KÁNYÁDI SÁNDOR

Tövisfa
Ballada
Sárga kankalin
Két nyárfa
Vén juh az ősz
Bántani én nem akarlak
Húros és ütőhangszerekre
Pantomim
Kóbor kutya
Sirálytánc
A kökösi hídon
Fától fáig
Csángó passió
Tömegsír-vers
A clevelandi Kossuth-szobor
Nagycsütörtökön
Kuplé a Vörös villamosról
'Mellékdal a pótkerekekre'
Rondó
Krónikás ének
Kő
Zöld ballada
Táncoló parázs
In memoriam Sz. L.
 

(sz. 1929, Nagygalambfalva) 1954-ben szerzett magyar szakos tanári oklevelet a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. 1950 óta Kolozsvárott él. Egy ideig a kolozsvári Utunk, majd a Dolgozó Nő, végül a Napsugár c. gyermeklap szerkesztője. Az erdélyi líra élő klasszikusa, versei nagy visszhangot váltottak ki az olvasóközönségben azáltal is, hogy szívósan járja a vidéket, elsősorban iskolákban, a gyermektársadalomban érzi otthon magát, mondja és szeretteti meg a verset. Drámaírói munkássága, műfordítói tevékenysége jelesül egészítik ki e nagyformátumú alkotó életművét.

Tövisfa

Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat -
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.

1963


Ballada

Guggol a kúton a gyerek,
kezében kortyol a korsó.
Kék szárnyú pillangó libeg
a kút fölé. - Jaj, a korsó!

Koccan a korsó, csobban a
víz, - azon mereng a lepke:
a gyűrűző vízre szálljon-e,
vagy a cserepekre.

1961


Sárga kankalin

Fekete pohárban
sárga kankalin.

Sokasodnak
a halottaim.

Anyám volt az első
sárga kankalin.

Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. -

Nem fér a pohárba
már a kankalin.

1963


Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

1958


Vén juh az ősz

Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb,
gyapja gubancos gizgazzal tele,
mételyes szemmel baktat
a hegyről lefele.

Hátába keni vérét az égalja;
és már senki se tudja, hogy
a sáros holdat hozza-e két kajla
szarva közt vagy a vizenyős napot.

1965


Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

1965


Húros és ütőhangszerekre
Bartók Béla emlékének

Dob
dadog.
Dobok.
Nyűtt
hegedű
vonyít.

Tört,
szaggatott
dallamok
közt
keserű fohász
tétováz:

Erdő sűrűjéből
csillag magasába
ágazott fának
ága roppanása.

Tánc.
Zöld füvön
tűzözön.
Lánc.
Eszterlánc.

Meteorzuhanás.
Elektronrobogás.
Örvény.
Törvény.
Rend.

Szarvasok futása,
gerlicék búgása.
Csend.

Nyers fából a hegedű,
él a dob kutyája.
Rügyezik a hegedű.

Dér jön a kutyára.

1963


Pantomim
 A fasizmus életben maradt áldozatainak --

Belép a férfi az előszobába,
az ajtót kulcsra zárja.
Kettőt se lép:

Kop, kop, kop.

„Mintha kopogást hallanék.”
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
„Hallucinálok?”
Becsukja a kémlelő-rácsot.
Csóválja a fejét.

Kop, kop, kop.

Akárcsak az elébb.
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
Kilép.

„Ki lehet,
csak nem a szellemek?”

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak macskanyávogás.

Belép s az ajtót kulcsra zárja,
és vetkőzni kezd dudorászva.
„Akkor gyere, mikor mondom,
csizmád sarka ne kopogjon.”

Kop, kop, kop.

„Mi ez?
Ki az?"
Kinéz.
S kezdődik újra az egész.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak a nyávogás
elhaló visszhangja: sicc!

Sicc! Sicc! Sicc!

Fehér, akár a fal.
„Csak nincs valami baj?
az eszem...
a szívem...
Úgy megszárad bennem a szű,
mint mezőben ősszel a fű...”
Legyint.
Tovább vetkőzik.
S megint:

Kop, kop, kop.

Dermedten áll.
Nyakában még a sál
és félig még rajta a nagykabát.

Kop, kop, kop.

Mint aki elszánja magát:
„lesz, ami lesz!”
az ajtónak ugrik, de csak
kiles.

Szíve torkában, lélegzet-fojtva
a kilincset lenyomja,
és mellét a sötétnek vetve
úgy áll be az ajtókeretbe,
mint a mártírok a filmen.

Odakint senki sincsen.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
„Pattogó indulók, parancsszavak,
szögesdrót - barakk.”

Áll, mint a feszület, olyanformán,
két keze a két ajtófélfán;
aztán, mint a fogoly,
magasba tartott kézzel,
majd átkulcsolja tarkóját
s letérdel.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak újabb macskanyávogás.

Betámolyog.
Az ajtót kulcsra zárja.
Remeg, akár a nyárfa.

Kop, kop, kop.

Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:
ing-leng a zárban.
Nézi halálra-váltan.
Nézi megalázottan.
Kipróbálja és koppan:

Kop, kop, kop.

1964


Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. -
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. -
Hol késel,
irgalmas vadász!?

1955


Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger - a maga módján -
gyönyörködött,

gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.

Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék - gondoltam -, én is
így csinálnék.

Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.

Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.

És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.

De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,

s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.

Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.

1956


 A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.

Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.

Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.


 Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni

Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
„Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba”

Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
„Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra”

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem

Szól a csengőn most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
„Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek”

Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
„C'est la vérité monsieur”
„Die letzte Lösung mein Herr”
„Fél tizenkettő
bolond mind a kettő”

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

1968


 Csángó passió

elmennek a harangok
minden nagypénteken
rómába mennek
odamenegetnek

s ott felejtik
a nyelvünket

1987


Tömegsír-vers

a hangtompítós fegyverekkel
kivégzett hosszú hangzók
elföldelésekor kiderült
hogy nincs elég lapát

gyalogsági ásókért menesztett
egy leleményes altiszt s a kínos
várakozás hosszú percei
jó alkalmul szolgáltak hogy
írástudóik egyike-másika
szemlesütve néma kézszorítással
részvétét nyilváníthassa

a zsoltárt már csak magukban
dúdolhatták a kivégzett hosszú
hangzók hozzájuk tartozói

az isten háttal állt

mert ezer esztendő előtte annyi
mint a tegnapnak ő elmúlása
és egy rövid éj átvigyázása

1988


A clevelandi Kossuth-szobor

Mintha most érkezne ő is
és jönne szembe, vagy csak
mi megyünk? Lélegzését is
hallani vélem, s csak áll,
mosolyogni-valóan
divatjamúlt öltözékében,
soványan s boldogtalanul
lendíti fél karját, s a
másikkal kardjához kapva,
nem kardjára ütve - áll:
eszméi madárijesztőjeként
az eszeveszetten száguldó
gépkocsik tömkelegében.
Talán kiált, de nem
hallom, hogy mit. Intenék,
de már nem látom, velem is
robog a kocsi. Szégyentől
ég az arcom: valamit tenni
kéne: egy fölmentő sereget!
- o, yes! vagy legalább
egy bátor századot - o, yes!
egy méltó századot - o, yes!
egy századot legalább,
mégiscsak atyánk, vezérünk,
- o, yes! o, yes!
egy hős, egy ember.
S jól tudom, hogy ezer
Damjanich se - o, no! -
vágjon bár élete árán
utat a dübörgéstől
rezgő talapzatig.
O, no!
Soha.

1979


Nagycsütörtökön

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli

1994


 Kuplé a Vörös villamosról
avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre

holtvágányra döcögött végül
a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos

nem volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett

vöröslött de amint utólag
utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett mint utólag
utólag minden kiderül

mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett

hát sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el

s így állunk ismét mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen

s tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos

félre ne értsd a dalom testvér
nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismétlem testvér
nem sirató csak szomorú


'Mellékdal a pótkerekekre'

de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
'most is' s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg

1992


Rondó

mint aki üres kötelet
tart a kezében tétován
nézek egyszerre odalett
ellovant éveim után

álldogálok és fülelek
mintha-mintha még hallanám
nem csengettyű szól levelek
szél babrál késett balladán

madarai rég nincsenek
és nem is lesznek már talán
tartja az üres fészkeket
ágai közt a vén platán
mint aki üres kötelet
tart a kezében tétován

1985


Krónikás ének
ezerkilencszáznyolcvannyolc januárjából

Szatmárnémetiben zúgnak a harangok
Gellért Sándor gallérjára
most varrják a tiszti rangot

Filep Margit patyolatban
Bán Anna fehérben
Magoss Juliánna
talpig feketében

Fújja az öregek kórusa a zsoltárt
olyanformán mintha fújná
áradón a holtág
az a szép ukrán nő
tán az égi sztyeppén
fésülgeti hosszú haját
katonája közeledtén

Vesszük a koporsód két petrencerúdra
szegény talpasoknak ilyen
ágyútalpra futja
a négy vivő-férfit
négy keréknek hinnéd
mintha magát a boldogult
Toldi Miklóst vinnék

Kezük-lábuk lefagy a tisztelgő szóknak
mint hajdan a hómezőn az
elmaradozóknak
kettőbe tört penna
szikkadt kalamáris
zsandárszemek vizslatják a
koporsódeszkád is

Vajon kitől félnek tőled-e vagy tőlünk
akik még itt valahogyan
valameddig élünk
beomlik a tető
a szürke ég boltja
ha a könyvek oszlopát is
kiverik alóla

Fűzzük a kötelet eresztünk a sírba
megcsikordul a mennyei
vár fölvonóhídja
Balassi kupát tölt
s a lombtalan sírkert
öléből felölel
Szenczi Molnár Albert

Messziről szólnak a szatmári harangok
Gellért Sándor gallérjára
fölvarrták a tiszti rangot
 

Kő

Kő szeretnék lenni,
érzéketlen, kemény.

Kő leszel, de ne fájjon,
ha majd befalaznak.

Zöld ballada

Lengyelországból szépapád
ő hozta ezt a balladát,
citerán pengett hajdanán,
citerán, citerán.

Bujdosó lengyel batyúja,
hazája volt e ballada,
ezt dúdolgatta szótlanul,
lengyelül, s már csak magyarul.

Szava, nótája megkopott,
elváslalták a magyarok,
nem őrzi síp, se citera:
szemedben van a ballada.

Rokitnói mocsár
zöld vize hínáros.
Ne menj bennebb, ne menj,
bemenned halálos.

De bement a legény,
ki sem is jött onnan.
Gyászolj engem, gyászolj,
éltemben, holtomban.

Táncoló parázs

Bütykös ujjak,
lassan hajló
biztos kampók,
hőre-hóra
süket-néma
parázs-csippentő ujjbegyek.

Táncol a parázs.
Tűztől pipáig,
fehér-pillájú halálig.

Föld-kérgű tenyérben,
öt ujjbegy, öt lüktető
szíve közt táncol,
táncol a parázs.

Prométheusz fönséges
tenyerében,
szomszédoló öregek szíjas,
békepipára gyújtó indiánok
cserzett markában,
Petőfi öt didergő
szíve közt táncol,
táncol a parázs.

Tűztől halálig.
Beton- és aszfalt-sivatagban,
kietlen holdbeli völgyben,
azbeszt-tenyéren pislogó
tűz-magány.

Tűz-tenger
partra vetett hala.

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken
játszottam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.
Sikoltanék,
de csak hangtalan ráng a szám.
Látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.