Gyermekkor
A festő örök élete
Hamvazószerda
Város, éjjel
Télvég, kiáltás
Vers
Föld
 
  

Gyermekkor

Szekérszín, szalmatörekbe 
pottyantott meleg tyúktojás, 
pókhálós gerendák alatt 
bomlott ki ujjaim közt a láz. 

Szárad a tavaszi dél, 
bimbórobbanás időszaka,
ha megtanulnám, talán egy egész 
életre eligazítana.

Megtöri anyám a tojást, 
szép esti Kalevala, 
égbolttá nő a tojáshéj 
sátor-homorulata. 

Sárgájából napot mázolunk, 
indulj el, keringj, 
csillagokra szakad a fehérje, 
felpislákolnak eleink.

Kész a világ, zöldell s fakul 
sok szeme, bokra.
Csak tudnánk örökké emlékezni 
az anyai varázslatokra!
 

A festő örök élete

A villamosról s a parasztszekerekről 
 lopta haza az arcokat,
lelki iszákjába fejeket dugdosott, 
mint a középkori zsoldoskatonák.
Ha jött, az áruházban pucérra vetkőzött a nép,
senki se tudta, hogy a legemberibb 
mozdulatokat miért csinálja,
akit meglátott, sohase tudta meg, 
mért maradt karcsú, mint a nyír, 
vagy mért kopaszodott meg idő előtt. 
Aki elindult szeme elé,
nem tudta, mért húzza homlokára aggodalmát, 
mért hordja vállán az öröm madarát.
Mikor szeme kitágult,
kilátszott a meggörnyedt magzat az anyaméhből,
s egy lánynak a köldökére nőtt a nap.

Hogy elhagyta felesége, egy nyomdászlány lakásán 
talált egy világos szögletet,
egész ősszel ott háltak csapatostól 
a madarak, ágak, férfiak, lovak, 
amiket vászonra fújt ujjai csövén át, 
szél meg folyóvíz seperte szüntelen 
a rökamié oldalát.
Egy délután a lány kezében megállt 
a kávéscsésze a mell magasságában, 
 s többé sohase mozdult,
szája ránőtt a világra, lilán, 
mint egy szál őszi kikerics.

Még lábadozott a vesekezelés után 
a kórházban, amikor orvosa
egy lapot látott meg kezében,
férfifej, fára tekintő, háttérben folyóvíz,
egy szál papíron a világ a végtelenbe mozdult. 
Itt a kórházban kapott egy félreeső
szobát műteremnek, jajgató nők,
hordágyon halottat vivő köpenyes férfiak közt, 
mentőautók kapkodó tülkölése
közben festette tovább az örök életet.
 

Hamvazószerda

 Nem mímelhetem
a bűnöst, amikor olyan vagyok,
mint a növény, amelyre kiterült a reggel. 
Meghalok inkább magam,
 de édes felem halála
ne szabadítson a felfeszíttetéstől. 
Madarak nagy keresztje az égen. 
Olyan bölcs nem vagyok,
 hogy azt mondjam, mindegy, életre vagy halálra. 
Ez a madár-kereszt ott a levegőben
gyönyörű, de nincs ámulat-hisztéria. 
Olyan bölcs nem vagyok,
 hogy azt mondjam, mindegy, a bambaságra vagy ámulatra, 
 a szeretetre vagy semmibevevésre.
A fa magára veszi a nappalt és az éjszakát,
az ég magára veszi a napot, holdat, csillagokat, 
az ég magára veszi a repülő madár-keresztet,
a föld magára vett engem és pár milliárd testvéremet. 
Magamra venném a világ bűneit,
nem adják, nem adják.
 

Város, éjjel

Az árnyék, mint a hulló liszt, fehér. 
Kezem drótként lebegő vonala 
végén egy szegfű kering.
Hosszú léggömbök a lámpák, 
mindjárt elszállnak fészket rakni 
holdbeli kráterekbe.
A csikorgó villamosok
napot hordanak a homlokukon, 
mint a bárányok a balladákban. 
Egy magányos felhő idetévedt, 
s beleér az inge a fénybe,
fut is szégyenében az erdő felé. 
S a szégyentelen álmok
szájon csókolják egymást a csöpp erkélyeken.
 

Télvég, kiáltás

Lekaszálták az esőt is, sárba feküdt
a télutó, pállik, gőzölög a bőre kiterítve, 
lekaszálták a hideg esőket, sáncokon 
ereszkedik alá a mocskos esővíz a tisztító nagy folyamokba.
Végünk, hideg testvéreim, kinyúlt szelek,
forró szájüregekbe verődők, végünk,
havas járművek cipekedése, dérzizegésű faágak, 
kitör már a testek melege, bugyborog
az állati hő, hárommilliárdnál is több
meleg ember és ki tudja, hányszor több milliárd 
meleg állat veselkedik a száradó
ösvényeken s a gyámoltalan füvű réteken, 
végünk, hideg testvéreim, semmi kis szemetelések 
vagy hencegő csobogások ideje jön már,
hogy megvesznek a fák, s kinyílik
a testük, mint a szerelembe esett asszonyoké, 
végünk, hideg testvéreim, kicsapódnak
az ajtók, és zilált, nagy hajú kölykök 
táncolnak a nap teste körül,
s kifestett gépek másznak a föld tenyerébe.
 

Vers

Egek alatt, nyárfaízű szél alatt 
még elidétlenkedem igazamat,

a szavak csak kelnek, mint a csibék, 
égen a hold vagy a holdon az ég, 

mi van fent, és lent mi van,
aki erős, s legmélyebb sebe van, 

kallódom vagy fontos vagyok, 
választott földemre taszíttatott, 

esendőn olyasmiken tűnődöm el,
hogy a pipacs a szoknyát fordítva vette fel, 

rajta van ez a szájnyi harang-perem
az életen, a napos egen, 

rajta is lesz, amig csak él,
érdemes kivirulni négy vagy öt napért, 

érdemes kifogni azt a négy napot, 
amikor a mindenségre mutathatok.
 

Föld

Gencs és Mezőterem között 
 nemrég lefeküdtem a földre,
fáradt se voltam nagyon, 
hálát adni se volt miért,
 csak feküdni akartam a muharos mezőn, 
ahogy feküdt hajdanán a ballada pásztora. 
Valaki már fekszik alattam.
A nyirokszagra nem kényes az orrom, 
két szemem alatt két virág hajol le, 
apám szép útjainak fáklyavilágai, 
csiklandozzák bennem a kedvet a versírásra. 
Valaki már fekszik alattam.
Szíve helyéről másznak ki a vérszínű bogarak.