Egy oda-vissza út sosem elunt
Rejtvény, hogy mi lesz holnap
Nem tudni, mit hoz az ostromállapot -
Őrültséget, feszült alázatot.

Nem szól mindenkinek a harang,
Csak azoknak, akik lábon
Maradtak, mint:

Lövés után a vad,
Fagy után a venyige,
Kín után fehér csönd,

Éhes fény nyelve, s a többi,
S a többi goromba gondolat.

Biztos vagyok benne,
hogy halhatatlan vagyok,
azt is tudom, hogy es-
tére fekete
varjúhúst eszem.

Ha reggelre mégis
meghalok, megálmodom
holnapi ebédem,
igényes nem vagyok.

Ritkán fehér holló.
Ritkán fehér krokodil.
Ritkán fehér szamár.
Ritkán fehér elefánt.

Minden olyan fekete.

Dübörög az ég,
csűrdöngölőt
járnak.
Tűfokán áthú-
zott hamvadó
villámfények.
Kötetlen,
görcsös szelek,
nyikorgó kapuk,
elfelejtett
zsalugáterek.

Valahol egy fény
engem keres.

Tudom, hazavársz
születésnapodra.
Akik még vártak engem,
belepusztultak.
Sírjaikon nem nőtt fű,
sem virág, csak panasz.
Meghajolok sírjuk fölött,
hogy megbocsássanak.
Sebzett lelkemben
patakként sírok.
Ha valaki lát és megbocsát, az Én vagyok.

Nem voltál ott
te sem, ahol én.
Ketten voltunk
mozsárágyú
pókhálós csövében.
A halál meg én.

Furcsa hallgatás
uralkodik, váratlan
nyugtalanság.

Semmi nem marasztal:
Csönd, agárugatás, félho-
mály varázsa, a vén kútá-
gas, unott moha illata,
patak fölé hajolt fák lomb-
fátyla, térden alvó kereszt,
őseim gondolkodó homloka,
az oltár, ahol megkereszteltek.

Megállt az idő, elhalt a mozgás,
a tekintet, az emlék.

Az árnyék illata sem a régi,
mindenütt ragyog a semmi.

Búcsúznék, ha fogadnátok.

Eltikkadva zsigereim közt
egy-egy szó után kapkodok
engedelmeskedem a
körülmények kényszerének
magam vagyok

önző barbár pókhálók
lepték el házamat
gyengeségemből fakadnak
cinkosuk vagyok
gyűlölettel letegeznek

hiába próbálom hárítani
zavarosnak vélt képeimet
mindig visszamerülök a
tudattalanba a kudarcba
a kalmárkodók keze közé

együgyű álmom
képzelődés: rémek
mozgólépcső a
szemeteskocsi ma
hamarább zakatol
nem állítottam vissza
az órát elveszítem a
tudatosságot könnyebb-
séget - s ami még maradt
az mind tökéletes?

A lovak lábon
döglenek meg,
sosem délben az
égő Nap alatt,
velük megy az
árnyék, melyet
megbántott a
világosság, a
zúgó csend foltja;
kiszáradt a patak,
elvesztette völgyét,
s elnyúlik körü-
lötte a semmiség.

A múlté a szedett-vetett
gyanú, mely
körülvesz, mint

templomot
a kőfal,
melyen tekergő
fény virít.

Valami sürget,
ellenállhatatlan
lendület.

Tégy valamit
sorsoddal,
imbolygó tömeg.

Csurom vizes minden
        (mintha az ég is sírna)
Kaszáló apám ingben
        (zöld rozmaring-színben)
Ordít a szegénysége
        (fenőkőtok-zörrenésben)
Kiült a kaszanyélre
        (kegyetlenségképpen)
Hol az öröm-kimérő?
        (az út csodához vezet-e?)
Sorba állni! kitérő!
        (varázsütés mezeje)
Kinek mennyi jár észre
        (óriásnyak ereje)
Mérd ki Uram tetézve
        (istennek könyörülete)

Apám előtt elfogy a szerencse.

Mi a francot
látsz rajtam
megint, hogy
bambán kutatod
arcom titkait?

A te dolgod az
ugatás, farok-
csóválás, az örök
helytállás, mint
árboc a hajón.

Nem tudlak meg-
simogatni, mintha félnék,
sem emlékből át-
emelni ragyogó
őszi nyugalomba.

És akkor a lassú
jóságod: a szemet
hunyorító értelem,
évszázadok hűsége
szólal meg benned.

Átokként lóg a köd
a kerti fákon.
Rabláncán némán
kutyánk mocorog.
Már szólni sem
merünk egymáshoz.
Kegyetlen hideg szavunk
Viharos-lőporos.

Titkot rejtünk minden
almáriumfiókban.
Hazaárulással senki
ne vádoljon,
lóháton keltünk át
minden hídon.
Kövek lelkébe mártva
tiszta kardunk.

győztesként
ereszkedtek le
a Bekecsről
lábujjaitok közt
kibuggyan a sár
nehéz a tele kosár
minden a vágy
szintjén lebegő
gyermekjáték
kinek szemében hold
kinek csillagok
s ami kimarad
belső száműzetés

Változik a szín, a tér,
éljük az új valóságot,
vassisakban kékszemű
farkasok, sárga violák,
orchidea-hangok.

Egy más kor mezején
büszke amarillisz,
hazafias sarkantyúkon,
virító ibolyák, huszárok
titkos kardcsapások.

Megszólít a fű szaga,
az írisz játékos magányossága,
arcon fölreppent a kedv,
gyöngyvirág, árvácska,
szárnyas lovak nyargalása.

Őseink nyomát keressük tűvé
tett világunkban, és mindent,
ami múlandó - mint a
pipacsok kalandvágyása, a
levendula bizonytalansága.

Odafent hidegen
sötét az ég.
Minden zavaros,
otromba, silány.

Egy ilyen ítélkező
napkezdet után,
mondd,

mi jöhet még,
egy furcsa suhogás,
egy jajkiáltás,
arany csillag hullása,
egy mennyei kéz,
melynek hatalmában
bíztunk mindig.

Ki ítélte meg
vétkeink súlyát.

Édesanyám földön hullámzó
fény volt, a jótett és
a szeretet mintaképe.
Hamar könnyezett, mint
tavaszkor a metszett venyige.

Máskor berepdeste az avart s
búsmadár hangon dalolt.
Beteges, borús szeme ha ránk
ragyogott, lelke kinccsé változott.
De belsejében mindig gyászolt.

Szerénységében nem hitt a
szerencsében, mely néha feléje
villogott. Vagy megaláztatott
s csukott szemmel a csillagzónán
átvonulva áhítattal imádkozott.

Két tenyerében a szíve tüze közt
csak egy Istent szorongatott, aki
a sóváradi templomban lakott.
Sohasem hallott Héraklészről,
a múzsákról, a Szentföld őseiről.

Édesanyám földön hullámzó fény volt.

Kávéscsészém alján
motoszkál arisztokrata
szemed fénye, keresed a
tökéletest a zaccban,
a varázskulcs-erő
titkos kattanását.

Rám nézel, hogy figyelem-e
ujjaid mutogatását,
mellyel körülgyalogolsz
a fekete köríveken,
belesóhajtasz mélyen a
lejátszott tragédiákba.

Látod fehérben
a tömegzuhanást,
a fodros hópelyhek
erőlködését, a tisztulást
menyasszonyi fátyolban,
fejedről lassú léptekben
olvad a hó, ott marad
a színe, s a lefolyó
olvadásízű cseppek
arcodon dideregnek,
fényes ekével sáncot-
ráncot szántanak az
arcod-nyakad terében,
még nincs készen semmi,
minden befejezetlen
(zuhanó fekete)
hópelyhek fehérben,
tüzesvérű pitypalatty,
meztelen lány a
műjégen lírád
húrjait pengeti.