A papirokon már rég béke van.
Rajtuk az írás már meg is fakult.
De mindez nem ér semmit, míg a múlt
Háború okai még egyre visszajárnak,
Mint éjféli, rémes, kísértő árnyak,
Féltékenység, irigység, gyűlölet,
S száz más rossz, mi ezek nyomán jöhet.
Nincsenek már győzők és legyőzöttek,
Mert ezen rémek mindenkit legyőztek.
S bármerre tekints:
Köztük egynek is nyugodt perce nincs.
Egyet vesztettek el mindannyian: Krisztust,
S mit Ő hozott, a szeretet parancsát;
És igaz béke nem is lesz a földön,
Míg ezt meg nem tanulják, s meg nem tartják.
A világnak nincs is más menedéke,
Mint a krisztusi szeretet és béke.

Apánk volt a falu legelső gazdája,
Jócskán jutott volna mind a négy fiára
A földekből; ház is; minden, mi szükséges
Egy székely gazdának a földműveléshez.

De mivel apánk nem rendelkezett róla,
Minden fiúnak az egész kellett volna.
Osztozni nem tudtunk. A törvényre mentünk,
S azzal megkezdődött a romlás felettünk.

Falánk állat a per: nem igen válogat
Nagyhamar felfalta mind az állatokat.
Ekébe, szekérbe nem volt, mit befogjunk,
S rák módra ment minden külső, belső dolgunk.

Az állatok után megkezdte a földet,
S ahogy fogyott a föld, úgy nőtt a gyűlölet.
Mindegyik testvér a más hármat okozta,
- S egyszer csak elment az utolsó borozda.

Föld után házakat evett a per sorba.
Együtt laktunk végül a legutolsóba.
S még akkor sem jött meg a testvérek esze:
Vesszen a nyele is, ha oda a fejsze:

Most már e felett is megütték a dobot,
S ki megvette, minket az utcára dobott.
Hej! De hát így jár a perlekedő fajta.
Miénk az országút... Elmehetünk rajta...

Mióta elmentél, olyan üres nálunk
A ház..., a kert... minden... Ha össze találunk
Nézni, Édes Anyád szeme könnybe lábad,
S az én lelkemből is sóhaj száll utánad.

Beteg nagyanyádhoz bemegyünk, szegényhez,
S mindig rólad beszél, mindig rólad kérdez.
Mit csinálsz? Lakás, koszt dolgában hogy állasz?
Utolsó lapodra elment-e a válasz?

Megírtuk-e azt, hogy jól ügyelj magadra?
Óv a rossz baráttól, ha olyan akadna.
De a jót becsüld meg ! Afelől is gondba
Van, vajjon vasárnap mész-e a templomba?

Ha asztalhoz ülünk ebéd s vacsorára,
Ott is az üres hely mintha reád várna.
S mikor végzünk, Anyád sokszor így szól: nézze,
Ami megmaradt, az épp a Ferkó része.

Hiába mentél el: itt maradt száz emlék.
Nincsen olyan nap, hogy el ne emlegetnénk.
Hogy említsünk: arra száz okot találunk,
De azóta mégis minden üres nálunk.

Először napokat számoltunk.
Azután hetek következtek.
Már félév lett a hónapokból,
- De mi lesz, ha majd évek lesznek?

Ha évek múlva jösz, szabadság,
Lelkünket már meg sem találod.
Hisz minden nappal eltemetünk
Lelkünkből egy-egy reményt, álmot.

S testünkből is csak egy roncs lesz az,
Mit meghagynak a múló évek.
- De ha így megy ez a leromlás,
Tudom, hogy egy évig sem élek -

Jobb is lesz az, mint roncsolt testtel
Csak vegetálni lélek nélkül.
- Az elmúlás gondolatával
Az ember itt hamar megbékül.

(Forrás: Őszi levélhullás. Dr. Dobos Ferenc versei. Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár 1941. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)