CSIKI LÁSZLÓ

EZ VAN
KÓRHÁZ
ESTE VAN, ESTE VAN...
MAJÁLIS
EMLÉKVERS NAGYMAMÁNAK
VERS
BALASSI
VILLON
Határ
 

(Sz. 1944, Sepsiszentgyörgy) költő, író, műfordító. 1965-ben jelentkezett az irodalmi lapokban első verseivel. A kolozsvári egyetem bölcsészkarát végezte, majd szülővárosa helyi lapjának szerkesztője. Később a bukaresti Kriterion lektora, majd az Utunk c. irodalmi hetilap szerkesztője. 1982-től Magyarországon él. Román írószövetségi díjat, illetve Füst Milán- és József Attila-díjat is kapott. Versírói munkásságával az utóbbi években némileg felhagyott a próza, illetve a színmű javára. Eredeti hangvételű, filozofikus költészete a kezdetek termésében is figyelemre méltót alkotott. 1972-es Kellékek c. (Kriterion könyvkiadó, Bukarest) kötetéből válogatott versei jóval túlmutatnak a konjunkturális időegységen.

 
EZ VAN

Huszonnégy éves lettem -
nem én akartam így,
s nem így akartam én...
Számadásra sem áll a szám, hát adásra?
Mert kővel dobtam, útszéli szavakkal,
kenyérrel dobtak vissza s más javakkal -
magukhoz aláztak a jámbor gyávasággal.

Egyébként tiszta (üres) a mérleg -
egyenlővé feszítik maguk Krisztus-karjai
a tehetetlenségben -
mert az isten se tudja mérni,
mit vettek el tőlem,
s mennyit adtak érte.

Hittel hitettek, éhgyomorra - jó volt,
s mondták: belehízom a világba még,
belefeszülök én is egyszer, de akkor úgy,
hogy lélegezni sem hagy -
no, nem a szívem...

Hát hazudtam magamnak őszinteséget,
s most engem magyaráz minden részlet,
hogy eltakarja tőlem az egészet:
kiszakít,
kizár.

Példa rá az alábbi negyed balladám:

Ujjuk közt forgattak mindig nagy férfiak és kicsi nők,
s én szédültem is, ahogy illik,
s elterültem mielőtt
leterítettek volna ők.
Bátorságom ennyi volt csak,
de így gyűjtöttem egy kis erőt -
s könnyet is, hogy tüzet oltsak.

Egy év előtt írtam volt ezt a balladát,
s hogy ma is igaz még: megaláz.
Csak fújom a magamét egyre:
mindig csak az álmok,
mindig csak a vágy -
de van-e még, ki hinni tudja
a kibeszélt fájdalmat is:
a verset,
e szűzfiús érzékenykedést,
mikor nem szív kell ide,
de kéz -?

De azt tudni kéne: igazam az igazság-e,
s a hangok, mik századok óta a csendbe belefagytak,
s széttrombitáljuk őket minden ünnepen,
századok óta a csendbe belefagytak,
s szét kell trombitálni minden ünnepen?

S lezárhatom magamnak végül:
nem készültem fel erre a korra, a korra,
s megbukom úgylehet, bár okos vagyok,
csak magamnak, magamhoz való eszem nincsen.


KÓRHÁZ

Itt magunk vagyunk,
se szeretők, se italok, se elvek,
csak szeretők, italok, elvek utáni vágy.
És semmi romantika:
nem menekülünk meg már a gyógyulástól.

A hajak őszek, ha őszek,
a barnának barnának kell lenni,
ki sovány, csak 54 kiló,
és nem érv semmilyen filozófia.

Mégis szeretnék látni végül valakit
akit megváltott a haláltól
egy mosoly.
a felemelt kezek,
vagy az árulás -
valami emberi.


ESTE VAN, ESTE VAN...

A VII. emeletről néznélek, Európa -

útszéli lámpák fényködében,
égből csurgó utak pók-közepén,
kicsiny-kis Európám -
simogassuk meg.

25 banis a szemem előtt -
szemem fehérje eltakar.

Miért, hogy a tekintet, akár az olló,
csak országra, földrészre nyit,
s ha nyit, miért nem szakít,
a mindenségből magának valamit?
Európává ez egyetlen föld
gyermeki kaleidoszkópban,
hármas-tükör-versben sokasodik.

De szembe jövő apjára a gyermek:
rám kérdeztek tükreim, a versek,
s ha a világ olyan, mint százszor is leírtam:
elfér a zsebemben - hideg  ebédem az újságpapírban.

Európa - micsoda nagyképűség,
micsoda luxus idefentről...
Bé lépcső, VII. mennyország -
szárítkoznak az angyalok,
a szárnyas pelenkák.


MAJÁLIS

Üdv a zsákbafutás bajnokainak,
s annak, ki lepényből a pénzt kirágja.
Könnyű legyen a póznamászók álma.

Ki töretlenül törtetett előre
- mintha nyers tojást vinne egy kanálon -,
nyerje a réven, mit vesztett a vámon.

S áldott lesz a bámész leánykák között
a paradicsomos kertben eltűnő,
az ivarérett és isteni ünő.

Már kar-toldásra kardot a fiúknak!
Adj uram célt is öklelő fejüknek,
árváknak apát, kinek visszaütnek -

s iskola lesz ez iskolai ünnep.


EMLÉKVERS NAGYMAMÁNAK

Nagymama fekszik az ágyban.
Nagymama, mért oly nagy a kezed?
Hogy könnyebben elérhesselek
(síromból is kinyúlok utánad).
De füle is nagy a nagymamának...
Másként, messzirement, hogyan hallanálak?
(Hiába, nem lesz tiéd a készlet...)
Nagymama, a szemed miért nagy?
Mert mindig tudtam, milyen és kié vagy,
arcomról a húst lesírtam érted.
Nagymama, mért oly nagy a szájad?
Hogy bekaphassam az én unokámat,
elvigyek valamit, legalább egy részed,
egy arcot, egy kezet, valami emléket.
Majd téged is lassan széjjelhordnak
az emlékezés hangyái, a holtak.


VERS

A fát a versben mindenki érti,
s ha ríme is van, bár sivár,
mint keresztútnál, a rímkeresztben,
szemekben összeáll a táj.

Összefut már a tej, a nyál, a nyáj,
összeér vér, a száj s ide
kötődik százados szállal ezer
szabadon kódorgó ige.

Ritmusra jár az óra s a medve,
forog e kerge-körbe-tánc -
Van kenyér és rím a boldogságra,
ha csábít illat-asszonánc.

És a vers ma asszonyom helyén ül,
s a vers a lakályos hiány -
Egy idő- vagy versszakban tenyérből
fogunk olvasni már.


BALASSI

Én költő nem voltam, én csak énekeltem,
amit fülembe fútt a szél nagy futáson;
száz ló is kidőlt alólam - elsirattam,
és elsirattam - mert fájt - a dalolásom.

Volt, ki a beszédet jobban tudta nálam,
a szó nem volt kenyerem - s nem volt kenyerem.
Egy lélegzetnyi kék ég, az volt vagyonom,
azzal éltem - mint kőbe-vetett búzaszem.

Semmim nem volt, hát szabadnak kellett lenni,
de hitem másokhoz kötött - tán bolondság,
mert hogy hűségem   m a g a m n a k   bizonyítsam:
én futottam is, ha mások parancsolták.

De ha kellett - és kellett -, a harcot álltam,
ütöttem s hős lettem, hogy öltem emberül;
de sose hittem, hogy az a fényes szablya,
az a Hold ott fönn az égen engem elkerül...

Én szavak helyett csak asszonyt szerettem,
nevük - hogyha volt - csak kitalálás, játék;
úgy szerettem őket: magam szerethessem,
s elűzzenek, ha tán melléjük állnék.

De borom s bánatom így sem volt elég,
cimborák s barátok itattak reggelig:
látni akarták, mit nem lehet: az álmom,
s hogy milyen szép-furcsákat mondok még nekik.

De költő nem voltam, én csak énekeltem,
volt, ki a beszédet jobban tudta nálam...
Semmim nem volt, hát szabadnak kellett lenni,
de ha kellett - és kellett -, a harcot álltam...
Én szavak helyett csak asszonyt szerettem,
de borom s bánatom sosem volt elég.


VILLON

Jó fiúk, öreg cimborák,
ne hagyjátok veszni a részem,
ha a világ már ily fonák,
hogy fal nő körénk a penészen:
munkát keressetek a pénzen.
Ha jót teszek, akaratlan,
s mert két feléből lesz az érem:
nem magam, csak munkát hagytam.

Itthagyom sok közös emlék
rám eső felét is, vigyétek,
de ha mégis pokolra mennék
- emléket hagyni legfőbb vétek -,
tiszta folt lesz rajtam a bélyeg.
leltár hibázik miattam,
s még megfizettek, félve félek,
mert loptam magam, el nem adtam.

Szeretőmnek a hiányom,
nem adhatok már mást örökbe;
lehet, nyerhet is a káron -
életemben sem tellett többre.
Nem madár voltam, csak a röpte.
Most fenn vagyok, oly magasban,
egy cigánygyerek is leköpne,
mert nem magam, csak kezem adtam.

Ajánlás

Herceg, hallod-e, hogy hallnak?
Nézed, ugye, hogy egyre néznek?
Szemükön pénz, bár meg se haltak,
és én csak játszom, én csak élek.


Határ

Nyílt mezőben az a vonal, az a hosszú heg a homlokon -
attól kezdve vagyok magammal csupán csak távoli rokon,
de visszajárok ahhoz a kései kamaszhoz ott,
ki menlevelet nem kért és végképp nem kapott,
a megszokott bajt viszont bírja boldogan,
dolgozik, vodkázik, két gyereke fogan.

Nem hazudik, csak tűr, nem válaszol, csak kérdez,
nem sokat tud, de hiszi, az egy életre elég lesz,
nem bolyong, helyt ül, nem ismer más vidéket,
nem csábítja át hozzám semmilyen ígéret,
nem vigyáz magára, nem is fél, de hallgat,
úgy tudja, megmarad mindig fiatalnak.

Vénülök magamnak én itt, homálylón látom,
kacagva üzen át másom tizenhét éven, határon,
és agyonlőni nincs erőm, fegyverem.
Jól állna pedig neki, hogy poros köveken
a piros vére hősen, ismerősen elcsorog,
és ölben viszik haza bátor asszonyok.

Nem békülök veled, mert emlékszem rád, kölök,
helyettem játszod, hogy az ifjúság  holtában örök,
nélkülem vagy, s én nélküled, egyedül élek,
szövetségben sem sikerült a kölcsönös merénylet.
Ne szólj, mert felkacagnék, de mégse hallgass,
maradj magadnak, maradj forradalmas.