KESZTHELYI GYÖRGY

isten ha begyújt
Az üveghalak
születés
Műtősök
Mind mások írják
'89
Függvényjáték
Időnként az évek
Töredékek
Álom
aztán a város
szelíd téli szonett
az utcatörpe
a csíkos udvar
fehér lány zöldben
lehetséges közjáték
róráté
vásár

isten ha begyújt

isten ha begyújt a szénakazalba
három lótolvaj röppen fel az égre
otromba lábnyomot karcol a kékre
disznóbőr bakancsuk fekete talpa

kalandfilm-hősök olívzöld mesterek
balhéznak nyitnak meg dugult csapokat
kevernek ördöngös vércsoportokat
tusst húznak mély szinkópás szívverések

ha vizet kérek csókot ad egy szajha
és villogtatja hibátlan gyöngy-fogát -
sunyi lázálomban hazug szűzleány;

visszahúzódnék a szénakazalba,
de tudom hogy isten újra begyújt - hát
elsomfordálok mint tetten ért zsivány

Kolozsvár, 2009. XI. 16.



Az üveghalak

kedvenc háziállataim
az üveghalak voltak
tarka csíkozásukban
ott virított egy-egy trópusi gyarmat
súlyuk az óloméval vetekedett;
először dugóhúzók és műanyag lábtörlők
között bukkantam rájuk egy nejlonszoba
szintetikus labirintusában - egy görbe polcon;
később A VAS nevezetű lánc- és csavarboltban is;
a hentesüzlet kirakatában muskátli haldoklott
bent gumiköpeny-szagú
a kor szelleméhez képest illetlenül vidám
hús-vér legények élcelődtek
ott viszont nem voltak halak
még üveg-ólom halak sem voltak ott

miután kellőképpen hozzám idomultak
és megérttettem velük küldetésük lényegét
idegenbe csempésztem üveghalaimat;
ott beépítettem őket
különböző komfortú szobák
eltérő stílusú bútoraiba
onnan üzengettek nekem rejtjelezve:
hogy például mikor tetőzött a Duna
meg hogy barátom mikor szökött át Ausztriába



születés

édesanyámnak

cserépkorsóból vizet csorgatott arcodra
az Isten pontosan negyvenöt percig
valami megfontolt antik türelemmel
és ugyanaddig villogott metronóm-
taktusra egy krómfényű varázsvessző;
két lépésköznyi ütemére bicegtél -
anyám - üszkös lábon egy sötét tó felé
- eszméletvesztés! - kiáltott valaki
és felbolydultak mind az avatott emberek,
később kiderült, hogy már ott voltam én
biztos alfától kétes omegányira
másodmagammal a világ peremén

egy napra mindenki szépen kiöltözött
én meztelenül csüngtem egy forró mell
és a kőhideg Házsongárd között



Műtősök

a tejüveg mögött fagyasztott-fehér
fémzörej - titkos villanásai
a belső formabontásoknak;
lassan működő önvilágokban,
nedvek medrén, csatornáiban,
elfolyó órák kattogására
épített hibás szerkezetekben,
furcsa dioptriák nagyításában;

kis élet-halálok határvonalán
állnak a fényben zöld-idegenen
időt detonálnak, felsöprik üledékét,
lélegeztetőre kapcsolt
örök átmenetben.



Mind mások írják

a szép szerelmes verseket mind-mind
mások írják talán teliholdkor
boszorkány-receptre bűvös szavak
és selymes rímek főzetéből titkos
ceremóniákon melyeket én már
sosem ismerhetek - ifjúkoromban
bogánccsal dobáltak meg a lányok
akkor ragadhatott rám a puszta vágy
a falusi kultúrház mögött ott ahol
az égő érzések is nyersek voltak
mint kérődző bika szájában a fű
s a nők tompora kemény marokra éhes;
ezért szeretem ma is azt a néhány évet
a pár nyári hónapot az istálló-szagot
a szénán vergődő asszony-testeket; mert
akkor romlottam én csak magamnak jóvá
azóta nem írok szép rímes verseket



'89

az ódon főtér szegényes üzleteiből
egyszer csak kihajigálták a kirakatbabákat
ott hevertek furcsán kicsavart tagokkal
a barokk szálloda és az "orosz" könyvesbolt között;
még mozdult egy-egy kéz - port markolt, semmibe bökött
még lépéseket mímeltek a lábak - mintha indulni készen
és mint túlhevített szamovár gőzölgött
egy hitetlenkedő agyfélteke a járdaszélen

nem zokogtam bele akkor sem a csendbe;
a halált mindig mások rendelik teszik-
veszik távirányítják; nem ez a lényeg
de az én arcomon izzik ma is a marhabélyeg



Függvényjáték

Most varjú, most pelikán,
most ismét veréb
az ablaküveg tökéletlenségének
függvényében;
most anya, most feleség,
most ismét szerető
a körülmények tökéletességének
függvényében...



Időnként az évek

Lehunyt vagy nyitott
szemek mögött időnként
az évek: egy negyvennyolc,
egy ötvenhat, közben
csinos csokornyakkendők
keménykalapok és
döcögő konflisok
majd tömeg a ködben,
rikkancsrikoltás, vér;
mert elősejlik egyszer minden
a meg nem élt, de
elnapolhatatlan emlékezések
rejtekéből és suttog, vagy
kiált; a semmi krónikásai
semmit írnak, becsapja őket az idő
hiszen csak úgy tűnik valami



Töredékek

(az átjárószoba)

Ez itt egy régi album (bizony megfakult)
azt hiszem, már nagyon sokáig élt
nagyanyámé volt, ki németül beszélt
(negyedszázada talán hogy kimúlt)
az aranyozott keretbe foglalt Krisztus-
kép mellett - emlékszem - az egyik falon
egyébnek helye már nem akadt
pedig nagyapám, a volt bányamérnök
elmondta volna, hogy valaha tán úr volt
de csak szemközt honolt (szintén a falon)
megpödört bajsza: maga a hatalom
ki hitte volna, hogy cifra konflisát
vedlett szőrű korcs kutyák ugatták
s hogy még a kocsis is gyakran kutyamód
káromkodott lehurcolva az eget
úrnagyapám ilyenkor meg csak hallgatott
mi mást tehetett volna - a híd alatt
bősz folyó dühöngött - embert nem ismert
címert még kevésbé - a rozoga deszkák
könyörgésnyire kitartottak mégis
ma úgy gondolom: inkább a lovak miatt
mert értették egymást: a túlsó oldalon
táncra perdültek aztán a vadvirágok
az öreg csokrot szedett - remélte, hogy boldog
ajándékot kapott és adni is készült
valamit - később csak eltűnt valamerre
nem üzent többet és már nem csodálkozom,
hogy sosem láttam őt lépni, közeledni -
fakóvá dermedt a szemközti falon.



Álom

Ükanyám mint aki szökni készül
biceg a vár lépcsőin lefelé
karján piros lepelbe burkolt
kisded (talán éjfél ha lehet)
eltűnnek a mélyben valahol
a kínzókamra ajtaja előtt;
nyitva a várkapu, a vizesárok
körül mindenfele tűzhangyák legelnek



aztán a város

valami lezüllött gróf lófrál
az utakon szakadt hálóköntösben
megáll előttem, szemembe néz
mintha töprengene; jólöltözött
szomszédaim mondják: a bitó alól
szabadult nyakán volt már a hurok
azóta ilyen földönfutó koldus,
de aprópénzt azt el nem fogad,
csak jó hasas bankókat - kérdem:
miért jár akkor ilyen toprongyosan
tagoltan nyomatékkal mondja:
ez bizony várható - előre tudtam -
többet aztán már nem is beszél
elviszi utolsó pénzem, hátra sem néz
úgy baktat tovább, hátából tőr mered
bámulok bambán utána
piros pontosvesszők jelzik az útját



szelíd téli szonett

Készül az utca ünnepet játszani
kék csillagokat fércelt fel a fákra
havat lapátolt a tél látszatára;
megilletődöttnek akar látszani.

Ma rendelnék egy nagyobb adag Istent
valami konkrétabb égi jeleket:
égő csipkebokrot tüzes szekeret
hogy tudjam: az Úr nekem is leüzent.

Orromat csípi egy fals jólét szaga
érdekes: a látszat nem mond kudarcot
bár rendszeresen ismétli önmagát;

Csorgadoz' a fények édeskés sava
semlegesít egy semmitmondó arcot
feloldódik benne egy szürke kabát.



az utcatörpe

az utcatörpe
hajnalban angolul beszél
de beszél bármilyen más nyelven
így december közepén

az utcatörpe
spórolt anyagból készült
kis befektetéssel
de szavatossága végtelen
még ebben a zimankóban is

az utcatörpe
retteg a város hevétől
egy jégtáskában jól ellenne
nem érdeklik a teadélutánok
áthibernálna pár üveg töményen
öreg utcalányok bomolnak érte

2009. december 20.



a csíkos udvar

az udvaron amelynek csíkozása
nem feltétlenül zebrát takar
rendszerint némák a kutyák
nagyritkán rávakognak a napra
és csak holdtöltekor
harapnak jóbarátot;
az idomított kutyák
felsöprögetik
a bokrok leradírozott tollait -
ahol az időnek
nincsenek adatai
csak agyara van a télnek -
adott esetben szétmarcangolja
a díszmadarakat



fehér lány zöldben

ott állt a fehér lány - megállt reggelente
a zöld ágy szétzilált téglalapja előtt
mindig magasabbról nézett alá mert
minden reggellel süppedtem valamennyit;
a zöldszemű cigánylányra emlékeztetett
aki egyszer leült mellém a sétatéren
és aranykeretű sorsot nyomott a markomba
drágán mert a megrendelt életnek ára van;
de ez a lány nem volt színes nem ígért semmit
sem jót sem rosszat a jövőre célzást se tett
- ugye nincs barátod...- kockáztattam meg egyszer
sós cseppeket ejtett a gyűrött zöld pázsitra
imádtam gyöngyöző homlokát tanácstalanságát
ahogy mint partratévedt kis sellő babrált
matatott bizonytalanul vénák aorták között



lehetséges közjáték

(Egy Déry Tibor-regényre gondolva )

ez itt a tenger? -
kérdezte a jólvasalt nyakkendős úr
izgalomtól meg-megremegő hangon
jóllehet kétségkívül az országút közepén
baktatott egyes-egyedül ráadásul
nyugat fele vette az irányt;
márpedig minden jóhiszemű és valamennyire
tájékozott utazó elismeri
hogy arrafele haladva nemhogy tengerrel
de még csak tenyérnyi tócsával sem
lehet találkozni

az országhatár bizonyára a közelben
húzódhatott mert mindenfelől
hazafias indulók harsogtak néha
el-elhalkulva majd minden ok és
előrejelzés nélkül indulatos fortissimóba
átcsapva ; a hosszabb-rövidebb ideig beálló
csendet pedig géppisztolyropogás töltötte ki
mintegy jelezve hogy a csend mint állapot
felesleges sőt károsan haszontalan

nem kapva választ oktalan kérdésére
a nyakkendős megállt - úgy tűnt érzékeny
idegrendszere több drasztikus változást
nem bír már elviselni majd jó pár óra múltán
mellénye alól zsebkendőt vagy talán borotvát
halászott elő és csalódottan végigtörölte
helyesebben keresztülmetszette vele
izzadságtól és immár habos vértől
csöpögő ádámcsutkáját



róráté

húsz perce állok a hideg kövön
ritkaszövésű molyette lélekkel
mellettem egy natúrszínű Antal
odább Mária - szelíd mosolya kék

olcsó kis vezeklés: fázik a talpam
szemben Krisztus izzad - vért izzad Krisztus
a ministránsfiú fejebúbja kopasz
számonkérően néz: kis Torquemada
de hátulnézetből kedves pszichiáter



vásár

Mennyi a pokróc? Gyapjú?
Tibeti. Magának csak kettő.
Mennyi a szürke kalap?
Mennyit ad? Esküvőre lesz?
Hogy' a fekete kabát?
Attól függ. Gyász is lesz hozzá?