Engem tépázhat bóra, számum, orkán, -
Elöntheti árral hajóm a víz;
A végső deszkaroncson is hiszem, hogy
Partot érek, - és hitem partra visz.

S zárhatja utam kőfal, sziklatömb el,
Láttán lelkemből új erő buzog;
Hitem, e gyémántfúró meg se csorbul, -
És én falon, kőszirten átjutok.

Mi kín, nyomor, baj, mind hozzám szegődhet.
A csüggedést búmban sem ismerem;
Hitem átüthetetlen égi páncél,
Ő az én váram, erőm, istenem.

És lobbanhatnak gyilkos ágyúk is rám,
Pokol döngethet váramon falat:
Hitzászlóm biztatóan leng a bástyán.
Küzdök, - s hitemből győzelem fakad.

- Én a világot is megváltanám, ha
Nem volna oly süket, vak és balog.
Mert én Jurisich és a
Dobók szirt-lelkéből a hit vagyok!

Tükröm ma reggel összetörtem,
Mert elfogott a kerge kín,
Hogy láttam ében fürtjeim
Között egy hajszál csillog őszen.

Aztán, hogy múlt a kín s harag,
Szerettem volna egyberakni.
De kezdett gúnyosan kacagni
A sok törött tükördarab:

Ha-hah, hiába mind: belőlünk
Sohsem lesz immár ép-egész -
De többet ifjú te se lész!

- Igaz! - rivallt a zord idő künt.
Éreztem, rokkan össze testem,
S egyszerre úgy megöregedtem...

Ha elmém csendes tompaságát
Feloldja néhanap a mennyég:
Olyan bolond dolgokat érzek,
Mintha Bálám táltos szamara lennék.

Ajkam bűvös igékre nyílik.
Felkent vagyok, próféta, lángész!
Előmbe titkok titka tárul
S mit más nem lát, szemem azon is átnéz.

De nem sokáig tart e dús kegy.
Bálám-gazdám, a sors, reámcsap -
Eltűnnek a szent látomások
S rá elmém is vak éjszakába sáppad.

S megint szamár vagyok csupán
S kocogok lomhán és bután...

Szánts, ekém, szánts a földbe mélyen.
A nagy világvihar után
Te lettél egyetlen reményem.

Te - és e tarlott föld csupán!
De így se baj, - él még az Isten
S lát mindent csillagtrónusán.

Lát; s tudja mik történtek itt lenn
S tiprott vetésünk újra kél
E vérzáporozta ősi szíkben.

S ha újra kél, meglásd: megél
S a voltnál szebb, aranybarnálóbb
Kalász lesz munkánkért a bér.

Mert százszorszent a rög, hová folyt
Vérünk s most arcunk gyöngye hull -
Szánts, szánts ekém, hasítson ásód,

Mindent lát csillagtrónusán az Úr!

Az én lelkem a Gábor Áron lelke.
Nagy biztatóm a szittya őserő.
- Én a lehetetlent is megkísérlem,
Legyen bármily nehéz, vagy vakmerő!

Én még a semmiből is ágyút öntök
S a vant is eggyé teszem semmivel.
Vagy ha kell: leások a földközépig,
De mibe fogtam, sikerülni kell!

És törhetnek rám pénzzel, bottal, érvvel -
Megkezdett munkám félbe nem hagyom;
Inkább úgy halok meg, mint Gábor Áron,
Saját művén - egy izzó szent napon!

Kain vagyok, - testvérem Ábel.
Egy a kunyhónk, nyájunk, a szérűnk
S mi ketten össze még se férünk.

Beleiszik az én vizembe,
Az ételembe belekóstol -
Uram, én írtózom e sorstól!

Mióta pártfogásba vetted,
Azt hiszi, szabad neki minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.

Imámban is zavart a múltkor -
Erre az oltárt összezúztam
És már csak káromkodni tudtam.

- Uram, fordíts e furcsa átkon:
Lehessek úr az én mezőmön,
Ne kelljen untalan vesződnöm!

Vagy ha már itt, e földi létben,
Tovább is együtt kell, hogy éljünk:
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.

Mert már rég bánt e csúf közösség
S ha érte újra bosszúság lelt:
Uram, - én agyonütöm Ábelt!...