GÁLDI LÁSZLÓ
TÖPRENGÉS HOLT VÍZ FÖLÖTT
NÉVTELEN KÖLTŐK
SZÉNÁSSZEKÉR A NYÁRI ÉJBEN
OLASZOS ALKONY
AZ EIFFEL-TORONY
VÁNDOR A KISVÁROSBAN
A SZOMJÚSÁG BALLADÁJA
|
|
Eredeti családi nevén Göbl (Miskolc, 1910. máj. 20. - 1974. febr. 5. Budapest) - nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Középiskolai tanulmányait Désen kezdte. Apját, Göbl Alajos tanárt Aradra helyezték, így az ottani Róm. Kat. Főgimnáziumban végzett s az érettségi vizsgát a Moise Nicoară Líceumban tette le. Magyar-román-francia szakcsoportból Carlo Tagliavini és Aurélien Sauvageot irányításával a budapesti egyetemen szerzett szakképesítést, majd 1932 és 1935 között állami ösztöndíjasként Párizsban folytatta tanulmányait, miközben az École des Langues Orientales Vivantes főiskola nyelvi lektora. 1938-ban a budapesti egyetem magántanára, 1942-ben az MTA levelező tagjává választották, és kinevezték egyetemi tanárnak Kolozsvárra, ahol 1944-ig tanította a romanisztikát. Később az MTA Nyelvtudományi Intézetének osztályvezetője mint a Petőfi-szótár (Petőfi Sándor életművének szókészlete I. A-F. Bp. 1973) irányítója és A magyar irodalmi nyelv nagyszótára munkatársa. Költőként 1934-ben mutatkozott be a Nyugat "Ismeretlen magyar költők" elnevezésű, tehetségkutató ankétján. Fordításai és tanulmányai mindenekelőtt erdélyi lapokban jelentek meg (Pásztortűz, Erdélyi Lapok, Vasárnap), de francia folyóiratoknak is dolgozott (Revue des Etudes Hongroises). |
TÖPRENGÉS HOLT VÍZ FÖLÖTT
Hűvös, naptalan őszi délelőtt,
És írnak verset, óh de mennyien!
Vonulnak büszkén, kockásan rakott
Most itt a hűvös-bűvös alkonyóra,
Valamikor dacos világcsodának
Horváth Imrének, baráti kézszorítással
Korzóról jönnek most a párok
Bujj bús könyvtárakat, feszitsd szemed s agyad,
a holt ér lassan, kéken kanyarog,
szél íjja már a rőt levélre lőtt,
de még a fürtök furcsán fanyarok,
az öröm mustja sem csordult a présbe
s messzi remény szebb élet óbora...
Talál-e vajjon végső menedékre
fél-tervek, fél-út fáradt kóbora?
NÉVTELEN KÖLTŐK
Rímeket rónak össze áhítattal
s míg megtelik fiókuk száz irattal
elfut szavuk, mint hab futó vizen.
Nem kellenek ma senkinek dalok,
nincs Pindarosz és néma Tirteusz,
halálszoros örvénye, szirtje húz,
a Líra meghalt, a Líra halott.
S ők mégis írnak! Holdra, fára, fűre
új jelzőt fűznek. Maró-keserűre
mérgezik éltük bűnnel, bajjal, borral.
Sosem boldogok, sosem jóllakottak.
S ha végzetük betelt e hősi sorral:
Sikertemetőn - névtelen halottak.
SZÉNÁSSZEKÉR A NYÁRI ÉJBEN
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...
Mint látomás, mint hóditó falanx,
mennek a rőtes lámpaláng alatt,
mellettük szinte kunyhóvá szorulnak
össze a gőgös, erkélyes falak.
Hallgass egy percre dzsessz az uccasarkon,
tompulj egy percre gyors, kacér beszéd,
mert minden váró, vágyó idegemmel
most meglesem a széna énekét.
Mert minden szálnak minden rezzenésén
él, él e dal s figyelj, felédsüvölt
anyásan-édes, hűvös-biztatón;
a fűlt melegbe küldi ezt a föld.
Vonulnak büszkén, kockásan rakott
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...
OLASZOS ALKONY
most változott az ucca színe át,
hajlik a nap sugara halkulóra
s a fák sötétek, mint a píneák.
Most sző bibor nap kis kocsma fölébe
aranylegyezős lenge glóriát,
átöleli a mámorködös éjbe,
mint tengerparti víg osztériát.
Villák alatt a vézna, tarkarongyos koldus
se fárad útját ríva róni,
de most még ez a kócos, sokporontyos
cigány is pergőszájú lazzaróni.
Két külvárosi lány dalol az estbe,
reményt himzőn az ablakra hajolva,
rebben a dal s a lányok karcsú teste
s ring a bársonyos, bongó barcarolla.
A rádióba sír a vágysepert
szakszofon és reszket a tompa tangó,
s a holdkeltével szembe néz a kert,
mint haláltáncos, hűvös Campo Santo.
AZ EIFFEL-TORONY
kúszott a nagy kiállítás egére,
érctagjait pántolta realizmus,
hiú tudósok gőgje. Bús dühére
költőknek, akik messze elkerülték,
mert álmaikba vágott ösztövér
csontvázával s ők mindent odaadtak
borba, lebujba fülledt ösztönér,
csak vers legyen, csak vers, ne a gép, a gépek
fantomhadának páncélhirnöke,
minden volt akkor: siker, eszme, hóbort.
...Ma, hogyha kék az este hűs köde,
csak zord kérdőjel, mert a villanyóra
lila korongja már szivén nem üt,
s a Trocadéro szörnyei szemébe
szikráznak izzó Citroen-betük.
Auteuil felől fekete... s hogyha sápaszt
akácok szélbe borzadó haja,
az égnek roppant, büszke boltivében
a technikának kurta sóhaja.
VÁNDOR A KISVÁROSBAN
s a rozzant konflisok -
rózsa kacag a kirakatban:
ittfeledett titok.
*
Mennyi új lány és mennyi csók
vár itt s az árnyon átoson:
ó folyton küldesz csókokat
a csóktengerbe, városom.
*
Fények emléke les ma rám
s őrzőm egy kis csillagcsoda,
mely ó tornyon pislog s tudom,
ki vándor, - célt nem ér soha.
A SZOMJÚSÁG BALLADÁJA
hogy végre már szavuk dadogva összevétsék
S mégis mennyi betü mögött csak űr marad
és egyre több a könyv és egyre több a kétség.
Fuss tenger tájon át, légy bujdosó nomád,
fagyasszon gleccser és hömpölygessen a tenger,
lásd kinai, japán, angol s olasz honát,
csak egyre több a távol és egyre több az ember.
Ölelj nőt, szűzt, kacért, madonnát, bajadért
és hidd, hogy egybe sincs számodra furcsa rejtély,
de mégis mennyi csók ajkadhoz sosem ért
és egyre több a nő, akit sosem öleltél.
Imádd az orgonát vagy méla zongorád
zenéjét idd mohón, amit vágyujjad ráfon,
de mégis hány ujabb, szebb ütem illan át
meg-nem-sejtett, ezüstnél ezüstebb fuvolákon.
Járj száz mély templomot s hited legyen konok,
kérd Jézust, Jehovát, Allaht, hogy megsegítsen
s maradnak templomok helyén lomok s romok
és egyre távolabb, távolabb lesz az Isten...
(Forrás: A szomjúság balladája. Gáldi László versei. Arad, 1934. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)
