Bodvaji elégia

1

feketedett az ég alja
mikor eljöttünk Bodvajba
párállott a táj

ennyi elég kinek kell több?
a kín is az öröm is elföd
ébred egy király

kémleli a messzeséget
győzelem és vereségek
egy-egy miccenés

eldönthető hova? merre?
arra menjünk-e vagy erre?
lesz-e ébredés?

2

ó ezek az emberek
ezek a szíjas inas mutuj konok
ó ezek a szárnyas emberek

hová tűntek?
a föld gyomrából kifordult a vas

iszonyú elgondolni
nézve a megrettenő
szétcincáló sírköveket
hogy itt
alig száz éve még
BÉKE NEKIK
ELTEMETTE FIA VILMOS
emeltették a jánosok péterek
zsigmondok
béke mindig mindenütt

izzik a hámorban a vigasztalás

ó ezek a szárnyas emberek
amint elrepülnek a hámor felett
bukórepülésben mérve fel
mit is?!?

és az erdő
bokrok fák páfrányok mohák
belepik a házak helyét
a sírköveket
visszafoglalják terrénumaik
és az enyészet is ott ólálkodik
a házak helyén üresség
ökörnyál
kérdőjelek

egy asszony kacagása
átkel az éveken
és megszólít

egy kirándulásról egyetlen félrelépés

hol vannak a vas fiai?
mind egyszerre érkeztek ide
egyszerre beszélnek isznak
köpködnek
egyszerre böfögnek énekelnek
egyszerre szólítják meg istent

akkor szép a sűrű erdő mikor ég

és a tűz a tűz
tűz csak a hámorban égett
ostromolta az ész a messzeséget
és szűnt egy miccenésre
maga maradt
akár pap a halottal

a nap éjtóba hullt

ó ezek a szárnyas emberek
a vas fiai
temető
tűnő-vesző temető Bodvajban
sűrű erdő
hajnal

3

az erdő
a győzhetetlen erdő mindenütt
a sírkövek dülöngélnek
menekülnének
de az enyészet mindent elborít
visszafoglalja régi helyeit

hogy itt
alig száz éve még
füstölt a hámor
kiszakítva népét az éjszakából
s a vas is ideért

most csak az erdő
székely ősrengeteg
persze kérdezheted
mindez miért
a vas se menedék?

a hiány kérdőjelei
levegőben a romok felett
gyermekek nevetése
összekötheti-e az éveket?

minden inog

nehéz volt erre mindig mindenkinek
megvasalták a reményt
izzott a képzelet
felperzselte a közhelyeket
a jó és a rossz
elkülönült
megint összevegyült
és győzött a rengeteg

cikázik a nap
a sírkövek felett
a tanulság pucér
önmagába hull
nem kell senkinek
a kőbe vésett neveken moha
nincs zászló
s már a kakukk se szól
nincsen kinek

4

eljönnek végül a szárnyas emberek
és kiderül hogy nincsen menedék
és eltűnik egy hegyi temető
s már nem mondhatod "elég" "nem
elég"

az erdő látszólag visszavonul
ágyúzza az ész a messzeséget
beint a kántor a gyülekezet
magába fordul fehéredik a lélek

"hórukk" "ne haggyad" üzemel a hámor
kiszakítja népét az éjszakából
a föld gyomrából kifordul a vas

véresen izzik a vigasztalás
ennyi elég nem is kell semmi más
közönyösen párállik a havas
Bodvaj, 1994. augusztus 6.

Az erdélyi kertmozi

(részletek)

téli boldogság, a fehér város

ebben a sápadt fényben boldogok leszünk
egymást ölelve egymás szemében ringatózva
s ha egyre a tavalyi látogatók sétálnak előttünk
peckesen mintha kardot nyeltek volna
megoldás lehet a konyak is
ha mégis tavalyi sorok törnek be a szobába
harsogó békemenetek
tavalyi áramszünetek megnyugtató sötétsége
tűnhet átmeneti megoldásnak
de nem mégsem
inkább a fehér várost idézném fel
mennyit meséltem neked erről a városról
emlékszel?
régi ballusztrádák vannak itt hatalmas angyalszobrok
huzatos bulevárdok zenélő szökőkutak mór paloták
ebben a sunyi félholtra vert fényben
ahol síkos a füst mint a tekinteted
ősállapotokat formáz
lassan emelkednek a plafon labirintusai felé
az elkeseredés elfojthatatlan képei
egymásra csúsznak lassan takarják egymást
sokszorozzák is ugyanakkor borzalmasak
nincs más megoldás
álmaim fehér városába
egy mór stílű palota árkádjai alá
irányítom a tavalyi perfid látogatókat
átvarázsolom melléjük a tavalyi sorokat
feltételezik egymást
kavarogjon körülöttük borotvaéles fényben a hó
hó vagy virágszirom?
rakódjon rá a váll-lapokra a simlis sapkákra
a repdeső szárnyú köpenyekre
tűnjön sápadtnak az arcuk ők vajon félnek-e?
rettegnek-e ők is, mi lesz velük?
a múlt összekavarodó képei
repedés-útvesztők középpontjába
varázsolom ama palotát
erkélyén történelemből emigrált mór vezérek
angoloktól zsákmányolt hosszú egycsövű messzelátókkal
tavalyi kenyér- és hússorokat figyelnek
a nyomor balkáni arcait
felragyognak árkádok alatt a ballusztrádák
por kavarog a bulevárdon
s békéért spontánul tüntetők még nem értek ide
s a felejtés duplakanyarja mögül máris
megnyugtatóan ugat föl egy géppuska
utánozhatatlan mozdulattal kapcsolod ki a fényt
mielőtt még a kiürülő konyakosüvegből
előmásznának a mostanában egyre többször megjelenő lárvák
nincs más megoldás elragadlak a sugárzásban pulzáló
képzelgésekbe vesző bulevárdra
ott sétálhatnánk kéz a kézben
felmehetnénk esetleg a palota erkélyére is
kipróbálni minket vajon észrevennének-e a mór vezérek
s ha igen kézcsókkal üdvözölnének-e téged
gálánsan térdből meghajolva
vagy ellenkezőleg ha meg is látnának
ügyet sem vetnének ránk
lefoglalnák őket az egymás mögött
türelmesen várakozó emberek s egy hatalmas üvegablak
melynek rendeltetését nem is érthetik
vagy mégis tavalyi pattogó látogatóinkat
irányítják kaszabörtönökbe
esetleg mindközönségesen szíven döfködik őket
hosszú toledói pengéikkel
miközben mi ide-oda csámborgunk a feltételes módból kilépve
és a vértől mocskos pengéken megtörő fény
stoplámpaként villan szemünkbe
hogy megrettenve ujjainkkal tapogathassuk ki egymás
engedelmes testét a végre ránkboruló sötétségben
igen!
így telnek napjaink a forradalomban
fojtott éjszakák sokszoroznak álmos hajnalok
sunyi ellenfény csapda sötétség
szívdobogásunk stacattói lassan mindenképpen
felveszik az ugató géppuska ritmusát
körülöttünk tavalyi látogatók tavalyi sorok
tavalyi tagadások békemenetek vonulnak
a felejtés kaszabörtönei felé pillangózuhogásban
hóhullásban virágszirom kavargásban
ballusztrádák komor árnyékai alatt
mely kettévágja őket mondd ezt akartad?
így akartad? nem így akartad?
így lesz!
s ebben a sápadt igenben majd boldogok leszünk
1990. február 28.

vadászkutyák

etűdök, 1

a vadászkutyák a vadászkutyák
hajnalra megjönnek a vadászkutyák
fölöttük lebeg rét fölött felleg
lepke fölött háló a csaholás

a vadászkutyák a vadászkutyák
maguk előtt hajtanak a vadászkutyák
északnak fuss! rohanj az égnek!
így is úgy is elérnek

emlékből királyi vadászatok
ivászatok női hajnalok
csattog a sortűz huzatban függöny
vadászkürt rikolt a sorok

csattognak gépfegyver-írógépről
hajtók ordítanak vadászatok
kezdődnek hamarosan erdő
lélegzik szemhéjunk mögött

máris morogva megjelennek
végeláthatatlan éjjel
(ál)vadászmesékig űznek
koponyánk jó lesz szobadísznek

félálomban vezérkutya
figyelmeztet emelve mancsát
most megbocsát még kivételesen
megkönyörül még utoljára

nem még nem lehet vége
ne mondhassuk "mégis megérte"
de ez az utolsó haladék
(és tovagördülő kocsikból
morognak a vadászkutyák)

két bocsánat három láb

etűdök, 2

két bocsánat három láb
kopog félálom senkiföldjén
láthatatlan zenekar jazz-kíséret
vízbefúlás előtt még egyszer
felragyognak a melódiák

két bocsánat három láb
kísér félálom szobáiban
láthatatlan hajnal jazz-kísér(t)et
menekülhetsz úgyis elérnek
két bocsánat három ösvényen
loholnak utánad a vadászkutyák

két bocsánat három hold
himbálózik tótükör égen
díszkíséretük ha volnál
mire földig hajolnál
mit se találnál
messzire futnál
melódiákkal ragyoghatnál

hát fuss a széllel
füsttel csavarodj
tótükör égen
két bocsánat három hold
árnya után

indulj neki a télnek
karcsú vadászkutyák repülnek
lila havon
melódiák égnek
archaizáló levegő vakít

két bocsánat három árnyék
tükörbéli szobákba tűnik
fejek fölött jazz-háló lebeg

a Láthatatlan Lepkefogó
már készülődik valahol
most még egykedvűen lóbálja
téli erdő fölött hófellegek
hálója fölöttünk lebeg
most még nevet legyint kivár
de előbb utóbb ránkcsap vele
hálója mindig megtalál

egyelőre csak ennyi volt
ne félj még folytatódni fog!
két bocsánat három láb
félálom senkiföldjén kopog

Átiratok múzeuma

A bráni lakoma
Ad notam Arany János

Hős pártfőtitkárunk, Csausz,
száll helikopterén.
Hadd látom, él-e, s mennyit ér
az erdélyi remény?

Van-e ott gyár? Vegyi üzem?
Járnak-e turbinák?
Mit csinálnak a magyarok?
Szítnak-e belviszályt?

Hogy él a népem? Értem él
az együgyű paraszt?
Reménytelen-e? Elvtelen
hallok-e még panaszt?

Csausz! Családi haciendád
éke Szilvánia.
Csak ritkán hallik Csíksomlyóról
az Áve Mária.

S a nép? Hát mit is mondhatunk?
Boldog, derűs, kövér;
hite, szíve, orcája is
vereslik, mint a vér.

Hős pártfőtitkárunk, Csausz,
száll helikopterén.
Alant erdők, mezők, hegyek -
aranykorszaki fény.

Törcsvár a helység neve,
hol megnyugvást talál.
Rabok legyünk? Vagy vámpírok?
Fogadására száll

száz pionír, száz hajadon,
de persze miután
steril fürdőket vettenek,
persze, csak azután,

hogy megvizsgálták őket bölcs,
hű orvostudorok.
Nehogy bajt hozzanak Reá
renegát vírusok.

És ezután következett
a bráni lakoma.
Túrót zabált, és bort ivott.
Hát illett szólnia.

Szemembe ötlött az előbb
egy magas hegyorom.
Bátran tört égnek, nem övezte
alamuszi korom.

Mondták, valaha itt e helyen
Drakula vára állt.
Karós Vládé volt, ősömé,
híre messzire szállt.

És akkor ért bensőmbe meg
szerelmes ötletem.
Helyére építtetem fel
vízierőművem.

De Elvtárs! Hegyek tetőire?
Te sem tehetsz csodát!
Hogy viszünk vizet oda fel?
Mi hajtja turbinád?

Erőmű nem? De kell-e még
a magyar egyetem?
Mostanság kétely szúja rág,
emészti a szivem.

Ki rólam énekelne? Még
van-e oly hív dalár?!
Vagy elragadta renitens,
bősz irredenta ár?

Járnak Erdély bús malmai,
zúgnak a traktorok,
elismer Kuba, Korea,
Bokassa, Andropov.

Engem dicsérnek kínai
s nyugati dalnokok.
Hát ti, renitens árulók,
ti pártütő gazok,

mikor zengitek végre el
dicső hőstetteim?!
Költőt ide, s pohárba bort!
Hol van Paun s Vadim?!

Ajtó mögül emelkednek
szájtépő dalnokok.
Nagy vagy, Csausz! Bősz, hős, dicső!
Nem voltak ily korok

történelmünkben tán soha.
A retusált tusák
tablóin vajdák serege
csak árulásra várt...

Elég! - ásítozik a hős. -
Hagyjuk! Ezt már unom.
Nincs oly dalár, ki zengené
az aranykorszakom?!

Egymás szavába vágnak a
bájolgó dalnokok.
Neved ki diccsel zengené,
Tárul ezer torok.

Hangzavar takar árulást.
Neptunra! El velük!
Nyaraljanak. Vedeljenek.
Lessék az ihletük.

Ötszáz bizony nyaralni ment,
tengerre hív dalár.
De egy se bírta mondani,
hogy ne éljen a párt!...

De hát a pártom én vagyok,
beste kurafiak!
Hős pártfőtitkárunk, Csausz
orcáján a harag

elomlik. Hát még verset is
én írjak, dögevők?!
Felszántatom a falvakat,
várost és temetőt.

De hah mi zúg? Mily hangzavar,
minő rebellió?
És elragadja hirtelen
Csauszt egy vízió.

S már nem segít Paun, Vadim,
elsodró mánia.
Köré zárul egy látomás:
égő Románia.

Elhagyja Vlad, Emil Bobu,
reviz siserehad.
Száll helikopterén Csausz,
űzi az áradat.

Túl versen, erőműveken,
pártkakofónián:
önmagát látja holtan egy
kaszárnya udvarán.
2000. január 1.