Kezek tánca
Vasárnap délután
Költözzetek belém
Vénasszonyok nyarán
Árvaság
Hit
Pókháló
Ne mondjátok...
Mozdulat
Álompróba
 |
(Sz. 1968, Tusnád) Sepsiszentgyörgyön végzi iskoláit, majd matematikatanár lesz Baróton, 1993-tól újságíró a Romániai Magyar Szónál, a bukaresti rádió magyar adásánál. Női lírája az asszonysors belülről való láttatásában jeleskedik. Gyermekirodalommal is foglalkozik. |
a kezek táncra kelnek
mintha végtelen imát vezényelnek
az unoka haját glóriává fonva
a nedves kötényen egy utolsót simítva
a rakoncátlankodó csipkét megigazítva
a szöszt a szőnyegről felcsippentve
a szemüveget orrhegyre biggyesztve
az Igét is helyére téve
az Igét is helyére téve...
mintha lassított felvételen
koravén faleveleket
sodor a szél
meg-megropogtatva
eljátszik velük
a falu fölött
így sodródnak életükkel
mintha lassított felvételen
a házak körül
az otthonnak dagasztott
foszló reményben
az emberek vasárnap délután
míg várják az istent
a határban hátha
megpihen
tenyerébe veszi őket
föléjük hajol csöndben
vasárnap délután
mintha az örökléttel
állnak szemtől szemben
a nem történéssel
a Ház
akit magára hagytak
újrafestetlen
málló vakolattal
kongó szobáival
a kialudt
tán sosemvolt tűzzel
áll alázattal
mint vak koldus
kinek tenyere
homloka
mindent elvisel
ocsmány szavak
kergetőznek benne
beomló fényszilánkokkal
feltrappolva
a beköltözött csendet
a deszkák között
gerendák réseiben
megbújt léleknyi emlékeket
a Ház reszketve
áll az utcán
kicsapódott zsaluival
int az emberek után
mint éhhalál küszöbén
végső alázatával
a koldus:
költözzetek belém
októberi napként
ölelnek nagyanyáink
szertefutó ráncai
hogy bennünk
találkozzanak
fogatlan
mosolyként
végtelen nyugalomban
szemlélve
az összekulcsolt kezekből
omló időt
amíg bölcs
önmagunkká
békülünk
ámen
arra ébredsz egy reggel
hogy az árvaság
ölébe vett
míg anyád melegét
álmodtad
hosszú idő után
először
mire felfedezted
hogy mindvégig létezett
szemében szemeddel
első nevetéseddel homlokán
kopott fogyott
mint petróleumlámpa
erősre csavart lángja
mire dadogva
simogatva megszólíthatnád
már nem figyel rád
csukott szájjal
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van
ködöt zabál az éjszaka
fogára pókháló tapad
helyet ad aztán a holdnak
vegyen karjára ha akar
indítson varjúcsapatot
tépessen vijjogó darabokra
eressze elmémet szélnek
a maradék ölelést is ölje
tegye rekedtté a hangot
kiöltött nyelvé az akaratot
fordítson ki mint kesztyüt
veszítsen el mint hajtűt
szerelmes nő az első ölelésben
a nevetésre nyíló szájat is betömje
őrjítsen őrjítsen teljesen meg
de csak pörgök pörgök
a hold köré ködöt kerekítek
pókként szövöm
az utolsó menedéket
ne mondjátok
hogy felhők ölelése
nem ölelés
hogy felhőnyi
szerelem nincs
amikor könnyként
gyémántlik a
ki nem mondott szó
s avarrá őszül
az önmaga körül
meg-megperdülő idő
hogy amikor lépnél
nincs más
csak fekete-fehér
kendőnyi menedék
ne mondjátok
hogy minden
keresztre feszített
emlék ujjak között
pörgetett olvasóként
egyenként vált meg
az el nem követett
bűnöktől is
jaj ne mondjátok
homlokomon
esőcseppek sikonganak
mintha a holdat
őrizné a mozdulat
ott feszül benne a düh
iszonyat dac
menekülés ölelés
ott remeg benne
minden végigsimított
színét váltó falevél
minden távollét
őrült énekléstől
véresre horzsolt
magányos éjszaka
minden elfelejtettnek vélt
és következő mozdulat
amikor kócos hajadon
kinyilik és elpihen
végtelen nyugalommal
1.
mint akit
bármely percen
futni kényszerítenek
élünk penészes
falak között
mint két
mostoha gyermek
már nem is keresünk
véglegest
próbálgatjuk álmainkat
mint anyja ruháit
a kisgyerek úgy ágálunk
a jövendő otthonmelegében
mint tíz számmal
nagyobb tűsarkú cipőben
hinnénk
de mintha lehetetlen
hogy valamikor majd
nem bicsaklunk meg benne
de azért lessük a havazást
várjuk a Mikulást
az Angyalt
a meglepetésekben
mint meleg bundás
kesztyűben a
kékké fagyott ujjak
fészkelődünk el
s nem jön
hogy kibújjunk
kikecmeregjünk
nem jön hogy elhiggyük
hogy álmainkból is
még kinőhetünk
hogy mire örülhetnénk a
szusszanásnyi térnek
kivirágzik a penész is
szomorú dísznek
emlékeztetőnek
2.
a boldogság
sem jár batyu nélkül
kézlóbálva fütyörészve
mint vándorszínészek
mindig készenlétben
álmainkat is bármikor
feldobjuk az
induló szekérre
de szép az idei
havazás is
itt is
bámuljuk gyermekként
az eget
