ELEKES GYÖRGY

Vándorúton
A jég fölött
Városok végén
A szomorúság országában
   

Vándorúton 

Vándor lelke nyugatra száll,

vándor teste keletre,

hosszú, sötét vonat viszi,

sínek sírnak megette.

Évek óta zörgő keréken,

egy-egy megálló néha támad,

de újból indul nyögve, zúgva,

egy új, sötétebb éjszakának.

Rongyos lelkek vénülő házban,

(eső kínozta, szél verte, nyúzta.)

mennek, mennek s fehér szemével

utánuk néz a szörnyű puszta...

Zima, 1920.

A jég fölött

Olyan a lelkem, mint a Bajkál,

jégkoporsó alatt pihen,

(benn éj van rég, mély, néma, fáradt)

és nem zavarja semmi sem.

A jég fölött jaj, más az élet,

havat hasít vad, hetyke szél,

...sír a nyomor az árva parton

amerre búg a vasszekér.

Irkuck, 1920.

Városok végén

Városok végén, város szélen

ütnek tanyát a szürke semmik,

nyomor utak találkozóján,

hol annyi vágy tar sírja fekszik.

És mindig, mindenütt kilökve,

fapajtában, a földbe ásva,

a szél beszól, a hó bemászik

penészbe, rongyba, jajgatásba.

Kétséges éjek könnye forró,

szívek égnek, szívek vajúdnak,

és reggel-reggel egy-egy lélek

csak nekivág a hosszú útnak.

Jó asszonyok, kik sírtok értünk

tudjátok meg - segít a semmin,

csak még több imát, még több könnyet,

hogy indulhassunk valamennyin.

Nikolszkusszuriszk, 1920

A szomorúság országában

I.

Jöttem. Nagy vizek partja,

(ködök, mocsarak rajta)

rejtett magába eddig

s a lelkemet akarta.

Jöttem. Borongós esték

a szívemet keresték.

S hogy titkon tőrbe fogják

nimfák, lidércek lesték.

Jöttem. Nád susogása,

a bíbic kacagása,

s a polip-karú zsombék

a testemet kívánta.

Jöttem. Űzött az álom,

jöttem, hogy megtalálom

nevető szép tündérem,

fehér ruhás leányom.

Jöttem. Évekig jöttem,

halvány pírba szövődten

tündérország kék tornya,

míg felcsillant előttem.

Jöttem. Utolsó éjre

(holnap ott leszek végre!)

ledőltem megpihenni

pásztorkunyhó elébe.

Jöttem. Ördögök királya

az álmom megkívánta:

az őszhajú pásztornak

Anica volt a lánya.

Jöttem... S itt vagyok holtan!

hiába bandukoltam!

Tündér... kék torony... álom...

- Anicát megcsókoltam.

II.

Az elmúlt csókok messzementek,

hűlt ajkakon halott a vér.

Lábujjhegyen a sóhaj jár csak,

ha csókok álma visszatér.

Tört bús szemekben, játszadozva

a bánat hangtalan kacag,

sok boldog, békés éjszakára

szövögeti a fátylakat.

Rabok hazája régi várrom,

s a várba bánat költözött,

a sóhaj, csókok, fájó álmok

sírnak a várromok között.

III.

Nagy csendek tengerében

árny-sziget a hazám,

néma felhők az égen,

néma szellők az éjben,

néma levél a fán.

Tán temetőben élek:

nesztelen föld a hant,

el nem mondott beszédek

megölve lenn henyélnek

a csend-sírok alatt.

Fénylő bogár nem zizzen,

a tenger nem csacsog,

a búnak jaja nincsen,

daltalan tán az isten,

ki egykor itt lakott.

Úgy félek, mint a gyermek

sötét kertek tövén,

lelkem remegve reszket,

s csak vetem a keresztet,

csak vetem egyre én.

Óh egy nagy ordításra

mily szörnyen szomjazom

s aztán - mi gondom másra!

dőljön minden rakásra

e bús csillagzaton.

IV.

Már elfelejtem tűz-ízét a bornak,

halvány színét virágos rózsa tőnek,

már elfelejtetem mézét minden csóknak,

s a kerteket, hol lepkék kergetőznek.

Ijedt lelkemben durva óriások

mázsás kövekkel bábut gurigáznak,

kövek előtt: hervadnak a virágok,

kövek nyomán: csöndje halotti háznak.

Menekül tőlem hajnal és a róna,

mosolya dalnak, lágy, zengő, mesének,

hiába küldöm álmom fénybe, csókba,

könnyek között mindig a holdba téved...

V.

Nagy, nehéz, zokogó bánat

hullott reám, fojtja a lelkem,

könnyebbülésül rabéjszakákon

elsírni egyre felejtem.

Szent, szelid, szótalan őszön,

mikor a nap ágyára ledűl,

nyírfa-erdőknek suttogó mélyén

megállnék egyszer egyedül

Bús, szürke, szomorú mohán

egy sápadó fa, szárnya alatt,

arcra borúlnék vágyó remegéssel

kisírni végre magamat.

VI.

Sokszor csak jön, megáll s én érzem

(kegyetlen Gondolat), játék vagyok,

huszár, vagy tarka Jancsi.

Egy óriási kertnek régi részén, bozót

s kövek között játszás után feledve itt

maradtam.

Emlékszem arra is, előtte jó volt, ska-

tulyában egy szőke baba, mellette zon-

gora... szőnyeg ... és sárga lámpa ...

Most várok. Valaki erre téved. Hideg

az éj. Sötétben félek ... és ver az

eső ... mi lesz   velem!?

.

(Most várok. Mindennap hátha, hátha?

 De semmi, senki ... S egy csúf madár

esténként mind rikoltoz ...)

VII.

Sápadt lelkemre varjú szállott,

fekete, kárrogó madár,

s hegyes csőrével belevágott:

döglött e már?

Szárnyát megrázza és a lelkem

halál szellője verte meg;

fényes szemében csillogó vágy:

hogy kéjeleg!

A két karom bilincsek őrzik,

ajakamon nehéz a zár

és nem kiálthatok az éjbe:

hess, csúf madár!

Nagy, szörnyű kíntól vérverejték

öntözi jajgató dalom...

a lelkemen fekete varjú:

az unalom.

VIII.

Kérdem magamtól néha, néha,

ha ámulások perce rajtam:

a nap: mi az? ember: ki az?

és élek én? vagy már meghaltam?

Kérdek magamtól csoda-furcsát:

a messzi mért kék és a kő él?

cseréljem-e rózsák ruháját

egy könnyű, csipkés szemfedőér?

Forgó csoda és szikra zápor

emészti zsibbadó agyam,

s a szikra zápor dala mámor:

nem ismerem magam.

IX.

Úgy vagyok most sok régi széppel

mint rebbent vak, ki szint felejtett:

emlékszem - volt: arany - piros -

és láttam rózsát - nefelejtset -

Úgy vagyok most sok régi jóval,

mint korán-ébredt déli fényben:

nem tudja: mi fejében kábul

álmában történt-e vagy ébren?

Csukott szemmel hogy visszanézek

s tapogatok a zűr-zavarban:

szétfolyt szinek... szemek ... szavak

s egy lágy hegedű ócska zajban...

X.

Nagy jégmezőkön kóborol a lelkem,

hideg pusztákon, hol a szél mulat,

s mint tévedt gyermek óriási kertben:

nem találja meg a sóvárgott útat.

Ismerős arcok, járt-útak, ösvények

képe a ködben gyorsan tova fut...

a napok tünnek és mennek az évek,

s nem leli lelkem az elveszett kapút.

Fagyott-mezőkön, holt-hegyek tövében

egy téli este azt hiszem megáll...

s ha sok csillag lesz odafönn az égen:

mindent feledve a csillagokba száll...

XI.

Kihűtötték a szívemet

jégországi fehér havak.

Parányi szikra tüze sincsen,

csak hideg acél-hó bilincsem

kristályai parázslanak.

Megfagyott bennem minden fájás,

öröm, rajongás, szeretet,

hiába hallok új csodákról,

semmim se ég, tüzel, se lángol,

kihűtötték a szivemet.

Irigyen nézek sok szemekbe:

kevéstől lobbanó tüzek

és megsiratnám magam lassan,

ha volna könny, mivel sirassam

szegény, kihült szivem.

XII.

Mindig, mindig csak éj a tollam,

(mögötte ijedt, néma árnyék:)

és bús öröm, hogy fájva fáradt

vérző hegye nagy-néha jár még

Mindig, mindig sóhaj a szájam

és csönd a vágyam minden órán,

békült lelkem, ha este hold ég:

búsongó álmokat dalol rám.

Mi lenne, hogyha én se lennék,

 s csak mese volna minden élet?

nem édes, hogy mi fájt, mi égett

a mese végén semmivé lett?!

Szibéria, 1919.