Valaki követ álmodik 
Költözködés - Horátz után szabadon  
Jugendstil. Ezredvég! 
Magna Hungaria 
Pro Domo 
Weöresiáda. Váteszi szózat utókoromhoz!  
Ars erotica 
Texasi csendélet - Texan Still Life  

VALAKI KÖVET ÁLMODIK

Ha majd hamut álmodnak a kövek,
s a boldog hamu embert álmodik,
valaki semmit - istent álmodik,
torkában némán torlódó kövek.

A szó kővé lesz egyetlen napon,
törvénytáblából készül útvesztő
köré, karneol idő - útvesztő
ő is, önmaga álma egy napon.

A szavak csak szavakat álmodnak,
csak egy könyvet útvesztőkkel, kövekkel
s tükrökkel, eme végtelen kövekkel,
melyekben arcok arcot álmodnak.

Egyetlen arc lesz, mely már végtelen,
akárha most zuhanna egy tükör
mélyébe - mintha sok törött tükör
kövek röptét álmodná végtelen.

És egyszer kövek álmodnak követ,
és egyszer hamu hamut álmodik,
egy álom semmit - embert álmodik,
a csend torkában lüktető követ.
 

 

KÖLTÖZKÖDÉS - HORÁTZ UTÁN SZABADON

Nézd, hogy ráncol a fény lágy csiganyálredőt,
s úgy vonszolja magát bádoginas tetőn,
 mint egy tökkelütött srác
  arcán szárnyaszegett mosoly

ábrákkal maszatolt ablaküveg mögött,
préselt lepke gyanánt összelapítva - így
 lopkodhatja magát, mint
  felnőttkorban a láz, kinek

választása a két nélküliség között
néhány verssor, amely forradalommal ért
 fel... Megtört a hasonlat,
  szó sincs rá, s ha akadna sem...

Hurkolj hát batyukat, hordj kapualjba már
cókmókot, csomagot, s zárd be a könyveket
 sangháji skatulyákba!
  Halló, zárd be Horátzot is -

hány ódát cepelünk át a jövőbe, nos,
lelkecském? Ne se félj - majd kirakosgatás
 közben jő Thaliarchus,
  L. ZS. vagy valaki, s vörös

meghurcolt kanapénk újra kitesszük, és
csurran vodka avagy más evidenciák...
 Agyő, tégla-Soracte
  s kéményerdei kábelek!

Agyő, Bandusiám - rusztikanálisom
s öblítőcsobogás! Ejnye, kiszárad az
 íny... Falernusi tintát
  tölts, L. ZS.! Ha kiköltözünk

minket hirdet ama klassz monumentum - egy
rozsdázó poroló hátul az udvaron,
 s balról vaksi veréb száll
  szárítókötelére, hol

díszrongyszőnyegeken vertük el éveink.
Vale, klasszikusok, már vacogunk, akár
 mosdótál pereméhez
  súrlódó üvegek, tragacs

furgonban zötyögünk át a jövőbe, mint
őrült ószeresek... Hátradőlünk vörös
 megbillent kanapénkon,
  s egy nyélnélküli serpenyőn

vervén kiskanalas taktusainkat egy
más ódához, amit még mi sem ismerünk,
 üdvözlünk - ti kirámolt
  könyvtárak, szavak, életek!
 

 

JUGENDSTIL. EZREDVÉG!

Jó volna lenni még picit
S még jobb nagyon jó vanni
Míg tart szerelmi tét licit
Setteng a szív tűr döng a sors
Ouverture Don Giovanni

Úrként kódisnak menni el
Nem adni hadirendre
Ha már az Isten nem figyel
Lehúnyni véncigány-szemünk
Pihenj te adyendre

Lóéj pupilla konfliség
Hajtatnak át a Ringen
Aranymázakba vont klisék
Az bécsi szép Zsuzsanna és
Szent Hildegard von Bingen

Idők időkbe ölt idők
Csudás a cél ha rút is
Papol művészke bölcs ripők
Fáradt faust vágy közelg
Oly múlni-forma krúdys

Akarni lenni néma tán
Szeretni vanni Szindbád
Cukormozartok évadán
Érezni csontig édesülsz -
Születni kéne inkább
 

 

MAGNA HURGARIA
 Ilia Mihálynak szeretettel
 
Mondják a vének: megtartó erősség,
magas mentsvár, erődítmény a nyelv!
Temérdek, mint egy csipkézett oromfal:
Félelmetes, mert égi szirten épült!

Ravasz barátok, prédikátorok
Papolnak így - nem szótlan elhagyottak.

A száj palánkja némasággal árkolt
Védelmi gyűrű jól körülkerítve:
Magába zár, bár ellenség sehol...
Tán szerteporzott, elporladt a szélben...
Már ostromzaj se döng... De megmaradtunk.

De isten tudja, kik vonultak el itt...
Keresztesek, germán páncélosok,
kazárok, türkök, novgorodiak,
tatár hordák, tévedt iráni népek -
Kis cselvetők Bizáncból, Niceából...
Nem tudható... Nem érthető a csönd.
Hallgatni sem mer már a hallgatásunk.

A száj palánkja némasággal árkolt
Védelmi gyűrű, zsúfolt sírgödör...
Végül pediglen egy-két szó marad:
Makacs fogak közül majd úgy bukik ki,
Mint vár fokáról messzekémlelő,
Ki nem volt harcos népvezér, sem őrszem -
Csupán a szellem távolába nézett,
Mert látni jött, mikor találat érte...
Véletlenül, mellékesen, hiába.

Úgy hull a sajgó semmiség ölébe
A hang, a lélek ismeretlenül,
Mint elfelejtett védő, senki sarja,
Fölösleges bámész lenyilazott -
S a mindenség pusztán süvít tovább...

Bölcsek beszélik: elveszett erősség,
Lakatlan vár, panaszfal, kő a nyelv.
Tömör, kemény, miként a végítélet -
Nem érthető, mert magunkat sem értjük.
 

 
PRO DOMO

Csak én írok, versemnek hőse: semmi.
Vak űrnek voltál viselőse, Emmi -
vidám hasadban zsidó voltam s dán is,
csordult a számon vád, vér, vodka, ánizs...
Szomjazva ezt-azt felnőttem, fel én,
ki fuldokoltam más anyák tején,
tudom már: solvet saclum in favilla,
mert egy mozdony volt csak József Attila,
s Babits volt Jónás, Babits volt a cethal,
hisz tetszhalott is meglakol, ha meghal,
s nehézkes voltunk Isten könnyű álma,
de szétnyom bűzlőn, mint a szörnyű bálna,
amely Szatmáron Szent István terén
rohadt, akár a szóra szánt erény,
miképpen Hamlet s Fortinbras, a norvég...
Kék formalinban forgat majd az orv ég,
ha semmiségre lelkem tán serény:

kicsüng a létből, mint versből a sorvég.
 

 
WEÖRESIÁDA. VÁTESZI SZÓZAT UTÓKOROMHOZ!

Suhanc leszek még, 116 éves,
De jó madzsar dzserek, sőt barna kislány,
S megkérdem akkor, költők barma, pislán:
Mit ér az ember, mit hiszen, ha téves?

Fityiszt sem értem: mért van abban érdem,
Ha földön játszom, mászok bamba térden,
S ti már fölöttem fontoskodva le s fel
Tudós felnőttként jártok... Tompa testtel

Átléptek rajtam, ám belémbotoltok,
Míg firkálok perzsára, lomha porba...
Számomra szimplák, frissek lenn a dolgok:
Egymásba huttyan tartalom és forma!

Nem tudhatjátok: lelkem merre leng át,
Mily végtelenbe tart? Kit érdekelne -
Mint bomlik szét egy rímmel férces elme?
Aggult versemre köttök víg pelenkát,

Akárha volnék ükunokám kölke,
Ki e világot tőlem örökölte...
Makacs kacsótok, oh, minőket ír rám,
Hogy ígymegúgy, teljessé lőn a lírám:

Majdnem lefőztem Sziszt, Aranyt, Balassit,
Babits Mihályt, s úgy nézek föl Weöresre,
Miközben létem öntudatba lassít,
Mint alperes néz fürgébb fölpörösre,

Habár lehetnék szőke, kosztolányis,
Attilásabb, árpádosabb, gyulásabb,
Tajtékzóbb, mint a paprikás gulyáshab -
Élhetnék persze Kölnben, Ozsdolán is,

Párizsban bandibb lennék, egyre gyónibb,
Akár szabolcskás vitrinekben ó-nipp,
Vereczkén Verlaine volnék, rétyi Rimbaud,
S ha forrna még vénámban égi tempó,

Túltennék tán Reményiken reményben -
Marnék, ha tűrnék, tűrném, hogyha marnak,
Bölcsen szavalnék most e költeményben:
Jó volnék végre vátesznek, magyarnak!

Szátok mögöttem majd röhögjön össze,
Ifjak, jövendő vének - ím, kibírtam,
Pedig rút rigmust ennél többet írtam...
Bús párka sorsom bármiként bögözze -

Csak nőjetek, maradjak én gügyének,
Nem ártok nyelvnek, senki népügyének:
Szép balgaságom nem székfoglalón áll,
Hű hazugságom igazabb a szónál.
 

 
ARS EROTICA

Vagyunk végső játék
Hörgő légcső ágyék
 Pörgő szem térd far tompor
Combtő bőr fénylő táj
Vad nyelv örvénylő száj
 Vágy karmol tép mar tombol
Kéz láb ín izomzat
Széttárt kín mi mozgat
 Együvé facsar rombol

Ringó halmok mellek
Hajzat bomló felleg
 Ajzott íj gyors szemöldök
Vagyunk sebhedt sértő
Tág húsban kísértő
 Tűzhányó kráter köldök
Öl forrongó börtön
Mélyedet betöltöm
 Mindenségem felöltöd

Vagyunk végső játék
Lét lélekző lágyék
 Has mell hullámhegy vállak
Űrben rángó tagok
Szervek szétszórt magok
 Szép zűrzavar szent állat
Készültünk öröknek
Mi forgat pörögtet
 Világ csak velünk szállhat
 

 

TEXASI CSENDÉLET - TEXAN  STILL LIFE
(Jack Cole vázlataiból)

Hírös falu nálunkfelé Fort Worth
Hol a tantim szemfedőket horgolt
Poántlasszót fehér koporsókra
Nem csuda hogy sohse vitte sokra
Horgolt vajmi 7700-at
Árából 10 kriptát vett s 2 házat
De utólag ő is jól ráfázott

Stb.

Hírhedt vásár a marháknak Fort Worth
Hol Sam bácsi tök szuperen horkolt
Míg szunnyadtak bankházak & farmok
Istállókban bankárok & barmok

Ebbűl elég hé Matt adj egy kortyot
Sam bácsi még úgyis tovább hortyog
Szemfedőket egyre horgol tánti
Fort Worth-ot meg verje meg az ánti

Dallas (Texas), 1989. január - Malibu (California), 1995. szeptember