Csíkszereda, 1983. február 19.
(Eredeti változat Marosvásárhely, 1967. október 23.)

Rázzák a nagy szitát odafenn
rázzák, rázzák
többen is haladunk immár
ötvennél-száznál
kisebb csoportokban,
le-le szakadozva
lassan ösvényt taposunk
a süppedő hóban
hatalmas a csend,
az égi szemek csukva,
csak kunyhók szentjánosbogár szemei
lejtnek fura táncot a kerítéseken
s előttünk a hóban
és odafenn a szitát
egyre csak rázzák,
ha hajnalig így hull
magasabban járunk
valamennyi háznál.

Csíkszentmihály, 1984. január 22.

Anyóka csöndes volt
mint a fehér falusi estek
a köszönésre is csupán kis bólintás
volt a felelet -
Istenem, mennyi titkot őrizhettek
e kézelőgombnyi szemek...
A kert is a régi volt
derékig ért a fű
várva-várt virágillat csalogatott
de a kedvenc, öreg vackorfám
nem találtam -
úgy mondták még tavasszal kivágták -
anyókánál is vénebb volt szegény.

Csíkszereda, 1989. augusztus 25.

Mintha valahol a messzi Amerikában járnék,
irokézek s apacsok földjén,
a domboldalakon s a völgyekben,
hegygerinceken s kertek szegletében
kanyargó füstfellegek szállnak;
lám elmúlásra ítéltetett a tavalyi avar,
jelzőtüzek figyelmeztetnek:
immár tavaszban járunk,
rövidesen benépesülnek rétek, mezők.

Ratosnya, 1984. április 12.

A sárga veríték
róla csak amúgy szakad
dorombol, simogat, rád néz
szorongatja ujjaid, tenyeredhez tapad
majd szédületes táncba kezd
egyre csak forog, meg nem áll -
aztán elcsendesedik a ritmus
lassú valcert járnak a korongok
s mire magához térhetne a pillanat
előtted egy karcsú váza áll -

volt s nincs agyag.

Csíkszereda, 1984. február 20.

Ujjaim közt még ott bujkált hajad
mint a csend halga csókjai az éjben
ajkamon, ajkad itt maradt
kihallgatni szívem mit mesélhet
s míg arcomon
simogatón keresgélt kezed
éreztem hozzád tartozom
mint életünkhöz az emlékezet.

Marosvásárhely, 1971. június 9.

Azon az ismerős verandán
nem történik már semmi -
olykor feljajdulnak a megsárgult
muskátlilevelek
mikor szóra szeretnék bírni
tolvajként besurranó őszi szelek
ilyenkor egy ottfelejtett lyukas
szalmakalap is bolondos táncba kezd
- azon a verandán
már nem történik semmi
végérvényesen birtokukba vették
nappalonként is vígan hancúroznak
vitézekké előlépett egerek
az ajtózárat rozsda lakja
pokoli fény az ablakokat
szürke eminenciás a tetőzsindely
térdre kényszerült a vakolat
- azon az ismerős verandán
immár nem történhet semmi
a dombról idelátszik néhány árvácska
s egy magányos kopjafa.

Csíkszereda, 1989. július 24.

Nyújtsd ide a kezed
és ne mondj semmit -
figyeld a zongorista kezét:
hosszú ujjak, erek;
s a billentyűk intarziáját
anélkül, hogy a hangokat hallanád -
nézd a festő ecsetjét
s a szemét kövesd
a mögötte létező,
vagy csupán megálmodott világot -
a vászonra ne tekints
vedd karjaidba a csukott szemű
gyönyörű csecsemőt
s emeld az Úr felé
ám ne halld meg az anya sikolyát
és csodáld meg az embert,
aki apostoli fáklyaként
ott virrasztott fölöttünk
s hitével a pokolból kirántott
anélkül, hogy hallanád
a tompa csattanást.

Csíkszereda, 1992. január 20.

Ecsetek, rámák, mázas cserepek
félbe hagyott szobor a terem közepén
megroggyant fogas a sarokban
a fiókban szunnyad a papiros
míg az ötlet megszületik
s netán előbotlik a téma
hanyag módra ott nyújtózkodik
az asztalon a sok színes kréta
a művész, akárcsak Rodin "Gondolkodója"
ott ül - ki tudja merre és mit
kutat a lázas tekintet
gondolatban hol van
itt közöttünk, vagy letűnt korok
igézetében
éppen Théba templomának
lépcsőfokait tapossa
vagy Athén piacán holtan összeroggyan
miután a győzelem hírét
reszkető szívekbe lopta
vagy ott ül aléltan és véznán
súlyos láncok alatt egy hajófenéken
s mikor a tenger bolondos
halál-táncba kezd
ő behunyt szemmel Krisztus
keresztjére réved.
Én mégis úgy érzem
nincsen olyan távol
ott kuporog egy csöndes, kis tanya
öreg küszöbén
s miközben föltekint a délceg fenyőkre
immár maga sem tudja hányadszor
hogy rádöbben
a köveknek élei lehetnek
az agyagba homok kerülhet
de ujjaink simogatása alatt
otthonunkká szelídülnek
és változhat a világ naponta
csitulhat vagy hevülhet a városi zaj
miközben mi ezerfelé futkosunk
ám, ha eljön a nagyszerű pillanat
minden
kihuny, megtorpan és elcsitul
és akkor a kréták szédült táncot lejtenek
a kifeszített vásznon, papíron
székelyfonók, lakodalmasok, farsangok
igézete, hangulata fonódik egybe
s színek önfeledt ölelkezéséből
egyszercsak eléd dobban a táj
s te a kívülálló honnan is sejtenéd
hogy a vonalak mögül
vulkáni erővel tör fel a gályarabok éneke
és a keresztről maga a művész
tekint le rád
fájó, figyelmeztető szemekkel.

Csíkszereda, 1992. március 24-27.