ELEKES FERENC
Jelentés a letűnt századról s magamról
Tisztesség adassék
Jobbik nagyapám
Két lépésnyi melegért
Ha költő, kilép a versből
Én nem tudhatom
Így-úgy
Válás után
Sírásók
Sorsnak nevezi
Modern
Csak semmi pánik
Hírek hervadása
Így, amikor
Egy tányérból esznek
Ezek a nagy dumák,
Nagyapám lovát eladta
Egy árnyalaton
Az emberek rosszak
Milyen színű az Isten?
Velem lakik
Pihenő
|
|
Született Siménfalván, Udvarhely megyében, 1935. március 4-én. Középiskoláit a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumban végezte. 1959-ben végzett a Babes-Bolyai egyetem orosz szakán. Sok éven át a bukaresti Ifjúmunkás, majd az Új Élet (később: Erdélyi Figyelő) belső munkatársa. Első verseit az Igaz Szó közölte 1958-ban. Publicisztikai munkássága mindenek előtt stiláris, írói megformáltság tekintetében jelentős. Az utóbbi évtizedekben ritkán közöl. Munkái: Városi veréb, versek, Forrás-sorozat, Irodalmi Könyvkiadó Bukarest, 1966; Jómag Jani találmánya, gyerekversek, Ion Creanga Kiadó Bukarest., 1976; Amikor bekapcsolom a madarakat, kispublicisztika, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1977; Hangyák útja, elbeszélések, MEK 2009; Jöttem, hogy lássalak, MEK 2009. |
Jelentés a letűnt századról s magamról
Kifárad minden. Az ízek is kifáradnak, s az illatok is. Kifárad az időjárás, a harangzúgás, az ünnepek is kifáradnak, akár a nyikorgás vagy az unalom. Kifárad a mélység és a magasság, a büszkeség s az alázat. Kifáradnak a kicsi falvak, népek, nagyhatalmak, dallamok, lebegések és szárnyalások. Kifáradnak a zongorák, a kürtök és dobok, kifáradnak a tornyok és gödrök, a bogyók, levelek, hasonlatok, színek, szokások, árnyak és arányok, kifáradnak a dühök és a veszedelmek, a jóság is kifárad, s a lázadás is. A botok és borotvák is kifáradnak, akár a kulcslyuk vagy a csatorna. Persze, az évszakok is kifáradnak, a vasárnapok, vagy az egérfogók, azok is kifáradnak, s a köszönések is. Van úgy, hogy én is kifáradok. Van úgy. Például most.
Tisztesség adassék
Sorok a székelykeresztúri iskolához
Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen:
nem volt egy fuvintás
piramis körülöttünk, se tenger,
se márvány obeliszk,
és hajót nem láttunk soha, se nagy hidakat,
és nem jutott nekünk
egy marék sivatag,
arasznyi oázis, pálma,
a megváltott világ, jaj,
messzi volt tőlünk,
fagyos szelekkel söpört
köves útjainkon
csak rozsdás pléhkrisztusok
zörögtek, s kéz nem kötött
babért senkinek.
Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen,
kik jöttünk gyalog egy hajnalon,
hallgatagon a Rez felől,
Firtos felől,
kiket apáink hoztak
meszesszekéren döcögve
holdvilágos éjjel,
úgy nőttünk fel itt,
hogy piramist rakni tanultunk
lóúsztató székely legények
virtusából,
s hűségből obeliszket,
hogy tisztesség adassék őseinknek,
és kemény hidakat vertünk barátságból
és elküldtük első szerelmeknek papírhajóit,
és lett oázisunk az iskola,
ahonnan világmegváltó hittel
indultunk el minden júniusban
fagyos szelekkel söpört
új utak felé és nem tudjuk még,
babérral térünk-e meg,
de visszatérünk,
hogy mindenért tisztesség adassék.
Jobbik nagyapám
Hogy jó ember volt,
annyi bizonyos:
hosszasan nézte mindég
az első hóhullást,
s csak akkor káromkodott,
ha érveiből kifogyott.
Félvak gebéjét
nagy utak után
végigtapogatta,
amikor a hámból kifogott.
Az időjárást újságból
sose nézte. Úgy volt,
kiállott este,
lám mit mond az újhold.
Ha rossz volt a dohány,
azt mondta, háború lesz,
s ha én voltam rossz,
a jövendőt szidta.
Előre tudta a politikát,
s hitte: ha rajta múlna,
úgy elintézné
a világ baját,
mint kilincshez kötött
lógó fogamat.
Nevénél szava több volt.
Alá sem írt ezért
semmiféle listát.
Hogy felvette egy pártkocsi
a sáros úton egyszer,
azóta gyanúsak neki
mind a kommunisták.
Így nézett rám is
egy boros, hosszú éjjel,
míg elkísértem
a csillagok alatt.
Nagyot hallgattunk hazáig.
A kapuban szivarunk összeért.
És jólesett, hogy tudtam:
rossz embertől tüzet
még sose kért.
Két lépésnyi melegért
Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott símogatja meleg edényét
az utcasarkon.
Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...
Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?
Ha költő, kilép a versből
Darabokra szedné szívét,
s széthajigálná
szavaival.
Kívül-belül
borzolja a lét,
mint állat-ösztönt a nyers bőr.
Ír, mert hiszi, hogy élnek a betűk,
de egyszer,
ha költő: kilép a versből...
Az egyik kardot fogott,
pedig tollának csillogása
szebb volt.
A másik robbanó plakátot rajzolt,
verekedett, vagy szónokolt,
mert tudta,
van úgy, hogy olvasni sincs idő.
Ha költő, kilép a versből.
Onnan már vissza
nem vezet az út.
Ki kardot fogott, leszúrták.
Ki öklét rázta, magát ölte meg,
sem plakát, sem ütés, sem a szép szó
nem volt elég.
Ha költő, kilép a versből,
ha költő,
ebbe belehal.
Én nem tudhatom
Amikor egyedül vagyok,
nem terítek asztalt
Sokat tűnődöm mostanában,
ha egyedül vagyok, s várlak.
Olyankor annyi mindent
kigondolok szélről, esőről, hóról,
s ami még eszembe juttat, mert minket
fújt, mosott, belepett, vagy jósolt
egymásnak furcsa véletlenekben...
Most hull a hó
tetőre, fára, kőre...
S mert messze vagy,
közénk is.
Mindig van valami közöttünk,
valami hullás,
valami elfelejtés.
Én nem tudhatom,
hogy boldogul más
a szerelemmel,
de amikor egyedül vagyok,
hosszú, árva esték
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember,
sohasem elég rossz ahhoz,
hogy nagyon szeressék.
Így-úgy
Mint esővíz,
könny,
vagy a bánat;
néha minden
úgy összegyűl -
Nem jó ilyenkor
így,
egyedül -
Válás után
Tavaszt árul a sétatéren
egy sírós szemű, görbe néni.
Ringó kocsijából kinyúl a csöppség,
szép anyukáját kérve nézi.
Jó szó is kell az ibolyához:
"Pfű, pfű, jaj, szakasztott az apja!"
Nem sejti senki: hazamegy az asszony,
s az első sétát megsiratja.
Sírásók
A sírásók előttem
valamit mindég
rejtenek.
Nem értem rég,
hová teszik a szomorúságot,
ha elindulnak
a temetők felé.
Füstölnek,
köpnek,
kacagnak,
utána bölcsek,
akár az agg tudósok.
Vagy azt hiszik,
amért naponta sírban állnak,
kevesebb élettel adósok?
Sorsnak nevezi
Az ember jár-kél gyanútlanul,
meghall és meglát dolgokat,
megbotlik, s nem tanul.
Az ember olykor számotvet, s keresztet,
ha van benne Isten,
az ember visszanéz, s lám,
ahányszor győzött, annyiszor vesztett.
Értelmét kutatja szónak, tettnek,
társakat keres, s ha befogadják,
úgy él akkor is, mint a kivetettek.
Az ember hányódik,
tegnap ott, ma itt,
az ember gyáván sorsnak nevezi
gyarlóságait.
Modern
Kompótot eszik a modern költő,
s komputerbe pöttyenti versezetét.
Anyám lúdja is úgy tett,
füvet evett, s az udvarra pöttyentett,
zöldet, persze, hisz nem volt nagy a tét.
Stollwerk-verseket ír a modern költő,
azt hiszi, minden sora jó falat,
míg kihámoznád, mit akar mondani,
fölgyűl a papír a körmöd alatt.
Csak semmi pánik
Őrizzük meg nyugalmunkat,
- királyi többesben biztatom magam -,
csak semmi pánik,
a világot bár nagyon meguntam,
egy kökénybokor éppen most virágzik,
a levelek közt csiga cipeli otthonát,
talán eljut estig a szomszéd házig.
Csak csodálni tudom a lassúságát,
míg elnézem, nem sietek én se,
e nagy nyugalomban reá kell jönnöm,
a sietés volt
életem legfőbb tévedése.
Csak semmi pánik,
biztatom magam: e földön,
nem sürgős semmi sem,
a ráérést, mint kopott kabátot
magamra öltöm, jó így nekem,
ezután bőven lesz időm, talán még arra is,
hogy többször gondoljak reátok...
Hírek hervadása
E verset oly időben írom,
amikor egymást érik
a nemzetközi események:
Hólé-árkaival olvashatóan
most írja alá lemondását
az idei tél,
és meg nem erősített hírek szerint
már megjelentek
a tűzveszélyes fecskék.
Ilyen körülmények között
ideje lenne
valami egészen világos ruhát
viselni, s jó hangulatokkal bélelt,
könnyed közérzetet.
És most már ideje lenne
megtanulni például angolul,
de hát a temetők tele vannak olyanokkal,
kik perfekt tudtak angolul,
ezen az alapon
semmit sem érdemes csinálni,
talán még úszni sem
azokban az állítólagos, áttetsző, kék vizekben.
Erről jut eszembe:
néha azt hiszem, csupán az én ötletem volt
a tavalyi nyár,
ezért nem lett semmi a nagy viráglocsolásból
és származásuk miatt
a fákon aszalódtak a szilvák.
Nekem azért könnyű:
sokféle példát tudnék felhozni
erre-arra, mert olykor meghallgatom
az öregeket,
kik bor mellett mindig mesélnek nekem
egy kiadós történetet,
persze, háborúról, hadifogságról és nőkről,
de ezekből semmi sem igaz,
csupán a háború,
a hadifogság,
s a nők.
Fontos, hogy megérezze az ember,
mi az igazság,
amikor a mesék fehér foga villan,
s még ennél is fontosabb, hogy csak a folytatható meséket
higgye el az ember, ugye,
a parittyakő is
elcsöndesül a trombitában, bizony,
a gyermek kinövi a színes ceruzákat,
s valami jövőt kezd szerelni mindjárt,
tessék megindokolni a nyugodt perceket,
hiszen az eső nem csak csapadék
és az időjárás sem lehet puszta hír,
mert nincs hervadása.
Nem csak a jövő,
a múlt is csupa meglepetés,
de kitalált tojáson nem ül meg a tyúk,
hát beszéljünk végre érthetően
e percben:
versem oly időben írom, amikor ideje lenne
valami egészen világos ruhát viselni,
s jó hangulatokkal bélelt,
könnyed közérzetet
Így, amikor
Így, amikor az ember
elmenni készül,
s szoktatja szemét a feketéhez,
nem angolul tanul már,
hanem sötétül,
így, amikor az ember
elmenni készül,
s ragaszkodna mindennek feléhez,
beérné végül
a maradék-élet negyedével,
így, amikor az ember
elmenni készül,
s barátkozik a szürkeséggel,
hálát ad annak is,
ha mint a gyertyacsonk,
lobogás nélkül, csöndben ég el.
Egy tányérból esznek
A gyermek meg sem született még,
már vitatták, milyen és hány neve légyen,
előbb a prófétákkal kezdték,
Máté, Márk, Lukács, vagy János?
Az első nem lehet, annak neve szégyen,
szimpla adószedő volt ő,
mégcsak nem is költő,
a többi se különb, próféta valahány,
szerencse, hogy nem lesz leány,
mert hívhatnák úgy is, Izolda,
mintha egy császár csemetéje volna,
lenne szép telefonja, LG-s,
de elkapná őt is egyszer
az üzletszerű kéjelgés,
így tanakodtak, a névnapokat
sorra vették,
pedig a gyermek meg sem született még,
Izidor, Botond, vagy Alpár ?
ebben a gondban telt el a nyár,
vagy egyszerűen Lévi
legyen a neve néki,
gyűjtöttek nevet, jó sokat,
fogadtak pénzért jósokat,
abban maradtak végül,
egy nem elég, se kettő, nem divat,
adnak a gyermeknek három nevet,
legalább ebben
ne szűkölködjék, ha csak lehet,
tőlük még más is példát vehet,
Izidor Botond Alpár, ennyit leszögeztek,
amikor megszólalt a jövendő nagyapa:
ki érti ezt meg,
mind a hárman egy tányérból esznek...
Ezek a nagy dumák,
hogy menni kell, előre, messze,
hogy is mondotta Endrénk,
értől az óceánig, persze,
a célba mért ne mennénk,
láttam az óceánt, de meggyet,
azt nem találtam ott, csak
sok csigát, föl is vettem egyet,
a víz szemembe loccsant,
a cél eltűnt a láthatáron,
jaj, ezek a nagy dumák,
menni, eljutni minden áron,
csoda, hogy meg nem unják,
láttam a tengert, célom ez volt,
hát csak ennyi az élet,
az út, az szép, a többi egy folt,
de az is semmivé lett.
Nagyapám lovát eladta
(Jeszenyin modorában)
Csak ment a hóhullásban,
ment egész éjjel,
vitte szép lovát, hogy eladja,
a balavásári piacon,
nem nézett széjjel,
eladta szép lovát
a legelső vevőnek.
Nagy kupec volt az öreg,
úgy számolta pénzét
elfordulva,
hogy mások ne nézzék.
Indultak is haza, hárman,
a ló, ő és a vevő,
egy faluból jöttek, de a lovat
már más vezette, nem ő.
Nagy kupec volt az öreg,
mondják,
a ló árát hazáig
ketten mind elitták.
De azt is mondják, másnap
eltűnt a ló, s azóta valahol messze,
havas mezőkön vágtat.
Egy árnyalaton
Attól kell tartanom,
minden csak tartalom
és forma.
Részemről kész a látlelet:
a világ mindenütt
egyforma.
Van, aki sosem lát telet,
de azért tudja,
a toronytetőn
fekete a csóka.
Festő bőrébe bújva
valahogy átnyaralom
az utolsó telet,
sapkát
teszek, jó meleget,
csakhát
még tűnődöm egy árnyalaton.
Az emberek rosszak
Barátnak tekintem,
lám, most is figyelmeztet:
lenne mit szorozzak, osszak,
ő arra reájött, még a sitten,
nem a kutyák, az emberek rosszak,
tegnap is tanúja volt, a hátam mögött
rólam imígyen társalogtak:
- Ennek a Fricinek mi baja?
- Annak ?
Már semmi, talán csak napjai
vannak...
És mentek is tovább, mosolyogva.
Barátnak tekintem,
miért ne, olyan őszinte hozzám,
az emberek rosszak, nem ő,
erre reájött, még a sitten,
mert ott is ő volt a menő,
a híreket neki tálcán hozták,
rosszak az emberek, persze,
egyedül én vagyok jó, többen is
mondták,
de hogy el ne felejtse,
legjobb, ha fizetek neki féldeci
vodkát.
Milyen színű az Isten?
Most, hogy úgy adódott,
megírtam néhány halálközeli verset,
de élek még, s már meg is bántam, miért
nem találtam módot
papírra vetni valami vidámat, nyerset,
vagy azt, amit e világban látok,
hogy elébe állhassak a Fönnvalónak,
ha egyáltalán reátalálok,
mert íme, most is,
azon tűnődöm, milyen színű az Isten,
nehogy véletlenül
valaki mással összetévesszem,
most rossz vagyok, tudom,
csupa hitványságon jár az eszem,
e versnek meg sem szabadott volna
íródnia,
de gondoltam, titkon mosolyogva,
hátha odafönt nincs elég
irónia...
Velem lakik
Mindenben a rosszat látom.
Csak abban nem, ami sajátom.
A mindenben valahol ott vagyok én is,
velem lakik a tévedés is.
Pihenő
Más választásom immár
nem marad énnekem:
meghalok és szépen
kipihenem az életem.
