Lipovánok
Határátkelés
Avaron
Vének tivornyája
Ha sírokon hajt ki a remény
Nyitott égbolt
Egyszerű
Epilógus a Lófürösztéshez
 |
(Sz. 1944-ben, Székelyudvarhely) A kolozsvári egyetemen szerzett tanári képesítést. Sepsiszentgyörgyön él, hosszú időn át volt az Igaz Szó c. irodalmi folyóirat helyi munkatársa, 1990 után a megújult Kovászna megyei magyar napilap, a Háromszék főszerkesztője. Első kötetével 1968-ban jelentkezett, az ún. második Forrás-nemzedék markáns képviselője. Az utóbbi években ritkán közöl, eddigi versei közül sok az antologikus darab. |
LIPOVÁNOK
Ásnak. Barakklakónak jöttek
e meg-megingó földre - nehezéknek.
A talicskát a tejútról hozták. Kubikolnak,
mintha más bolygóra hánynák ezt a földet.
Bőrükön kicsap a tengerek messzi, sós szaga,
markukban ájul, könyörög a szerszám:
- mikor megyünk haza?
Csak kis népek fia ás így: mintha magába
ásna! Lapátol, mintha szemetet magából!
S a csákányt úgy suhogatja,
mintha idegen, észre,
titkos és pontos emlékezésre
rakódott ércek,
lehúzó kötések
szétroncsolása lenne a dolga!
Csak kis népek fia néz így: árva
tíz ujj rácsai mögül a világra,
s nem zabál, ha éhes, nem eszik -
az élelmet magához veszi!
Paradicsomos hal doboza alján a fények
is nagy-nagy óceánt jelennek neki.
És pusztíthatatlan, ki a Tengert bírja,
ha végelgyengülésben is csak adni tud,
ki a mindenséget őrzi, nemcsak hívja,
kihez bögrével jár a tejért a Tejút.
Ki a szélverésben már-már beleájul,
de tartja magát - teszi, ami kell,
akin a tél, a nyár, az ősz csak ámul,
s bűvölgeti, de nem keveri el,
az tudhat, így, derékig földben állva,
lefegyverzőn csak adni, áldani,
s nagy, szelíd szemmel nézni a világra.
Lipovánok, atyámfiai!
HATÁRÁTKELÉS
Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
borpirosra kerekedve
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja: ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sírdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.
Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca - és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem - minden kincsem
és koloncom - menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!
AVARON
Orra bukva az avaron,
forogva mennyköves határon,
az ember mondja a magáét,
mint akit nem vertek még szájon,
mint aki lélegzetet is
e föld gyomrából vesz már,
kövek köhögnek tüdején,
nyelvére agyagos sár
tapad,
hogy érezze,
ne csupán látva lássa
a földet, honnan vétetett
a fel-feltámadásra.
Orra bukva az avaron,
és menni tovább mégis,
ébreszteni a nagyra nőtt,
de alvó jegenyét is,
nem hagyni, hogy a fenyvesek
zöld tűkkel beférceljék
mindazt, mi mítosztalan már,
de lelkiismeret még -
Orra bukva az avaron,
a veszélyt megkeresni,
derékig csonterdőben is
csak menni, egyre menni,
mint kire országló erőt
s egy ilyen földet szabtak,
hogy óvja lélegzetenként
e keserves hatalmat!
VÉNEK TIVORNYÁJA
Ma nem ügyeletes az elmúlás, hancúroznak a
vének, csúnya, nyáladzó öregek labdáznak
ragacsos labdacsokkal, füstölt sonkát rágnak
a takaró alatt, a lázmérőt megfejik, ugye,
nővér, velünk marad reggelig, mond ellenünk
néhány imát, nem bántjuk a horgasinát-------
ej, haj, ma nem ügyeletes az Elmúlás, ma tivor-
nyáznak a vének, a kór steril kocsmáiban
elzüllött galamblelkű prédikátorok, susz-
terek és nyugalmazott törzsőrmesterek
kiskanállal már az ágytálat verik, pimm-
pamm, csutora, künn a világ ostoba, adjon
isten egészséget, másnak, másnak, Júdásnak
meg Kleofásnak, nos pajtások, melyik pisil
kukkra?---------------------------------------------
ó, jaj, ma nem ügyeletes az Elmúlás, ma szörnyű
orgia készül, ágyból, hámból kirúgnak mind
az elnyomorodottak, és csontrázó tánccal
fölindulnak az egészség lassú vasárnapjai,
az értelem fürge rafinériái, parádés nyúj-
tózó futballmeccsei, pontos tülekvésre
beállított autóbuszjáratai, gyöpös udvarai,
kertes házai, kínosan mosolygó gondozóasszonyai,
pirkadatai és alkonyatai ellen, üvöltenek az
elhalványuló szívűek immár:
éljen a cukorbaj és
agy-ér-el-me-sze-sedés!
És midőn legvígabban valának és ígyen csik-
landozák lába között a Halált,
elhalada a kórterem előtt egy hordágy -
És lőn csönd mély.
Síri.
(1985)
HA SÍROKON HAJT KI A REMÉNY
Állok a Temetődombon: utolsó nagyszülőm a halott.
Körül a kicsiny sereg: negyven házat is alig
számláló falucska minden dobogó lelke
s esőmart tekintete ünnepi gúnyában seregel,
mert társuk a százados gondban közéjük megjött:
burrogó koporsós masinán
a 88 évet megélt Erzsi néni van itt,
kinek tízévi távolléte alatt elméjének s házának
udvarát hiába nőtte be lassan a mész és a fű,
csöppnyi Nyikó-menti falujába végül is megtért,
Székelyszentmiklós vénült, ráncossá rándult szívébe,
honnan a századvég háromszor annyi gyermeket
küldött a világba, mennyi most lakja,
sodorván messzire őket, hogy élők is haza
alig találnak, nemhogy a holtak;
várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében
kegyelet, mert felébredt a közös emlékek háza,
régi kalákás nyarakból, csattogó szérűkből, sziszegő
kulák évekből s önfeledt majálisokból csak föl
az együvétartozás pislogó melege-fénye; s lám:
a falu összes férfija: mind a tizenkét
ötven és hetven közötti ember (újmódi Kőmíves
Kelemen?)
ássa özvegy Farkas Jánosné, született
Kibédi Erzsébet sírját inatszakajtón,
akárha mindük a magáét ásná,
s mintha csak hinnék.
szétporló testünktől köttetik örökkévalóvá majdan
az együvétartozás földje.
Állok a Temetődombon, turkál hosszú ujjaival
hajamban a szél, firtatván ő is: mi mászkálhat
a negyvenesztendős ember fejében, midőn utolsó
nagyszülőjét is temetvén újabb szakadéktátongató
férfikorba ér;
hátsógondolat-fürkésző, s hangtalan szívbéli
hangokat is lehallgató
mikrofongallyat hajlít ajkam elé:
miként cselekedett kegyelmed az elmúlt négy
évtized ezüst zivatarai alatt, miként bújkált
Szent Mihály lova elől, hogy ily ép bőrrel megúszta,
holott dicső elődei már huszonhat évesen,
már harminckét
esztendősen magukra húzták az életmű
márványtömbjeit;
volt-e értelme, s mi lett volt légyen értelme annak,
hogy a gondviselés kegyelmesebb markából
kiszökvén
fehér papírlapok villámaival világította be éjszakáit,
s újkori sámándalokat dúdolva dúlta fel az elsüllyedt
temetőket,
lézertekintettel könyörögvén ki ősei csontját a földből,
mely, lám, továbbra is inog és remeg,
szivacsként issza be az élők seregeit;
haszna mi volt, a márciusi, júliusi dalnak,
ha nyárra amúgy is ősz jött,
s télre májusi hózivatar,
hát az esengés, kegyelme iránt a Hónak,
és dérütött, hótömte létben a társkövetelő
példabeszéd,
ha negyven felé már lassún elhagynak az élők,
a társak;
rendre a villogó bokájú lányok,
s illó barátok bújnak a földbe vagy távoli ködbe...;
s a csörte, a vágta. bitang barmok bőrén ostornak
csattogása,
dalba szelídülés, gőgölődés versbe -, jó mire volt?
Állok a temetődombon, pici levélfülekkel
fülelő gallyaknak mondom, szólok a szélbe:
faggatózó kérdések, ne bántsatok! -:
költő nem voltam én; és csupán féltem.
Leféltem szépen e negyven esztendőt,
s mert ráncos bőrű, bőgő, és didergő csecsemőnek
szültek engem is,
hát betakartak bolyhos altatódallal,
s már riadoztam: ne múlna fölülem a melengető ének;
raktam csuszából pajtát, homokból várat;
össze ne duvadna! - lélegzetvisszafojtva dúdoltam
varázsigéket; szerelmes voltam egy vékonyka csontú,
pici leányba: „Zsuzsanna, te is megszeress!" -
dönögve remegtem érte;
másztam a hágót a Nagyszorosét, melynek tetején
fönn a Temetődombon izzott a nap,
és rántott vissza a sár,
és magába szívott a hó!
Hórukkos, káromló-esdeklő szókkal,
vacogón kúsztam a fényre;
és éjszakák jöttek, szobáim elerdősödtek,
ágroppanások, vadmorranások lakták bútoraim,
s a hörgő vízcsapokból is dzsungeli fenevadak bőgtek;
és féltem a loppal lebbenő lepkét,
az esték vállamra zuhanó testét,
s vontam magam elé papírost: mécsest!;
s a világ kitágult, kiöblösödött előttem a föld s az
ég,
Erdély szívéből messzi tengerekig és bolygókig láttam,
s hogy nem kél föl többé a Nap: riadoztam érte;
s fénylett kincsekkel bévülről rakottan a bőröm,
bronzlott!; s ha ellenem vonuló kések pengtek,
élük hogy kicsorbul, már őket is féltem;
remegtem a rétet: míg alszik, elhagyja a harmat,
a tölgyet: álmában kidöndül;
nem vennék észre nélkülem a dolgok,
ha vélük csodák történnének?;
féltettem a lélekkel csordultig megrakott tájat:
ha titka van, álmában ne beszéljen!
mert elindul egyszer egy fűszál, elviszi
anyám egyetlen mosolyát, minthogy hullámzó
mezők, tarajló szántók áradatával úsztak el
nagyszüleim,
s már csak sírok a bóják -,
s hogy hantokon nyüzsgő, ecetes hangyák
nyelvemet némává nehogy bezsibongják,
gyásztalan piros torokkal,
fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat,
zöld lombú igéket,
kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget;
de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével,
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel:
félni kell bátran! S élni. Élni.
(Ének)
Élni kell, ugye,
gyönyörüm!
kötélen repked az ing.
Ropog a levegő köröttünk:
Nőnek a gyermekeink.
Ők írják dalunk is maholnap;
Megfagy az ing odakint.
Karjával integet ő -
Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.
Élni kell, ugye, gyönyörűm,
Szigorú télben az ing.
Ropog a levegő köröttünk.
Nőnek a gyermekeink.
(1994)
NYITOTT ÉGBOLT
Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba ve-verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat,
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd a tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem.
(1991)
EGYSZERŰ
Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.
Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.
A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.
S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.
Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.
Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.
(1992).
Epilógus a Lófürösztéshez
Tompa Lászlónak
...És miután ama derék székely legények
szikrázó csillagporfényűvé,
holdfényben csillámló szőrűekké
csutakolták szilaj lovaikat,
rögtön beléjük költöztek
a pusztulás pici golyóbisférgei,
bombarepesznyüvei,
és szétvetett lábú állatok
lilára puffadt tetemei
úsztak alá a vizeken,
beleikből keselyűk
vontak kondenzcsíkot az égre,
lerágott koponyáikat kóborkutyák
görgették hősi halottak
friss sírhantjai közt,
és traktorekék majszolgatták
a parton rekedt csitkók,
a gyönyörű, szomorúfűzsörényű csitkók
bokáit, húsukból bő lakomát csaptak
a félig fölkopott állú túlélők, hollók;
alapos, bizony kíméletlen munkát végeztek
a derék utódok,
az évek elvadult drótkeféi
áttetsző-derengő fényűvé
dörzsölték-fürösztötték paripáink,
már csak Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel
már csak az ő csontváza foszforeszkál
zörögve a csillagtalan éjszakában,
s Áron még szorítja, de Imre,
Imre ő egyre jobban elhagyja magát.
