 |
(Sz. 1957, Kolozsvár) erdélyi magyar költőnő. Középiskolát
Kolozsváron végzett, majd a helybeli egyetemen szerzett magyar-francia
szakos tanári oklevelet. Tanár, szerkesztő, jelenleg a Babes-Bolyai
egyetem oktatója. Több verseskötete jelent meg, nemzedékének
markáns képviselője. Lírája a nőiség problémáival foglalkozik elsősorban,
az általánosba kivetítés esélyeivel.
|
Noktürn
jaj puha szó
már rettegéssel álmodlak meg
de testet öltesz számkivetnek
és elvetél a hold a kútnál
jaj zuhanó
röggé lennél ha tudnál
tövestül szaggasd égesd ki a kertet
tövis a dal még ínyedbe akad
mélység ragyog
jaj fény és árnyék száz alakban
kié a tér kié a terhed
lék és hajó
Árdeli szép hold
kevély a fény kalásza
a hangot csönd halássza
ne nézze csak idézze
keseredik az íze
cseperedik a lángok
között a jaj lehámlott
kéregből kék sikoltás
mennyekből hull a korbács
mélységből kél az átok
nem vernek nem kiáltok
nem talál engem Isten
nem keres feddő szóra
se léc se ón se óra
sem dallam sem parancsszó
sem jel sem messze hangzó
utalás halk jelentés
mert fertőz csal elkendőz
juttat férges örömhöz
csábít álnok ligetbe
rejtőzik közeledbe
meglesi ha kifáradsz
kéngőzökkel eláraszt
bőrödre betűket ró
festéke elegendő
igéje mondókája
lassan feszít a tájra
Holdtölte
Bárki voltál mostanáig
szíved búval megtelik,
tükrödbe homály tekint,
sírsz, nevetsz és sírsz megint,
bárhol jártál, torpanj meg,
hadd találkozzam veled,
ne találd a helyed többé,
engem végy körül örökké,
bármi történjék, hamar
szél porommal elkavar,
kebelébe rejteget -
egy halált, egy életet -
(Könny apadjon, lánc szakadjon:
ébredj. Fordulj. Közeledj.)
Utolsó negyed
Vaskosárban tűzgyapot:
tul közel vagyok.
Szikra úszik csöndpatakban,
elveszítjük partjainkat,
könnyek gödre ringat -
Túl közel. A fűz bogán
megpihen a suttogás,
megpördült a hold.
Nézd, szitál a félhomály,
hozzád békül szó és táj,
elrejtőzött, aki sírhat:
fény és pusztulás.
Vörös és fehér
Félek, túl öreg leszek, mire viszontlátjuk egymást.
Félek túlélni veled diadalt, lebomlást.
Holnap már függöny sem kell: ég szemléli tetteinket,
megítéli látható, láthatatlan mosolyunk,
félrekapott pillantásunk, kivetített álmainkat
bűnös vágyainkat.
Nádsíp szavát harmat szegte,
csengettyűk nyelve kihullt:
félek, túl öreg leszek, mikor újra szólongatlak.
Sem ajtó, sem ablak.
Memoriale
mert nem kérdezted, hogy vagyok,
hogy megy sorom az erdőn innen,
merre fordulnak álmaim,
van-e béke, ami segítsen,
ötlet, játék, ami feloldjon
vas vizek kútjai között,
nem firtattad, mi nő a kertben,
mi fogy a polcon, mi a szívben:
kisarjadt bennem a harag,
hogy méltatlanul vártalak,
hogy elsiettem a jövendőt,
mint horgonyvetést a hajó,
hogy lombját vesztett percet, erdőt
sirathatnék: de mire jó,
de mire, de kire, hová -
nem kérdezlek, te sem kérdeztél.
Elindultál karom közül,
és lám a szóvivő szél megtér,
a bú hegye egeret szül,
a bú forrása szökni próbál -
visszanéztél a fordulónál,
mire készültél, mire nem?
(Csönd ül felmagzó füveken,
kérdések kalászai érnek,
küldöm a holdat, ha eléred,
ha megérted... Vitorla vásik
jó kikötők jó fároszáig.)
Közben
Egy sivatagra gondolok: ott laksz a szélen.
Egy rövid lábú lóra, szűk nyereggel,
lobog a szél sörénye, köd patája
dobogtat botló ritmust vad világba,
vak hajnalba, homályos délbe.
A levesed kopár asztalra téve.
Egy sivatagban várakozni, futni.
Szíkes puszták gyöpébe kapaszkodni.
Tudja a kánya, sejti nyúl, evetke:
a paripa zabláját levetette,
patkója nem volt, patkószegeit is
még messzi patakok rejtegetik,
még verni sem kezdték zsémbes kovácsok.
Májusi hó kerget vissza a házba,
homokbuckák közt fagy szekere, lángja,
hol hallgatsz? Hazudik a sejtelem,
vagy jós szorongás bánik el velem,
mert sokszor látlak, homokfüggöny rejt el,
míg várlak szárnyaszegett szerelemmel.
Vánkos szélére
apró betűkkel fentről lefelé
hogy szét ne szedjék ifjú keselyűk
hogy el ne boríthassa sárga rőt
homokszelével Atroposz haragja
delelni jöttek vak sirályok erre
derengő reggel szárnyuk villanása
telek tavaszok rothadó nyomát
világítja meg város nyomorát
vizek csúfját csatorna beleit
álmodba sirálynépség költözik
nem hagy nyugodni szennyes pillanat
rácsain tisztogatod szárnyadat
Ismétlés
közel hajolt a köd a sínhez
a csont a pusztulásra érez
ujjbegyeid a láng faldossa
sikolt az ég omlik a part
aki még tudja mit akart
számon tartja a szemöldökfát
a pillákon a jégcsapot
akinél épp otthon vagyok
de jaj nevethetsz hajnalom
öledben ring a semmiség
agyadra pántolt csönd rozsdája
hány elszalasztott alkalom