúlás vár rám
S csontjaim itt kell letennem.
(1918)
Mit is akar a hangya?
hogy tűnnek hosszú évek el,
hogy másnak kéne lenni
s nem lesz belőlem semmi.
Szívem, mit mondjak néked el,
szívemben madár énekel
tejüveg gyönyörű hanggal,
mint álomban az angyal.
Szívem, mit mondjak néked el?
ha netalán kissé-érdekel
privát keserűségem,
kis lepke végtelen égen.
Szívem, mit mondjak néked el,
Mikor világok égnek el,
mit ér a gyertya lángja?
Mit is akar a hangya?
(1916)
Anina (1920)
a szénpokolnak szédült kosarán
a kőbe elzárt égő napsugárt
megkeresni indult valahány.
És lenn a mélyben csákány tört elő
s a vén falakban feljajdult a kő,
a kétszáz ököl szükölt, harapott,
románok, svábok, magyarok.
Messze zengett már a gyárszirén
s lenn a tárnán hempergett a váll,
hasoncsúszva, veríték vizén
viharzott, ázott kétszáz proletár.
S amerre szem lát, vak, süket terek,
de fönn, de fönn a hitves és gyerek...
tépett, zúzott, prüszkölt a marok -
románok, svábok, magyarok.
Fönn az élet villanya derült,
s a zöld mezőkön táncolt a világ.
A szén, a szén, a szén előkerült
és elindultak teli talyigák,
velük indult a kétszáz izenet:
vigyed te szén, vigyed a szívemet,
az éccakának adjál új napot -
románok, svábok, magyarok.
És fönn a kastély. Szárnyas szép szobán
az aknamélybe visszaszállt a szó:
Ragadd a csákányt, zúzzad szaporán,
mert kell a szén és indul a hajó
és fűl a gép, és estély láza int...
A kétszáz bányász hozzáfog megint
s nem látja: lenn a halál acsarog,
románok, svábok, magyarok.
Egy pillanat és szétdurran a lég,
a földnek gyomra forrón felhőköl,
összeomlik a cementbolt, fenék
s a kétszáz kézből hull ki a pöröly,
s elvonaglik kétszáz ember izma,
ó szörnyűséges földi kataklizma.
Uram, mitől jó a haragod?! -
románok, svábok, magyarok.
Kétszáz halott test újból felüzen
s e néma hírhez nem kell drótkötél.
Kétszáz halott test, gyilkos nagyüzem,
hasznothajtó, busás és kövér.
Kétszáz embert evett meg a szén,
de holnap kétszáz újra földbe mén,
s vérből veri nekik az adót -
románok, svábok, magyarok.
Kétszáz halott... de itten él a vád
és ég a könny, és karcol, mint a kés
és karcol mint a tőr és taplót gyújt alád
és mint a farkas, két szemedbe néz.
Aninának gyásza itt kereng le,
kétszáz üres szem harsog itt tetemre
s csákányt döngetnek a földlakók -
románok, svábok, magyarok.
Döng a csákány hátatok mögött,
a tömegsírból kibúvik a kar,
a néma gége újból felhörög
s össze-vissza zúg, mint a zivatar:
Vigyázzatok, ti élő emberek!
Csak az menekszik meg, aki szeret,
annak bocsát meg kétszáz zord halott -
románok, svábok, magyarok.
Az életet élni
öröm csorg utána, mint pohár
alján néhány csepp ring. Ó sóvár
nézés, kiben benne ég s enyész
a ki nem élt lét tette. Szem, ne nézz
te, jobbra-balra, hogy a sors dobál,
mert fáj a szívnek, és e zord hodály
a tér, az is fáj. - Nem vagy te zenész,
ki bánatát nyirettyűjére fejti
s felejti már, aztán a földre ejti
a hangszert s benne illan mélabú.
Te élsz, te vagy. A kínok néma szú-
faragta fádon könnyekkel szakadnak
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
s te akkor is látsz bévülről, ha vak vagy.
Ügető szán a hold alatt
üget a szán, a hóban.
Jaj nekem, jaj, holdam, ha szán,
holdam fekete tóban.
Alélva mi: csilingelünk,
czin, czin, senki se hallja.
Szép nagy világ kering velünk,
haj, haj, havasok alja.
Szállj csak, te, szállj, eb ha vonyít,
eb ha vonyít a szánra,
dér ha borít és szél ha szorít,
útad senkisem állja.
Czin, czin: kristályorgona nyit,
jégbazsarózsa a télben,
hajrá, hoppá, eb ha vonyít
szállj csak száz meredélyen.
Szállj csak, száguldj, szállj egyedül
nyugtalan éj, van-e társad?
Szán is, hold is mind lemerül,
mind lemerül, de te szállj csak.
