HADNAGY JÓZSEF

Szitakötő
Örömtelen tavasz
Jövőkép kávézás közben
Örökkévalóság
Ablak
Okos szemétkosár
Arccal napkelet felé
Vénasszonyok
Bányaomlás
Színjáték
Credo
Toborozás
Európa arca
Anyanyelv
Teremtés
Szumó

Szitakötő

a szitakötő nyugvó színeiből
kifutópályát épít az ágra
amonnan röppen föl ki tudja miért
a szivárványos boldogságba

mikor jóllakik ki tudja miért
ott láthatod megint a part alatt
szürkévé keményedett betontestén
szörnyethal a nap.



Örömtelen tavasz

Fényözön árad a szobámba
Költözik a tavasz a házba
Immár május közepét írják
És megmozdítani se bírják
Madárdal hárs orgonaillat
Hasztalan szorgoskodik izzad
Az örömöt e könnyű tárgyat
Székek fotelek áthúzott vágyak
Vesznek körül azokban ülők
Mint barlang gyomrában a hüllők



Jövőkép kávézás közben

Sötét térképek a kávé-
illat mennyezeten.

Fölöttünk nyitva
hagyták a világ-konyhában
a csapot. Mintha.

Cigarettafüst-hegyek
közt mászik tekintetem,
csontbőr serpák cipelik szívem
a jövőnek nevezett oxigénhiányos
terepen.



Örökkévalóság

Az örökkévalóság
darabjaként, mint jéghegy
a tengeren, amíg
beleolvadok

most s mindörökre.

Úszó jéghegy ez a kor.
Mit tehetnék ellene?
Csúszásgátló kellene,
jól tapadó hintőpor?

Van kinek pont ez fekszik,
nagy kurázsija, mersze:
ugyan miért ne vetne
horgonyt rajta pár percig?

ki tudja, tán nem olvad -,
mint hókristály ragyognak
az elismerő arcok.

Semmi sincs mi két partot
tartósan összekötne -
csak én, most s mindörökre.



Ablak

Ablak vagy.
Egyetlen szemszögű.
Könyökölj ki rajta!
s látni fogsz,
amit s ahogy
másként soha.



Okos szemétkosár

Ha nem én,
akkor te sem,
és mi sem,

és ő sem.

Akkor életnek,
halálnak
nincs alanya.

Személytelen
törmelék
az egész.

S a költemény
legjobb esetben
okos szemétkosár.



Arccal napkelet felé

Hatvanhoz közel háttal
haladnál előre,
ne riasszon gödör
(mint a gyík, otthagyod
tested egy-egy darabját!).
Mindenféle kövön
hanyatt esve, az ég
arcod fölé hajolna tán -
mit csak árnyéka
tesz mind ez idáig
s éjjelente gondok
nyirkos szárnyú baglya.

Arccal napkelet felé
az utolsó fáig:
fölszívódni benne,
mint törzsén a harmat.



Vénasszonyok

Mint a hosszú napok ügyeletesei,
naphosszat ülnek a padon,
kíváncsi ujjként tapadnak
a lakónegyed ütőereire,

s ha azok saját pulzusuknál

gyorsabbak, lassúbbak,
hangosabbak, halkabbak,
szertelenebbek, szabályosabbak,
merészebbek, gyávábbak,

megjegyzés-pirulákat
osztogatnak...

Köszönöm a keserű bogyót,
máris jobban vagyok:
mosolyogva haladok tovább.



Bányaomlás

Noéminek

Mit tegyek, hogy a mennybe
ragadhassalak?
Mint bánya omlott rám a kérdés.
Föltehette volna telefonon,
vagy e-mail levélben,
de ő Amerikából cipelte idáig
az arcára árnyékot szegező
durva keresztet.
Agyonnyomva feküdtem
csontjaim alatt,
nem volt szavam,
szívverésem résein
elsötétült a világ,
kínos hallgatásom,
mint vér szivárgott
a szépasszonyvölgyi
est fény-köveire...



Színjáték

(Seneca-átirat)

A fájdalom, akár a szürke hályog,
s nem távolíthatja el kovács, orvos.
Magad kell magadat megoperálnod,
drága holttal másként nem lehetsz boldog.

Minden eltelt pillanat a halálunk,
nem vesszük észre, mert álarcot visel:
az életét; s bárhol, bármerre járunk,
csak megtépi bú, öröm, kudarc, siker.

Színjáték ez, asszonyom, a Halálé.
Az életet játssza, de nem az Élet.
Amint lomb hullása sem a finálé,
egy szín vége csak, s majd újraéled -

úgy fiad szerepe is, bár arasznyi
itt, örök színpadon, maszkját ledobva
folytatódik - hagyd hát fájdalmad halni,
játék az is: szíved a halál foglya.



Credo

Nem hiszem: bölcs dolog
papírra vetni, fába és vasba vésni
a credót: a küszöbön túl
nincs se asztal, se szék.

Nem hiszem: maradandó a nyom, ami
mint folyó és hegyvonulat rajzolódik
az emberiség virtuális térképére.
Máglyák készülnek az anyag
alagsoraiban Kutatás fedőnév alatt;
s a számítási hibák ezúttal kizárva.

Nem hiszem: majdani dinoszaurusz-
lenyomataink többet tárnak föl rólunk,
mint az elsuhant évmilliók föld
és élet csodáiról.

Nem hiszem: van tűzállóbb dimenzió, mint
a bánat és öröm sűrítette szóból kirobbanó
csillagok végtelenbe suhanó
ragyogása az asztal fölött.

Nem hiszem - noha csodálva csodálom
civilizációk csillagokkal
vetekedő tábortüzét -: ez az őrült
ámokfutás a történelmi időspirálon
több mint a testet öltött halál
megdicsőülése hamutól hamuig.

Nem hiszem: fű, fa, virág,
pillangó, szitakötő hazug
tanúi az elmúlás feneketlen
mélységei fölött átívelő
örök megmaradásnak.

Nem hiszem: a szitakötő
nagyobb akrobata, mint az ember.
Fölfelé irányított mutatóujjra növő
szárnyak erősebbek a horizontra
boltozódó ég-tükörnél,
s erősebbek az élő húst
emésztő kétnyelvű tűznél:
sem tér, sem idő
nem vehet rajtuk erőt.

Nem hiszem: asztal és szék
e világi. A negyedik láb küld padlóra
a konyha-szűk szorítóban.



Toborozás

Egymás sarkában taposó ígéretes
pillanatok - s nem veszem észre
csak amikor a sor már a múlt
mellékutcáiban tolong.

Helyet keresek, helyet
a bölcs belátásnak. Ő toborozzon
utánpótlást az utolsó rohamra.



Európa arca

Sok ideig Luther Márton
arca tekintett vissza
az Európa-tükörből.

A tükör összetört.

Átfestett szentképek alatt
a bürokrácia templomában
tisztelnek,
utálnak
egy komputerszerű istent,

aki

bűnbocsátó cédulát
osztogat
az elitnek.
Balek, bűnbak és pénztelen
szabadságával fizet.



Anyanyelv

Fölénk tornyosuló
hegy.

A rohanó idő
mindig szélesebb
és
örökké változó
medrébe gurítja

az állandóság mázsás
sziklaköveit -

Örök Vereckének
a jövő soknyelvű
Pannóniájába.



Teremtés

Kezdetben volt a semmi,
mint üres vödör
a konyha sarkában.

A semmi egyedül érezte magát,
és víz után kiáltott.

Kiáltása megnyitotta a teremtés
csatornáit, és lett víz mindenütt.

Ám a víz sötét volt,
tehetetlen és magányos
az isteni Lélek-burában.

Világosság után kiáltott,
a Lélek-bura meghasadt,
s a víz a semmi
tükrévé változott.

Volt ég és mégse volt.
A víz gyermek-kíváncsian
a magasba osont,
s a semmi bugyraiba
fészkelte magát
térnyitó káprázatnak.

A mélységben maradt víz
boldogtalan volt,
várakozó névtelenség
az idő kapujában.
Csöndje már kiáltott,
s kiáltásával újabb darabok
szakadtak ki testéből,
mígnem előtűnt,
mint sírban a csontok,
a föld.

A tenger ölébe vette,
szenvedélyes nászban ölelte
a meztelen földet,
mígnem fű, fa, bokor
lepte el a kezdet
játszótereit.

Boldogságuk nem
sokáig tartott
az arctalan fényben.
Látni akarták a világosságot.
Addig-addig vajúdtak,
mígnem a káprázat
méhe megnyílt
s kigyúltak fölöttük
a mennyezet lámpásai.

Ajtók és ablakok
támadtak a téridőben,
ki- és bejárt a szél,
hideg, meleg,
fény és sötétség.

A semmi valami lett.
De nem volt szíve.
Szív után kiáltott,
s a teremtés csatornáiból
előjöttek rendre
mind az állatok.

Millió szív dobogott
a valami keblében,
mégsem volt boldog.
Beszélő, gondolkodó,
álmodó szívre gondolt.

Sóvárgása éjt napot
egyetlen nagy könyörgéssé
hegesztve izzott,
mígnem az isteni
sárból előlépett a férfi
s átvette a magány
stafétabotját.

Hasztalan dobogott
körülötte annyi állat
szíve és patája,
hiába kísérték
forrásig a fák,
hiába körözött
királyi koszorút
feje fölé a sas -
társ után kiáltott.

És lett az asszony.
És a férfi ölébe vette,
mint tenger a földet,
s mint barlang a kígyót
örök érkezés-távozásával.

Öleli tragikus nászban,
mígnem a semmi káprázat-
fátylai és a valami
növekvő hangzavar-
kárpitja mögül
a teljes világosság
istenarca fölragyog.

És most az emberiség,
mint üres vödör a konyhában,
víz után kiált.



Szumó

Forog a világ, bánatra öröm,
évek, korszakok jönnek-mennek,
akik ma kívül vannak a körön,
száz év múlva egy körben lesznek,

s hanyatt fekve nevetünk:
te jó isten, milyen hülyék voltunk!
lám, még a férgek is szeretnek -
mi meg a semminek szumóztunk.