Napfoltok

Portré

A teremtés menekültjei

Öntükör

Napfoltok

napfoltok a száraz homokon

lennél sziget ég és föld között?

feletted soha senki se őrködött

összefutó redők a homlokon

elhagyhatnád örökölt kétkedésed

napfoltosan lézengsz majd a parton

hát napernyőt föléd senki se tartson?

csak önmagadat le ne késsed

napfolt leszel elhagyott partokon

homokszemcsék közé búvó

lábnyomoknak utat mutató

ha rád találnak túl a halmokon

Portré

gyöngyökből

illesztem

össze arcod

de minduntalan

szertegurulnak

A teremtés menekültjei

lombtalan parton állnak

arccal a lebukó nap felé

eltékozolt otthonukra

emlékezteti őket a menekülő

folyó s az elrepült madarak

hiánya leplét borítja rájuk

az ereszkedő alkony eltakarja

pőreségük dühös angyalok

harsonáznak a hold nélküli éjben

Öntükör

darabokra

szaggatott

minket

a történelmi

alkony

s az átkos

ellenakarat

és mégis

marcangoljuk

egymást

akár veszett ebek

a semmiért

de hol van

a háttérből ítélő?

az eljövendő

reményegyesítő?

darabokra

szaggatott

minket

a történelmi

alkony

s az átkos

ellenakarat

s ha mások

már nem is

majd mi

továbbszaggatjuk

egymást

és vérző

önmagunk