BORSODI L. LÁSZLÓ
Invokáció
Kaland
Ígéret
Galambkufár
Négy sor magamról
Viszonylatok
Teremtések
Reflexió
Kétségbeesés
Vének
Nagyapa
A földlakók
Ha volna
Éjfélkor, hajnalban
Erdő
Hasonlatok
|
|
1976-ban született, Csíkszeredában. A Márton Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, szülővárosában. 1996-2000: A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának magyar-angol szakán 2000-ben államvizsgázott. Azóta szülővárosában, egykori iskolájában tanít magyar nyelv és irodalom szakos tanárként. Verseit közölték: a Helikon, az Irodalmi Jelen, a Látó, a Magyar Napló, a Székelyföld, a Várad és a Vasárnap, valamint az Erdélyi Szép Szó (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda) című antológia 2006-ban és 2007-ben megjelent kötetei. Tanulmányai, recenziói a Forrásban, a Székelyföldben és a Tiszatájban láttak napvilágot. Eddig megjelent verseskötetei: Átmenetek (Szent Bonaventura Kiadó, Kolozsvár, 1998), Viszonylatok (Csíkszereda, 2000), Ellenpontok (Csíkszereda, 2003), Félemelet (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007). |
Invokáció
mindennapi utazásom
- hogy ne kelljen földön járnom -
add meg
nekem
ma
Kaland
Ahová én viszlek,
ott majd csodákat láthatsz:
ragyognak a hegyek,
és szépségükkel a fák,
a bokrok megkísértnek.
Ahová én viszlek,
csupán velem láthatsz jól,
tudom én, mit érnek
a völgyek és barlangok,
utak, források, erek.
Ahová én viszlek,
fénynek, hitnek neve van,
neve a kételynek,
a hallgatásnak célja,
oka a bűnhődésnek.
Ahová én viszlek,
istenek és világok
halnak, megszületnek -
Én vagyok a mindenben,
bennem vannak mindenek.
Ígéret
(Czegő Zoltán)
Neked adok mindent:
az utat, amely hozzám vezet,
a ház pillantását, ahogy először
Rád nézhet.
Mindent neked adok:
a nyíló kaput,
a kanyargó járdát,
az udvar virágait,
a lépcsőt, amint a házig fut,
a küszöböt,
hogy végre, végre szobámban leülhess.
Neked adom a tárgyakat, tárgyaimat,
minden játékomat,
megalvadt éveimet
ázott búzájával,
megkékült mezőivel,
elnapolt ünnepeivel;
az ünneppel, amelyre várni kellett,
s amely most veled megérkezett.
Neked adom, végül neked adom
napjaimat, a szavakat:
szép szavaimat adom rád,
hogy védd magad, ha bántlak, ha bántanak,
és vigasztalódj, ha nem leszek.
Galambkufár
Templomodból hajts ki, Uram!
Évekig csak kufárkodtam.
Galambokat vettem-adtam,
Becsaptam, s jaj, becsapódtam!
Siess! Ne késs! Ne kegyelmezz!
Ostoroddal sújtsál, büntess!
Döntsd fel minden asztalomat!
Ne halld meg a sírásomat!
Most, hogy kérlek is, csak érdek.
Kufár vagyok. Így ítélj meg!
Négy sor magamról
Botladozom két világ között,
Mint bukott angyal, hallgatok,
Néha egy festett almát szakítok,
Néha eltűnök a színfalak mögött.
Viszonylatok
talán a gesztenyefák
lehet hogy a fapadok
inkább a csigaházak
valami: nem láthatod
Teremtések
I.
azt mondom:
ablak -
átlátok
rajtad
II.
azt mondom:
tükör -
láthatod
magad
III.
azt mondom:
te vagy -
és falak
falak
Reflexió
Van az ablak.
És vagyok én,
mert kinézek.
Ott vannak a fák,
a házfalak,
és ott van az eresz,
mely csordogál,
vagy éppen süt a nap,
vagy játszanak a bogarak.
Hittem, hogy megvigasztal
a látvány.
De nem.
A dolgok határai belém
mosódnak, marnak,
határaim a dolgokba.
E kettő együtt tűrhetetlen.
Itt nem segít a szó, a csend.
És becsukom az ablakot.
Kétségbeesés
itt ez nem magasság
ez nem mélység itt
félemelet küszöb
senki nem segít
innen nincs átjárás
innen nincs vissza
harmadnapja fekszik
lépcsőn egy hulla
Vének
Holnap talán.
Ők.
A vének.
Holnap talán
megérkeznek.
Délután.
Vagy inkább
mikor?
Megérkeznek.
Ők.
A vének.
S hallgatnak majd
szépen, hosszan.
Szépülnek majd
hosszan, csendben.
Jelre várnak.
Nagyapa
(Szilágyi Domokos)
Nagyapát nem lehet betakarni.
Nagyapa éjjel kel,
Nagyapa borogat,
tálakat tör,
ágyneműt szállít,
villanykapcsolót szerel
le.
Nagyapa mond,
Nagyapa beszél függéstelenül össze.
Nagyapa ajtót rángat,
ajtót, kaput nyit,
Nagyapának ajtót, kaput nyitnak.
Nagyapa elindul -
Nagyapa nincs otthon.
Nagyapa otthonról haza készül,
s közben németekkel harcol,
oroszokat lő, oroszok lőnek,
régi barátok követelőznek.
Mire Nagyapa visszatér
[valahonnan, valamiért,
de nem haza (haza?), mert nincs otthon!],
Nagyapa elfárad,
Nagyapa fekszik csendben.
Nagyapa nem ismer senkit,
és betakarni sem hagyja magát,
mert ő most messze, messze,
ahol az árnyak nyugodni hagyják őt.
A földlakók
a földlakók
a földlakók
szépek
álmaikban
azt hiszik hogy
rémek
a földlakók
a földlakók
némák
álmaikban
önmélyüket
hallják
a földlakók
a földlakók
ők végleg
ha ébrednek
azt hiszik hogy
élnek
Ha volna
Lehetne például ház -
ha volna hozzá ország,
ha volna hozzá haza.
Jöhetne a tékozló,
a koszos hazatérő,
a megbánás, miegymás.
De az utcán nagy csendek,
de ott messze csak senkik.
Mit mondanál, ha szólnál?
Éjfélkor, hajnalban
éjfélkor hajnalban
szemükben csupa fény
éjfélkor hajnalban
szívükben nagy talány
éjféltől hajnalig
arcaik mosott kő
hajnaltól éjfélig
esőben kéklő tó
érkeznek éjfélkor
hajnalig hallgatnak
érkeznek éjfélkor
hajnalban elmennek
jöhet egy ég madár
nap helyett foltholdak
szólnának - "soha már"
szárnyakká szakadnak
Erdő
Ne érj hozzám! Reszketek.
Belém szálltak nagy árnyak,
hiába szólsz, nem látlak.
Nincs tisztásom, patakom,
egem földbe csobbantom.
Minden éjjel nappalok,
minden fényben pusztulok.
Minden fényben éjjelek.
Hallgatok. És nem hiszek.
Hasonlatok
Mint a féreg:
porban.
Mint a múltam:
voltan.
Mint a vének:
még nem.
Hallgatok: mint
Isten.
