BOÉR GÉZA

szemrevédekezések
téli balladácska
versjáték
csendidő szobra
belső följelentés
háromszínek: melyik melyik
kilét
végbelátás
a hallgatás
ím
a vers ideje
hol vagyunk

szemrevédekezések

Mégis (apám) így van
nem ilyen
nem is nekem való az élet
van hogy magyaráznám
de hogyan érted
amit én se

        a legtökéletesebb pillanatban
        összecsuklik nyomorult testünk
        így vagy úgy
                    megkapjuk
                    amit kerestünk
        itt van út is
de mit tett vele sorsunk zsákutcája
hová temetik a kéknefelejcseket

- azok a szidott kocsmák
mire is tanítottak
csak engem?

elfelejtjük saját dallamainkat

ha megszűnünk
            beteljesedik az űr
velünk

        kancsalok leszünk pedig
        majd onnan üzenünk
        ha eltűr minket

- - - a sóhaj könnyeit mégse kellett volna
nem így szid aki erős



téli balladácska

valahol fönn
a kimerült darvak

menekülés a szabadságba

véges remény zuhangat
fagyos vizek fölött



versjáték

                  az ITT vagyok
                  költő néha ha!
                                    elhiszik?

ha lesz legjobb barátom
az is csak
múlt/ban/nak
          h                      isz(ik)

          s nézi bénán a rímet
          ami csak holtomban rémít
          ha ritmusom nem talál
                                              se jót
                                              se régit
          hisz nincs bevallott halál

          tudnom kéne már/még
          hogy jövőmbe átlép
          ve                        rég
                  szpanak a hajdani spenót

                          (nyelvről ne mondj
          anak                        se régit
                                         se jót -)
          nyelvem: rabruhás rózsa
                  föl!égetett dózsa
                  föl! (égetett) dózsa
          lám elfogy a rím is
                      vég
                      ül
              szívemben
      a régi régi kín
                    rímesversbebékül
      és jön az altató
                  táj
                  tente        ha fáj
                                  a táj
                  tente
                  táj
      szavazz az én
                reggelemre



csendidő szobra

amikor félek
másokból sivít szirénázik
a győzelem                        :jelszavas
                                          jövőkarambol
                                itt éri így nem vagyok
                                fölszippant hírező irigység
                                megvádolt lélegzet várja       
                                végre már csendemre intsék

sebesült tekintet

a vágyak halála sem sorompó
nem is élek csak vétkezem
kihullsz        kétkedő        karomból
        egy másik        időben
/elhinném/        tán ez is történelem
                        hadrendben a veszteségek
                        állig fegyverkezve pusztulásba
                        nemcsak az arc a szív is vásna
                        ha nem írnók meg a kínverseket
                        (minden rím csak megveszteget)

erről a talapzatról melyen
mást szólni némán állunk
ne mondjunk semmit



belső följelentés

minden vágyam kihűl
alig álmodom
csak néha eltölt valami
béna-léha önzéssel

játszadozom sorssal:
kifent késsel

abban vagyok amit nem
nekem találtak ki
remegő idegek
ócska rímek a veszélyek
hidegek

nem akarták már én sem akarom
alszom minden elvetélt hajnalon

lesben áll
ok
vár
ok
valamire
mire

kitakar mindenem semmire

így kódorogva átrajzolt vázlaton
csordultig üres lesz a pohár fakulva
jelképezem a látszatom



háromszínek: melyik melyik

érkezik a vereség fekete
sóhajait küldi felém a más
ebben az itt-ben vajon lehet-e
lopott felemás megnyugvás

                minden kérdés fehér
                de hol vannak az űri szépek
                engem minden távozás beér
                mert nem vagyok csatlósa
                naponta becsapó szélnek       
                pedig a nevem boér

és csak vagyok vagyok
de álmaim ritkaszépje
mért retteg
                elszáll vajon onnan is
                amit mások üzentek
                mert hamis hamis
ne távozz tőle mondják
csak észrevétlen ints
hát mért van akkor az
ami már végképpen nincs
                ki csal meg még itt is idebenn
                fekete fehér
                igen nem
                összeszorítod ajkaid
                de hol van
vagy nincs is már harmadik
és a zászlók nem tudják miként mutassák
hogy hihető is legyen lobogó hamis igazság



kilét

ó az óhajok ritmusa
megcsodált vágy-sasok
és a sok
lemondás

már nem néz rád
hisz pusztán magad vagy
- magadban elképzelt -

volt-ország

magad fölé nem képzel
sz eget
hisz nincs ami vágyadhoz talál
mert nincs semmi
és nem is lehet
sz



végbelátás

kireméltem nem érdemeltem ki a verseket
kiharcolt kín lovagolt jambusos bérceken
nem akartam félni
mégis fölügyel rám
a félelem
mindig visszatér mint kísértet-könyörgés
térdeplő tértelen várunkba

megérkezik a megkésett értelem

most már elvéthetjük a történelmet
hisz megvédünk mindent mi elveszett
ide imádkozunk kitartás-istent ki elvezet

és ráadásul
haza



a hallgatás

néma zsoltárai ugyanott

ugyanott semmi

semmi fölparázsló hideg

mintha valakinek
semmi
        suhanna
                tenyerébe


ím

                                                      ím
                                                az
                          értelmetlenség   
        fénytekéje

a lényeg koordinátái menetelni kezdenek

                                                    ám
                                                e 
                                    foltosan
                        maradó     
                                      térben
        sosem mondható                  el:
megtisztult
        tájamhoz    értem



a vers ideje

majd prózát írunk
megtagadjuk a metaforákat
fákat rajzolunk ide
tárt karú reményeket

milyenek a széttört mikrofonok
kérdezi vágyak csontváza -
a mégis-metafora

menekülés nincs
kincsem-kötőjel-bogaram
szavakat némaság-kötélre
! ! !

felkiáltójelek tőreit
döfni a semmibe
be- be-
beszerezzük mindennapi idegbajunk
hideg ujjakkal simogat
a reménytelenség

ezt még csak ezt kibírjuk
magunkat kinyírjuk
nem-prózánkat
versünket írjuk
megkereszteljük a ragrímeket
sír apánk
őszülő égen
vészalakban száll a mentség
csendbolt alatt tájüres döbbenet



hol vagyunk

milyen lenne
a végrendelet
a vígrendelet
melyre még szívem is szavazna

kikerülve az agy görcseit
merre bicegnek
a sebesült gondolatok

hol vagyok

fölrajzolnám a legnagyobb kérdőjelt
a hitetlen végtelenre
keresnék rímet is
ha megérdemelné a lét
megfognám reményem kezét
és elvezetném a holnapig
csak tudnám hogy jövőnk hol lakik

hazámnak képzelem ami kopár
kitalált falaimon
átsírnak hallgatag angyalok
ha már többé nem lehetek

az értelmetlennel hallgatok

milyen lesz milyen
a múlt
ha én is benne vagyok?