LÁSZLÓ NOÉMI 

Torockó
Küldött
Tánc
Sereg 

(Sz. Kolozsváron), a legfiatalabb költőnemzedék markáns képviselője, 1997-ben végezte a kolozsvári egyetem bölcsészkarát. Egyetemista volt, amikor román írószövetségi díjjal tüntették ki pályakezdő kötetét (Nonó). Az 1998-as nyári Tokaji Írótábor díjazottja. Bevallottan nagyobb sikere van az idősebb költőtársak körében, mint a vele egyivásúaknál.

Torockó

1.
Ahol a kő követ felejt
s a szikla ormán felleg ül,
a csont a földből felkerül
s a holdsugár árnyékot ejt.

Hiányos árnyék: csendje nagy,
falak merengnek messze benne,
leroskadt, súlytalan falak,
melyeknek mintha mégis lenne

kevéske súlyuk: annyi épp,
amennyi illatos füvek
meghajlításához elég...

Tűnő falak: lég-testűek,
hordják az árnyék hűvösét,
s a táj szívét, mely megremeg.

2.
Kanyargó zöld-piros sorok:
innen a szón, túl a tudáson,
a vállon súlyosabb a vászon,
növekvő szélben sustorog
sokezer szálnak rejteke,
sokezer alvó ív alól
táncos csikók csengője szól,
s a tulipánkehely színe
egy árnyalattal mind sötétebb,
kerék forog, az éjszaka
kifoszló fénymintázata
mint fel-felrobbanó szövétnek
távoli lángja, oly tűnékeny,
s a szertefutó csend alatt
lélegzik, ami megmaradt
csikóból, szélből, tulipánból
távolodásom éjjelében.

(1996)
 
 

Küldött

Üveges ég alatt, tél-éjszakán
félelem tavából mert ki anyám.
Takaróm ajkának párája volt,
keresztelőmön orgona szólt:

utazó fénysugarak muzsikája
taszító-vonzó térküszöbön,
aludtam idegen égi kövön,
jég zuhogott és küldtek alája,

hajnali puszta rejti utam
tanulok szavakat, nyelvet felejtek,
amit az elmúlt világról sejtek,
süllyed az álom kútjaiban,

süllyed az álom, emberi foltnak
lenni a lenti táj kapuján,
mint kik a holtak őrei voltak,
járok a mások sorsvonalán.

(1995)
 

 
Tánc

Eső becézi tested, vén sikátor:
gerinceden míg végigzongoráz,
kigyúlsz a lámpa halvány mosolyától,
fakó ruhádból felfénylik a láz,

mely szélbeporló évszakok zajában
emésztett bénát, némát és vakot,
s a küszöbön hideglelősre váltan
Halál zsebéből álmokat lopott,

egyszeri bátrak félelméből ébred
az indulat, mely csontjaidba mélyed
és a veszendők hálójába von,

míg végső képed alakulni véled,
riadó szellem álmaidba téved:
már lejti táncát tükör-arcodon.

***

A gyűlöletnek törvénykönyve nincs.
Körödet többé át nem léphetem.
Gyilkolva jár bennem amit nem mondhatok
s az életem.

Kanyargó úton árnyam makacsul
nyomon követi tiltott árnyadat.
Rebben a múltból sok kék lepkeszárny
és ránktapad.

Bolond csodáink hulló hímpora
csalóka ír, kegyetlen védelem.
Kerülöm hát, s a fehér éjszakát
vérrel szegem.

***

Ahol megébredsz, ott elalszom.
Eleven fényed marja arcom.
Hangod a hangom, hallom: beszélek.
Életed ellen, ellenem élek.

Levelek kelnek, levelek halnak.
Földön a haraszt, föld a haraszton.
Egy, aki érlel, egy, aki téved.
Ahol megébredsz, ott elalszom.

Szélben a nappal, szélben az éjjel.
Zúgnak az ágak emberi hangon.
Egy, aki láthat, egy, aki éghet.
Eleven fényed marja az arcom.

Pendül az évszak, új szíve nő már
Tavaszból Nyárnak, Őszből a Télnek.
Egy, aki őriz, egy, aki szédül.
Hangod a hangom, hallom: beszélek.

Száll a világra csendje a létnek.
Lélegzik fűben, fában a lélek.
Egy, aki elmúlt, egy, aki készül.
Életed ellen, ellenem élek.

Életed ellen, ellenem élek.
Hangod a hangom, hallom: beszélek.
Eleven fényed marja az arcom,
ahol megébredsz, ott elalszom.

(1995)
 

 
Sereg

Szivárványhártyán tündököl a kép,
zsibongó fülbe füstös fütty hasít.
Álomban kattogó fogaskerék:
utaznak rajta látomásaid,

a feledésbe burkolt figurák
(szikrányi nappal tűnt szülötte mind)
bomlásnak indult írások szerint
bármerre sodródsz, ők várnak reád,

barangolásaidból ez marad:
a gondolatod-alkotta anyag,
amely szavakban nem talál teret,

kiket nem érlelt égi akarat,
íme a fattyú szellem-ifjak,
arcukban Arcod él, az elveszett.

***

A lélek füstös folyosóin
nincs hiteles idő, se tér,
csupán a halvány, furcsa illat,
mely mindig új álomba ringat
s homályban könnyedén kísér,

az árny a fény ölében él,
nem nő és nem húzódik össze,
s hogy nincs mi valósághoz kösse,
a forma omlik és zenél,
és minden csupa olvadó szín.

***

Hulló gyümölcsök vándor illata,
anya suhogó ruhái fehérek,
nappalaimmal éjszakába térek,
zsugorodik a dolgok alkata:
a kút tenyérnyi álma mély nagyon
bolyongó fények, arcok, tükörképek
- gyűrűző levegő, amerre lépek,
a napsugárhoz holdsugár oson -
e légi térben imbolyogva jár
egy képzet, mely a múltból ittragadt,
violaszínű fellegek alatt
íratlan ének hangfoszlánya száll.

(1995)