KIBÉDI SÁNDOR

NAPSZÁMOSOK
ERDÉLYI ÁLOM
SZOMORÚ KICSI LÁNYOK
FIATALOK
EGY KOLOZSVÁRI HÁZ
BALLAGNI A JUHOK UTÁN
TÁJKÉP
TENGERZÚGÁS
ENYÉM VAGY ERDÉLY
ESŐFELLEGEK DALA
NAPOS KIS UCCÁK
A FÉNY ROHAN

NAPSZÁMOSOK

Ferdevállas, kajlabajszú emberfiák,
kopott a ruhájuk, roggyan a lábuk
s a derekuk roppan a meddő tusán.
Kenyér, kenyér! - és holmi rongy a testen;
ebben merül ki minden akarat.
Egy kicsi ház, kertecske, társ, gyermekek
- teremtő Isten, milyen nagy dolog!

Nézem őket, babonázott szemmel nézem.
Őskép. A poros úton mendegélnek.
Ezt így, valahol már láttam, régen.
Ez hát az árnyék? - kérdeztem akkor,
nem felelt senki.
Az emberek bámulva elmeredtek a kérdésemen.
- Most is kérdem. Nem érti senkisem.



ERDÉLYI ÁLOM

Atyai csókoddal homlokomon
hívőn alszom el s álmodom álmomat,
szent ajándékodat, én Uram.
Éjszaka van. A végtelenség
ezer fényes szemével reámmosolyog.
Én visszamosolygom, édes az álmom.
Fejem alatt Máramaros
zord havasa a vánkos,
fülemben a Küküllő dala zúg,
vállaimat körüllocsogják
ős ismerősök: Szamos, Maros, Olt
s a Hargita vén rengetegjén
nyugszik a lábam.
A bihari hegyek, barcasági róna,
mord Fogaras s a szelid Szilágyság
végigcsókolják forró testemet.
Az éjszakában
halk, lágy hangon muzsikál,
majd szilaj nótába vág a bús cigány,
ős Erdélyország lelke.
Hallgatom, hallgatom, félébren, könnyesen,
meg újra elalszom, mélyen, csendesen
és álmodom... tovább álmodom...



SZOMORÚ KICSI LÁNYOK

Kora reggel, fényes reggel
sietnek a lányok,
szomorú kis lányok
gond-köpenyben sietnek.

Előttük az élet
komor éje játszik,
s ezer férfiölben
rejtőzik a gyermek.

Melyik az? Melyik az!
Lopja el gondunkat,
vessen életágyat
asszonyi magunknak!

Árva kicsi lányok:
messze jár a férfi,
rég halott a gyermek -
egyedül maradtok...



FIATALOK

Napszemű sereg, megyünk előre -
teremtő láz, mely fűti tagjainkat,
forró-tűz reggelen érünk a tetőre
s fehér síkon ütjük fel sátrainkat.

Ma még az éj sötétje leplével takar,
a sápadt hajnal fátyla rejteget
s fényes arcunkat, mely új igét akar,
még féltőn őrzi keblén a rengeteg.

De már az élen teremnek új csodák:
lázunk, akaratunk új világot épít.
Megyünk előre, napszemű katonák -
és máglyánk éneke fölcsap az égig.



EGY KOLOZSVÁRI HÁZ

Égnek itt a falak, láng lobban a tetőn,
az alap vad lázban sikoltoz, nyög, piheg,
ablakok remegnek, félelemmel félnek,
minden zúgon-zegen, bútoron, kilincsen
meglapul, sistereg dörömböl az árnyék.

Jaj, te csodálatos forró levegőjű
babonás nagy bolond kolozsvári ház:
reng benned a világ, dübörg a föld árja,
csudálkozó csillag fürdeti a lábát
búgó bensőd meleg sugártengerében
s fergeteg, zivatar önti néha magát
morogva, zubogva égő falaidra...

A láng a tetődön el-kihúnyni látszik,
alapod vad láza mintha megenyhülne
s csend, nyugalom fénylik sajgó küszöbödön.
De újra, meg újra fölsivít a fájás,
ropog, dong a padlód, ajtód megcsikordul
s éjfekete madár, töröttszárnyu madár
vergődik alattad...



BALLAGNI A JUHOK UTÁN

Mint egyszer, -
haragudjon, avagy
nevessen az ég:
vidáman fütyörészni,
mogyorópálcával
csapdosni a bokrok leveleit
s napszállat után
hanyatt feküdni a forró füvön,
tereferélni kacér csillagokkal.
Reggel - még félig álmosan -
csettinteni a négylábú társnak:
hé, Bundás, elébe, kerítsd, -
és derűsen, táguló tüdővel
szippantani a hegyi levegőt,
kurjantani pár hatalmas-nagyot,
rikkantani egy-két mord igét,
majd csendesen, henye gonddal
szemlélgetni a turmát,
ballagni szótalan, némán
a bégető juhok után...



TÁJKÉP

Fehér, halotti hólepel felett
Fekete varjak szállnak, szállnak:
Kisértetek, komorló nyári árnyak.

Hűvös csőrükben csúf halál
Berzengve les életre, fényre:
Csirára, magra, dús reményre.

Alvó szemekkel lagymatag
Alig-sugárt vet barna földünk:
Didergünk, fázunk, félünk.

Vértelen, zöldszemű az éjszaka.
A messzi város ajkán torz mosoly.
Piros pettyeket ejteget a nyomor.



TENGERZÚGÁS

Keskeny palló a roppant ár felett
az öntudat, amelyen elterülve
a zúgást hallgatom.
Örvénylő vad vizek morajlanak,
bömböl a méregzöld tengerár,
mig hátán tovasiklik lélekcsónakom.
A tengermélyben
hínár béklyózza lábamat, polipkar ölel,
medúzák kocsonyateste rámtapad
s élesfogú cápák, repülő halak
uszonyain a cirrenést lesem.
A barnabőrű bálna is szájába kap,
korallerdőkön végigringatózom
s a színt szelő óriáshajók
csavarjára telepszem mint moszat.
Végetlen sorokban elvonul
előttem a játszó delfinek raja,
ordít a kín, az öröm rikolt.
Érzem, hogy élek, mindörökké élek!
Nedves szemekkel hallgatom
a habok mormogását, a tombolást,
megnyílott ajakkal fölkiáltok
és sikoltva és örömrepesve
a szívén ölelem anyámat, a Földet.



ENYÉM VAGY ERDÉLY

Kicsi földdarab, Erdély, enyém vagy.
Bensőm melegében hozzásimul arcod
édesanyám arcához, ki messze, más határon
őrzi a képét itthonmaradt fiának.
Szent vagy mint ő, ki méhében hordozott:
kicsi esettsorsú, szegény édesanyám,
mély fekete, epedő szemével.
A te szemed is olyan:
örvény, titok, csodálatosság, zene, -
mély, mesélő tekintetedben
valami örök borongással.
Úgy súgtad: induljak csak el
drága arcodat megragyogtatni
a világnap fényében.
Fehér sugarakban füröszteni meg
termő anyai testedet és fénylő köntöst
borítani reá: világítson az éjszakában.
Nem tűz a Nap útamra, édesanyám!
Sötét a táj köröskörül, vigasztalan sötét!
Mégis: tudom, menni kell, úgy akarod.
Megyek kicsi Erdély, kicsi édesanyám, -
fáradt fejemben zúgás, dübörgő vad zene,
ritmusra lépek, nesztelenül, hallgatagon.
Tudom: hajnalra csendben célhoz érek...



ESŐFELLEGEK DALA

Be sötétek vagyunk,
be bús terűt hordunk:
énünk mély árkában
földünk lélekvére
be habosan árad,
örvénylőn háborog!...
Kicsodák vagyunk mi?
Pusztai meleg szél,
tovasikló napfény,
táncoló csillagpor,
barlangmély csodája.
Testvér, add a kezed:
bújjunk ki a zűrből,
csillagok öléből,
napanyánk tömbjéből, -
és zúgó magunkat
a bolond nagy űrből
árasszuk a földre...



NAPOS KIS UCCÁK

Napos kis uccák, álmosak, vakok -
rajtuk mély, meleg, alföldi ború.
A tikkadt nyár tovaleng felettük
s barackízű szájjal már az ősz mosolyog,
kacajjal vállamra üt, megbizserget.
Ajándék-tarsolyát vidáman meglóbálja:
ez is, meg az is a tied,
fogadd szívesen!...
Rózsa a kedve, méz a szava,
a hangja puhán simogat.
Kicsit kétkedve, megnyílt szemmel
reábámulok:
igaz-e az ajándék, a szó, -
vajjon higyjem-e... elhiszik-e a hegyek
a sík, a humusz igéretét?!...
Gondtalanul, könnyesen nevetek:
hiszem, hiszem, ma még hiszem!...
Hiszen
a napos kis uccák ujjonganak:
tied az élet, a szerelem!...



A FÉNY ROHAN

A fény rohan, a fény rezeg,
keresztülfutja testemet,
csontomat töri, húsomat megtépi
szerteszaggatja kedvemet.
És a vérem hull, hull
alá a mélybe,
halott, fagyos, hideg
szívekre: a Földre.
A fény rohan, a fény rezeg,
megzengeti a testemet,
és ime: a néma, holt szívek
hallva hallják a legszentebb orgonát:
az Éneket,
az Életet...


(Forrás: Kibédi Sándor: Megjött a reggel. Kolozsvár, 1931. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)