Bölöni Péter (Erdélyi és csángó költészet)

Vizsgálati anyag
A költő szerdán verset írt?
A cukrászdában, mozi után
Márton úr a verőfényben

Egy
A nyár elolvadt a csendben. Lecsordult a házak falán és elfolyt a járda tövében. Az eső és a szél röpdösött a felhők hátán a város fölött.

Kettő
És hűvös lett hirtelen. Te a konyhában, én a szobában. Még csak észre se vettük, hogy kerüljük egymást. Néha mellém bújtál. Látod, szóltál akkortájt, a nap a föld alá bújt szégyenében és én nevettem. Hét óra múlhatott pár perccel. Alkonyodott. Rád néztem és hirtelenjében nem tudtuk mire vélni egymást.

Három
A tévét bambultuk. Lelkemet. Lelkedet. Erről szól az élet, mondtam én, s te nem sértődtél meg. Egy kávé, mellé a kötelező cigaretta. A hó késett, azután mégis ráült a városra, És a fejemre. Az estébe néha belekarcolt az olvasólámpa fénye. Voltak napok, hogy elhittem, szebb volt és több, mint emlékeztem.
Mint egymás szemébe köpdösött közhelyek.

Négy
Hiszen a tavaszból nem adtál senkinek. Én beértem egy nagylelkű gesztussal, a la Humphrey Bogart. Esetlen próbálkozás volt, de az aknamezőkön tett kirándulások mély nyomokat hagytak maguk után. És verejtékszagú bókok, szerelmes szavak. Majd előkerült a bőrönd, a ruhák, a szépítőszerek. Öt pár cipő és egy megkezdett csomag szárnyas betét.
Kikérted magadnak és már nem haragudtam, hogy többé nem hiszed el.

Öt
Tegnap azután úgy esett, hogy angyalok szőtték röptükbe ezt a kék falakkal határolt szobát.

Hátam megtört évbe hajlik,
szavak keresztjét vonszolom a hegyre fel,
nyelvem hegyére,
és számból kihullanak mind
a szépen tervezett szavak
és a megfontolt mondatok,
soványka vigasz
a papírra vetett mindennapok
mélyülő ráncaiért.

Villanydrótra telepedik a város,
a végítélet és egy tréfás szörnyeteg,
pöfeteg kalapos hölgy,
affektál, beszélget
a cukrászda teraszán.

Hiába keresem Isten arcát
a felhők mögött.
Isten a tortaszeletben lakozik
és egy ártatlan nevetésben.

Egyetlen kínlódó lélegzet,
pácolt dohány,
szerelembe hullott cigaretta
sárga papírját öleli ajkam,
hogy arcát nem láthattam felragyogni
folyók és tengerek fölött
a szélben.

Mely áldozat.
A galambok zokogva tépték tollaikat
és leborultak,
mintha bálvány előtt.

Nem emlékszem szinte semmire,
mondta Márton úr egy verőfényes napon,
leginkább csak a nagy diófára
meg az üres kutyaólra az udvar sarkában,
és arra, hogy anyám alig szólt hozzánk,
Azután elköltöztünk, nem volt istenhozott,
csak a vonatállomás és Kolozsvár,
pocsék egy év volt, apámat behívták,
és a város, mocskosan, éhesen,
és Zsuzsa meghalt tüdőgyulladásban,
engem meg elütött egy teherautó,
hiszen tudja, milyenek a gépek.
Eltört a lábam és bordám is pár,
de nem volt olyan rossz,
mint amilyen rossz lehetett volna,
a kórházban csend volt és nyugalom,
apácák libegtek körülöttünk
és néha imádkoztak,
és amikor anyám megtudta, hogy apám meghalt,
egy könnycsepp nem sok, annyit se hullatott,
apám részeges volt világéletében
és a szomszédok szerint verte anyámat,
de néha szerettem őt és sajnáltam,
mikor anyám kizárta, ha részegen jött haza.
Egyszer - tél vége lehetett,
február, március talán -
felfázott és jókat mulatott magán,
hogy nem tudott pisilni, mert fájt neki,
és hiába próbálok emlékezni valami rosszra,
pedig rossznak is kellett lennie,
talán tényleg ilyen az emlékek természete,
és azt hiszem, ez jól van így.

Azután sört hozott Márton úr,
találkozásainkban ez volt a leitmotív,
és cigarettáztunk, hallgattunk sokáig,
ahogy azt illik estefelé.