Mint kóbor farkas
sovány, lapos az este.
Fent vén hold strázsál
kikenve, megmeredve.

Vért szomjazó kutya
perel az öreg csenddel.
Egy csillag álmosan
tele kupával rendel.

A sűrű csend-ködébe
csak lelkem huhog bele.
Vár hamvas pirkadásra
bús bagoly éneke.

Amerikában jó az élet,
mondják Párizsban szép a nő.
Nekem már egyik sem hiányzik,
fejemre nőtt a zord idő.

Londonban ködös alkonyok,
Berlinben szajha prostik.
Minden már úgy van jól, ahogy,
fejem fölé magaslik.

Csak azt szeretném, mielőbb
folyna a Nílus... restben.
S a Kisküküllő boldogan
hömpölyögne át Pesten.

Csábít a csend. Csupasz magány
cseveg a lombos almafán.
Csigaházba zárt félelem.
Ma önmagamat érlelem.

Az egész részekre osztható.
A részben az egész benne van.
Valami mégsem törvényszerű:
én meddig oszthatom magam?

Te a szikrázó
napot becézed.

Én a szépülő
felhőt faggatom.

Ők mindkettőnket
megbecsülnek.

Esőben áldás -
fényben élek.

Remény kopog
az ablakon.

Magam vagyok
- konok felnőtt.

Sokan
azt mondják:
túl szerény -

boldog kamasz,
ki félve lépked
a Múzsa
nyitott tenyerén.

Pereltem
néma
hóhullással,

véremben
avas csend
dalolt.

Koldusra várt
az utcasarkon
a macskakő -
már zárt a bolt.

Szikratűz
lobog
az estben,
leheletünk
páratánca -
bodorított
füstfüzérek
esnek bódult
ájulásba
- bíbor lelkem
bársonyán

a csend
csillagfátyolán.

Arcán
az árnyék
elbóbiskolt

- csak suttogása
riogat:

dorgál vagy
éppen
simogat -

a reves
hamvas
képkeretben

kettétörik
a pillanat.

Tűzkereszt,
vér,

boldog tekintet

nem rágja
moly
a
büszke éjt.

Tíz aranypénz
a bakó bére -

megduplázzák
a szenvedélyt...

Őzek csapásán
erdők hangján

véremben
forró
nyári hajnal

lángot karcol
a barna égre,
és el viharzik
vad robajjal...

Mosolygó ég bordó
sátrán kátrányízű pillanat,
szőke mozdonyfüttyök
árnyán ücsörög a csorba nap -

varjú száll egy vak karóra
s állingál a délibáb,
sántán menetel az óra,
mánus csücskén a világ

úgy kongatja víz-harangját,
mintha balga kis halak
édes nászát, zsolozsmáját
zengené a víz alatt,

s míg a szél függönyén
körbe hálót sző egy pöffedt pók,
fűszál székén büszkén ülve
a nyár lába vízbe lóg.

- és sánta lábú rímek
kínjából pattan szikra,

szavakra szakadó út:
tíz láb odáig s vissza.