Bögözi Attila

CSENDÉLET HÓVAL
mellékdal
NÉGY FUTAM
1. bizonytalanság
2. elnapolt ünnep
3. majd
4. tétova feltámadás
VERSET LYUKASZT A KALAUZ
ÖZÖNVÍZ
VIKTÓRIA-MÁRIA
HÚSVÉTKOR FÉNYBEN
ELLEN SZENT GYÖRGY-LEGENDA

CSENDÉLET HÓVAL

a csend végtelenbe úszó jégtábláin
fókahomlokú tél higanyszürke havát
nyeli mohón a hold zúzmarás fényéből
akárha elkésett jégkorszak pótolná
torkig felgyülemlett mély mulasztásait
eszkimószakállat ereszt a néma fagy
és semmi perc alatt ajkamra hallgatás
fjordjait fodrozzák rejtőzködő szavak
mélyükön harsány hársak hűs harsonája
hangol hajnalt a tollpihés félhomályra
az égbolt lehámló kékjére akasztott
öreg hangszer húrjain sápadt fényt penget
a szél félelem-fehér kételyek metszik
arcomra a vágy makacs lázadásait
vajon minden rejtezkedés csak halotti
maszk mely mögött csecsemőajkán az örök
semminek céltalan kicsordul a tejút
és lassan szétfolyik a csend végtelenbe
úszó jégtábláin hol fókahomlokú
tél higanyszürke havától fullad a hold


mellékdal

béklyóba mosta a hólé
a fegyelmezetlen eróziót
csillagjászolból elkötött szavaim
időüllőkön üresen nyerítenek
s mi vagyunk béklyó nélkül
bűnben fogant hitnek
rozsdaidő




NÉGY FUTAM

1. bizonytalanság

állandó lakhelyem
                        ahol élek
a Pokol tornáca
madár sincs ott
                    csak
                          denevérek

ha rád gondolok
                    Nap helyett
örök kárhozat
                    lángjai
virradnak rám
                    és én
                    már azt sem tudom
                    tán
                    egy hete
                    egy hónapja
                    egy éve

hogy láttalak
                  vagy
                  tán
csak a csillagcsiholó éj
szüleménye volnál -
                  talán csak
                  álmodtalak...


2. elnapolt ünnep

tűnő bizonytalan télből
szökött utánam az ünnep
párás ablakon át
céltalan időből
s kitölt
mint csillagmarta szemgödröket
fény
ha ujjaid fehér remegése
behavazza
az arcom

lopakodó tüzek
ajkamra tűnnek
még
de az ünnep
nem is a miénk
már
s ez az ünnep
amely megszült
már csak
az én harcom

a kérdés
mint fába vert szög
bennem szorong
hogy tévedni
emberi tény
s dolog
s ha így igaz
a mindenség méhében zártan
mint fényre a szó
mint éjre
az álom

akkor én
cirkuszi csúf bohóc
bús csipkefüstben

miért rád vártam
ha sem mágia
sem átok
sem Isten
nincs

....................

de én átkozott bolond
égre
fohászt leheltem

s mégis legyőztél
hű ebed
láncán
szeretet póráza
fegyelmez
pokol tornáca
ez
a kényszerű pálya

s e fölszarvazott ünnep
ugye
      ugye
ez a máglya


3. majd

hány reggel
hiányol
s hány nappal
üressége
idéz
és az őszinte szó
játszóterein
hol
örökre elnapolt
tán
az ünnep
hány éjszaka
álmatlansága
büntet

türelem tornác
küszöbén
a sorsnak
ÉV-életed
csak
szédület
fájdalmak akváriumában
meddig lehet
még
élni

nélküled


4. tétova feltámadás

fájdalmak
s boldog percek

szűnnek

ősz lobban közénk

újra

készül az ünnep

tipegő
topogó
apró kételyek
mint késen
az él
közénk állnak
s lettem
mi voltam egykor
örökbe fogadott
gyermeke
a halálnak

téged

csillaghoz
fényénél
hűtlenebb

én

apró kutyádnál
hűbb ebed

egy kicsit
magadért
picinykét
értem
annyi módon
kértem

légy enyém
magadtól
végre

pörögj fel
mint a hullócsillag
rozsdálló
őszi égre

légy enyém
akár
a holnap

rejts magadba
mint hajnal
a holdat

látod
hogy megsuhint
a képzelet
de őszintébben
ennél
nem lehet
csak
rabolni
vagy
gyilkolni

s e mohó űrben
mely felfal
végül
szárnyasulva
mint legyek

a versben

hol tétova
feltámadás készül
mondd
gyilkos
én legyek

ki heveny konstanciánál
mindig erősebb
hadd legyek
én
a gyenge

ez egyszer
erős eb

és marjak
belőled
magamnak
olyan falatot
hogy torkomon
ragadjon
a kétely
s érezzem
végre
hogy veled
magam vagyok

ez az a pillanat mikor

fájdalmak
s boldog percek

szűnnek
ősz lobban közénk

újra

készül az ünnep



VERSET LYUKASZT A KALAUZ

József Attilára emlékezve

állj bús poéta állj odább
ne sár-teke-tóriázz
itt e komor korú földön
azért arra jól vigyázz
mindenség-szürke nagykabát
hol lesz ha lesz a versed
amiben majd az angyalok
lelkedhez melegednek
szemedbe néz a végtelen
összetört tükörképe
arcod halom fazékcserép
nem tudom lelked ép-e
tekintetedben megvakult
tejutak régmúlt fénye
lassan indulni kellene
nem tudom te vagy én-e
végzetes vonat visz feléd
másodosztályú csenddel
kattog fapados életem
legalább felét csend el
jegyem úgysem szól messzire
fülkét sem váltok másra
átszállás nélkül érkezem
a vég végállomásra
hagyd ezt a percnyi létezést
belépőd van a mennybe
verset lyukaszt a kalauz
a mindenségbe menj be
vár már bolygók és csillagok,
kozmikus társasága
más lépték halál születés
más ág a semmi ága
állj bús poéta állj odább
nincs itt már semmi dolgod
legyőz vers nemlét tér idő
sohasem leszel boldog



ÖZÖNVÍZ

térdig
derékig
mellig
ér
a víz

még élek

s ereimben
vad lázadás nyargal
lelkemben tengerré nőtt
a bűnhődés
elébb mint
rám lobban a hajnal

mikor
térdig
derékig
mellig
s aztán torkig
ér
a víz

lásd hát Uram
arcom íjjá feszülő vonásait
mert az ítélet lehet a Tiéd
de megfulladni Érted
az én harcom

sámán idők
hitt hitét keresve
maradok
hitetlen időbe
jelként eltemetve

mily egyszerű kimondani
hát akkor holnap
vége
fölpörgök
mint hullócsillag
rozsdálló őszi égre
a nagy rendező
a végszót kéri
nem lenni többet
szánj meg szánj meg
ó Mári néni
ki vagy ki voltál
pogány oltár

s tedd
mert teheted
mi bűnben fogant
s mit eltakar
bár nem akar
a hant e vers
többé ne legyen

mert többé nem kell
e bohóc jelmez
nem kell a hit
mely fegyelmez

tulajdonképpen
nem kell semmi
semmi sem kell
csak feledni

s holnap
mikor
a sötétség torkát
elmetszi
könnyű napfény
lázadó remények
lángoló feje
hulljon háborgó
habokba

s fulladjak meg

mielőtt sápadt
tengelye körül
a szó
megfordul
ajkamon
hogy
az utolsó
szó jogán
Uram

megbocsássalak



VIKTÓRIA-MÁRIA

hajnali hat van

tartalmuktól megfosztott
szavak virradnak ajkadra
s a rád riadó fény
szétszaggat
minden ölelést
a szoba faláról
arcodra málló
félhomályban
csörömpölve hull öledbe
az utolsó szeretkezés
tekinteted
halotti maszk
tudom
onnan is kilakoltatsz
ha ereidben a vágy
ősz tüzért lobban

hajnali hat van

az elmúlás szemgödrei mögül
még egyszer rám tekint
a sötétség
s e céltalan időben
már csak magamnak
mondom

Viktória-Mária

szeretném belakni veled
a remény gyerekszobáit
de lám
a hajnali látóhatár vonalán
egyensúlyozó lelkiismeret
sem lehetek
lemondom hát
ezt az ünnepet is
mint annyi másat
rendre
s a magány
ez újabb
albérletéből
visszaköltözök

a csendbe



HÚSVÉTKOR FÉNYBEN

virrad
a hajnal fénypallosa
fullatag sötétre sújt
s míg kék selymét szövi
az égnek a rorate harangszó
súlyos léptekkel döngöli
földbe nehéz szagát az éjnek
a város ébredő zaja

a gond még szundít lelkem mélyén
álmosan hunyorg a szó is ajkamon
vak pocsolyákban vacogó
lámpafények tapicskolnak
a háztetőkön puhaléptű füst oson
vajon mi olyan különös ezen a hajnalon
mikor még minden olyan bizonytalan
mint pince mélyén szétgomolygó
fonala a félhomálynak
akár az ismeretlen titokzatos ölelése
vajon mi olyan különös

Verbum caro panem verum
Verbo carnem efficit...
felzeng a himnusz telíti lelkem
egy perc és minden megváltozik
ágak hegyén fakad új üzenet
az idő harmatos szirmairól
fénypihe pilinkél
s a testté lett ige szelíden felragyog
hitet szomjazó ajkamon



ELLEN SZENT GYÖRGY-LEGENDA

szonett-fűzérszerűen elverselve

Mottó: nyeregbe pattant és elvágtatott -
          a szélrózsa minden irányába.

1.
Lenhajú hajnal: a lét, ha cseppen -
Fénysuhintású kamasz pirkadat
Csobban egy izzó kis harmatcseppben.
Vének mondják: ki mint vet, úgy arat.

Nem volt se szent, se György, se hős lovag,
Nem ölt ő se hitetlent, se sárkányt,
Mégis, mindennap hadba szállt egy agg
Lovon, s kit ért, mind kardhegyre hányt -

Álmában, hol roppant csatákba járt,
S hitte, hogy az ellenbe tett kárt,
Pedig csak napszámban kórót vágott.

De mint meglátott egy-egy régi hantot,
Desperata ferro! - így kurjantott,
Mint aki váltott már meg világot.

2.
Mint aki váltott már meg világot,
Mire a nap delelőre hágott
A Bekecs felől, honnan boldogan,
Csavargó, vad szél épp felé rohan

Völgybe terelve mélyzöld illatát
A nyárnak, hol tacskó füst illan át
A berken, s elszáll, mint szikra, üllőn.
Víg pára hasal a Kis-Küküllőn.

Vasra föl! Sújt sarló, s kóró hull
Katánggal küzd a bajnok, konokul,
S vág a világban súlyos rendet,

A vén Rhédey kastély is menten
Belerebben. De jaj, mit teremtett
Széthull: - Mily galádul tönkre mentem!

3.
Széthull: - Mily galádul tönkre mentem!
- Keserg a bajnok - Már katáng sincsen.
Freya istennő, nyers, fanyar kincsem,
Sárkányképű végzet, mégis szentem,

Gyűlöllek, és egyszerre szeretlek.
Kevély kelta ködöd marja testem,
E végzetet magamnak kerestem.
Te vagy a szent én meg az eretnek.

Szegény kis ördög, tébolyult elme,
Szeme, mintha lázálmot terelne,
Kisírt, s mint aki tövist éget,

Magára gyújtja a mindenséget -
Míg sárkány helyett küzd denevérrel,
Egy pince mélyén, hol óbort érlel.

4.
Egy pince mélyén, hol óbort érlel
S legendát a szárnyasult idő.
A mendikáns barát egyszál érvvel
Eszményi, hős magaslatokra nő.

S ott fenn a mitikus kerengőn
Köröz lelkében lázas őrület,
Freya istennőért, viharzengőn,
Ki a csuhás végzet-katángja lett.

Nem volt se szent, se György, se hős lovag
(A részletek innen homályosak.)
Lehet, ma is közöttünk tévelyeg...

Mint egy ellen Szent-György lovag olyan
Volt, nem is vette senki komolyan.
Eltűnt, mint a szombatos székelyek.