GÁLL ATTILA

Maldoror hangján
Melyben a népszerűséget méltatja
Melyben a mocskolódó ihletet panaszolja
Melyben sorsa fölött kesereg
Melyben a régiekről ábrándozik
Melyben először dob követ mesterére
Melyben ifjúságát eldobja magától
Melyben az ármány hatalmáról vall
Melyben férfiak társaságát élvezi
Melyben sebhelyeit veszi számba
Melyben egy felolvasóestről szól
Napló az émelygésig
Az émelygésig, újra
A szégyen dalaiból

Maldoror hangján

E gondtalan lég. Nem látni, fölöttünk lábra
mi kél. Gomolyog, s összeszedi magát, fröcsköl
ezernyi idegent, szárnyas légionistát.

Nekünk a balkonok szépek, akár csúcsaid:
megannyi ugródeszka. Rajta a jellemek; a fentre
így felel a lenti, összeesküdve ellened. Len-
csevégre kapnak az új szeráfok. Meglehet.

Bíboran szakad keleten, aztán mindig borul;
napernyőd sugárváza örökösen és konokul. Testünk
mindig más és más Varázst vet le; ránk pihen
a Nagy Fogamzás földveres leple.

Hátulütők...? Csak ha magadban úgy rendezed.
Egy harang, sok harang, mennyire messze, s mennyi-
re közel az égi sereg veszte.

--- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- --- ---

E zsivaj emelkedik, már-már lebeg. Félúton az
Igék surrogó raja. Ennyi csak, csak ennyi az e-
gész: a prostitúció metsző sóhaja.



Melyben a népszerűséget méltatja

Csodálom, hogy férhet
ennyi magam egy tükörben?
Balade-ot már kettőt írtam,
s mintha vétkeznék, szűköltem.
Egyikben a rútság gúnyol,
másikban a fríz lány csábít;
révületem grand guignol-t
mocskol, s villon-kedvem rávitt,
hogy kifényezzem tükröm;
csillogása rettentsen elégiát, ne
kelljen szegeket magamba ütnöm:
tömött erszénybe nyúlhasson a marok,

mer' összedolgozik ma Ronsard,
jómagam és Clément Marot.



Melyben a mocskolódó ihletet panaszolja

Jóváhagyás nélkül még
én sem haladok; bősz
marsallként cibál az ihlet,
hogy fricskázzak valagot,
vonszoljam trónusomra,
s ha hízelg, hogy zsengéd még bája,
várjon rá egy szép apródom,
telepedjen rája...
Míg papírra szavakat ültetek,
vétektől szabadon ülhetek;
feladatul egy gázelt kiróna,
s elmém a hús csatáin vívódna,

de ruha nélkül láttalak máma,
jóváhagylak apródostul, állva.



Melyben sorsa fölött kesereg

Ez szemrehányás lesz, s te látod majd
kárát... beírni tentával egy frissen
mosdott dámát!
Dacolni fog, megmondom,
csakúgy feketül a bőre,
jambusba szedted a lokniját,
s még hőbörögne tőle!
Paszományos, hős szavak,
s mi elmédből azonmód fakad,
tüzes liliomként díszelg a vállon.
ő brokáttal takarja, nehogy
témává váljon:

versednek bár kurtafarka álljon,
tintanyaló maradsz, sor(s)okba élvező Byron.



Melyben a régiekről ábrándozik

Tetőre vonulnak faunok, driádok
- csoportkép gyöngyöző borlével,
nyársakon rimánkodó nyájok;
plajbászommal lopom az ünnepet,
kirándulós asszonyokkal rohangálok.
Míg kiutat rivalgás szüntetett,
lábunkról ledöntött varázsos mákony...
Hogy át most gőzölgő nyársakon,
hogy át most görögös fákon?
Rohanjon velem a legszebb beste,
arcából kikevert pírt
ecsetem a hegyaljba fest le.

Vörösét ringatja az álomi táj,
driádok, faunok, szerteömlő báj.



Melyben először dob követ mesterére

Inti a kéz, hogy elég, ennyi mára.
Lábközét szapulnám,
s ő keresztbetett lám nekem...
Felolvas, átmegy a termeken,
egy-egy szava ide is elérhet,
s mohó vére netán újra kéret,
szájam bögréje ismét rászakad.
Ötletes csövén rángok, mint a hal,
poézist csapolnék, szellemet,
de egyre ürít a mesteri far.
A térdeplést, bíz' megunom:
elhíresült sorokkal ultiznám,

mint álmai lánytestével
játszik kivénhedt kurtizán.



Melyben ifjúságát eldobja magától

Ha fruskát az öreg szag meglegyint,
s elaggott csoda ölébe lop kínt,
rossz nyelvek habzsolják majd jussom:
részt kérni - mondják, nehogy eszembe jusson...
Nem hagyakoz más, csak bűnös
vénleányok; utóirat szerepeltet,
amíg velük hálok.
Tolongnak hírnév, gazdagság szerint:
ez a báj, mi romos szentélybe int.
Az alkalmak mossák bájom,
színes mázát, az arcot fedik,
vagy annak testált mását:

senki nem tudhatja, mért vagyok oly pállott,
rettegve mesélik: vénlányokkal hálok.



Melyben az ármány hatalmáról vall

Egy csokorba fogom belopni a mérget,
s mellé az ellenszert, az öröklött vétket.
Búzavirágnak felhasad a szája,
tapad ajkad reá, a virág állja,
állja... Véget nem ismersz,
mesét, mi könnyen veszti hitelét,
üvegen át, ha belédverik,
ne anyád hibáztasd, a piperét;
mert hajnalba nem nyúlnak
koszorúsbálok, csokrukat hamar
szétdobják, batisztba ájulnak a lányok:
ha kibomlik mellükön a drága ing,

kényszeredve heveredsz rájuk,
s ártón csap orrodba mósusz, rozmaring.



Melyben fejet hajt a tehetség előtt

Ha egyszer majd halni kell,
nem állok veled a falhoz.
Még túlélnéd, te férfiszépség,
mint túlélte méretét a fallosz.
Hírneved legendát költene, s nem tudná
a sok bakó, elöl vagy hátulról töltene,
míg szavalsz, ha szavad nem is egyéb,
cifra ruhában bárgyú oráng-lét;
tépés, mi a közönségen szakad.
Vagy dámákat mondanál,
hölgyet, kinek mindene szabad!?
Én nem bánom, kitartok míg lehet:

költsd ki magad a halálból,
versvajda, te királyi pöfeteg.



Melyben férfiak társaságát élvezi

Munka után lakoma, s ti mind
úgy álltok a tálnál, mint kurva
az ágy rúdján anális hancúr után áll;
a szolganép, ki a hátsót tartja többre,
cseréli a salátát sültekre, tökre
körítésként. Én futtában csipdesek,
ne vegyék észre, hogy nő segg
a fejem helyén, a középszer hova tész le;
a csontok nem kopognak, van rajtuk bő cafat,
gömör zsír, váladék meg hideg nyál is akad;
nem kell csipdesni már, érdem
szerint röpül a jó falat:

ma vacogva kínba fojtod,
kutyamód, asztalok alatt...



Melyben sebhelyeit veszi számba

Nem lesz szükség irónra, papírra.
Majd délre tart a nyelved,
hol öles betűkkel áll felírva:
nyakam ne illesd, nem hajtom hátra,
a gyönyör első jele lenne,
s nem kell nekünk a hattyú halála;
ne kelljen a vállon hátrafutó kék heg,
ott, hol oly sokan még gyilkoló kézt véltek...
A mellkasra engedlek, még érezni a szív
fölött a vasat, rettegett harcok idejét,
s alant egy remegő, hibátlan hasat:

vége az útnak, vér önt el az ágyon,
ez a legfrissebb, gombolom nadrágom.



Melyben egy felolvasóestről szól

Egy lokálban voltam, amolyan kis,
parasztlányokkal teli hamis odúban;
az asztalomnál tülekedtek, mintha a fáma
bérelné a helyet, s hirdetné máma:
Isten földre szállni kapott kedvet,
munkát végez férfimódra,
s utána majd lever egy-két kelyhet.
Hírem végigver e mai korcsmán,
s bár itt-ott tejfel'szájnak ismer a köz,
ez asztalnál bor vagyok,
karcos kedv debellák közt.
Majd távozom, ha éj ül a kupán,

álomban ringanak a lányok,
egymás csöcsével babrálnak sután.



Napló az émelygésig

Ma, ahogy tegnap, de dicsőítelek:
"félkalap", csak ennyire duzzad a szám, mintha
öregedne. Mintha szán-
na.

*

Fehér kolostor, meredő gyertyán
mögötte. Olybá tetszik, mintha árnyékodban
állnál.

*

Nem elvonulásunk. Porontyaink lába -
holtbiztos gumó immár. Baál magához emelt,
hordoz a gyermeksírásban.
Agyő.

*

(Mint trófea, olykor felvilágolsz. Kevés
egy délibábhoz a jól rajzoló kéz; dorombol
odalent, s kölykei mellől kandúrom már rég,
már rég, hogy nem
néz.)



Az émelygésig, újra

arra szállnak termései az évnek,
lebegőn, kevesen, vissza alig néznek;
az a nagydarab beillik libának,
zsírjából éhemet elveri, a bánat.

arra szállnak termései az évnek,
egyik darabja szaglón visszatéved,
már akkor bűzlött, mikor a tegnapnak...
adtam volna esélyt a legolcsóbb abraknak.

termései az évnek arra szállnak,
nekimennek várak ablakának,
kihajol egy bástyán őrszeme a tájnak,
termései az évnek: egyre visszavágynak.

vissza gazdájukhoz, lanyha gondolatnak,
sarokban szunnyadni, beállni akolnak,
s lenni inkább satnyaságnak ökre,
álomban repülni, kérődzni örökre.



A szégyen dalaiból

Egy

kullog társával a lélek,
karonfogva, mint vincellérek
egy régelmúlt, néhai bálban,
borok után, szétziláltan,

s bódulatukban egy asszonyi csürhe
tesped a tájra, s emberi dühvel
szaporáz a lélek, társával, vakon;
bor savanyodik, gyomori vigadalom
a befogadó földön szétesik.

lélek, lélek, mit beszélek,
te sem tudnál nélkülem,
s én sem tudnám kiokádni,
testemből az életem.

így kullognak egyremenve,
a hidegben megremegve,
a testet elhagyta báli láz,
vacog a lélek, ázik, áz.


Kettő

*
voltunk már jobban is, mikor
áldásért vertem a fejemet a falba,
s rámköszönt a kis mitugrász az égből,
kalapom színültig töltötte valami jóval,
sokáig került a köhögés,
valami jót ettem aranydióval,
s élveztem, ahogy sárgán
a szájamba fekszik;
az enyém volt, asztalt
borítottam rája,
az enyém volt, ízetlen és drága...

* *
voltunk már jobban is, mikor
nem kellett e sok szart lenyelni,
tátottam szájamat
magamtól, megéri -
gondoltam, megbírja a zsebem
a sok beszédet, s ekkoriban
voltam igazán boldog:
szájamba ült a szerencse,
s lelkembe aranyat oltott.


Három

hol közönyöm vége, ottan állasz te,
s így a világ legszéle lett a lakod,
mégis udvaromba szállasz mindig le,
s közönyöm lett a te udvarod.
Másokba sosem ütközünk,
mintha csak kettőnkből állna e világ,
mely szemét a nappal maratja,
s a teremtés nem talál bennünk hibát.
... ... ... ... ... ... ... ... ... ...
... ... ... ... ... ... ... ... ... ...
Holdanyó elkap a kertek alatt,
vagy a réten, mely szintén közönyöm része,
de áll a világ, s nincs új a nap alatt,
ne térjünk, mondom, sohase észre.