Moldova

Fekete gazdag föld,
Piros kendős kertek
Évszázadok óta énekeltek.
Az esti alkonyatban
Miről zenéltek?
A bivaly-lassú Szeret
Az ezüstös Besztercével kit nevet?
Oltáraidon
öreg papok mit prédikálnak?
Mily szelek
hordják keletről
Nyugatra lelkedet,
ahol betűbe áll
Minden szép éneked?
Miért takarja sötét
Fátyol fehér szellemed?
Történelem földedben
Patkányok turkálnak,
kertjeidben sáskák táncolnak.
Ugyan, szép Moldovánk,
Az idő még mit hoz ránk?

Nyilatkozat

Alulírott, felülírott,
Melléírott, szélbeírott...
Gránátrepeszek közt
Napvilágot látott bogáncsfalvi,
Hideg puliszkán
És eceteshagymaszáron nevelt
Négyévtizedes galagonyabokor...
Vallatáskor a gondolatok összefutnak.
A toll nem engedelmeskedik
A diktált szavaknak.
Éjfélkor hétfalusi
Rendőrfogdában
Mellkasomra homokzsákon
Edzett ököl kiütősdit gyakorol.
Egy pillanatra minden megáll.
De csak egy pillanatra.
Az ütéstől vér fröccsen a falra.
Alig látok. Ólmos szemmel pislogok.
- Ez nem nyilatkozat!
- Ordítják és eltépik.
Újabb lapot tesznek elém.
- Írjad! - ordítják ismét.
És írom...
Alulírott, mellébe, orrba vágott
Földre rogyott... elismerem...
A táskámban robbanó
Anyag van: egy fél kenyerem
Egy kés és kétujjnyi szalonna
Egy kiskanál, meg zakuszka...
- Ne azt írd! - ütik az asztalt.
Nem hallom, csak írom tovább
A végtelen nyilatkozatom...
Táskám oldalzsebében
Rongyolódott csángókrónika
"Fölöttünk a havasok" - mutatom is.
Egyik kézből a másik kapja el.
Lapozzák, rázzák,
De abból semmi sem hull
A fényes csizma elé...
Csak úgy, magamnak
Ismétlem: "Fölöttünk a havasok..."
Nézik. Nem jó, amit addig írtam.
- Kezd elölről! - ordítják ismét.
Alulírott, megalázott, szembeköpött...
Ködkígyó kúszik a szememre,
Csepeg az orrom vére.
Nem törődök semmivel,
Írom tovább, amit tudok,
A végén írva ordítok
De nem írom, nem írhatom.
Igen, ezt mégis leírom:
"Eppur si muove..."
Alulírott, megalázott
És istentől megáldott
Alulírott...

Halottak balladája

Itt nyugszik a mezők szélén,
Mélyzöld rétek füves élén,
Itt, ahol a patakok,
Embereknek mennyei fényt csiholnak,
Itt pihenünk örökre.
Rongyos falvak végén,
Véres erdők szélén
Nézünk a fekete rögökre.

Hideg telek, virágos májusok
Édes csókkal ringatnak,
Csontjaink hamvában
Arany hadak kapaszkodnak.
Nyár van. S az édes búzakenyér
Illata az égig ér.

Sokan vagyunk:
Tizenegyezren
Esküvőre készen,
Piros szegfűs hantunk
Asszonyok, szüzek
Csókját várják.

Ott fenn talán most ősz van,
S a Bacchus-kancsók
Kézről kézre járnak:
Dicsérik a termést.
És néha "Isten bocsássa meg"-gel
Emlékeznek ő
Az ezerkilencszázhetes
Korhadt keresztekre.

Igen, itt pihenünk
Tizenegyezren.
Megrémültünk.

Sajognak éveink.
Amit az évszakok
Ránk kentek.
Itt alusszuk örök álmunk,
Az éhes parasztok a pogányok,
Akik fényt faltunk
A gazdagok utolsó vacsoráján.
S elfújtuk dicsfényüket
A végső halleluja után.