BENŐ ATTILA

(Harmincévesen)
(Változás)
(Egyidejűség)
(Metró)
(Lehelet)
(Csak sodrás, áramlás)
(Déli séta, januárban)
(Méz)
(Talán)
(Szavaink)
(Cserepek fölött)

(Harmincévesen)

Harmincévesen kellene írni az első verset.
Nem tizenkétéves világzsongásban.
Harmincévesen.
Mikor már nem merengsz azon,
hogy mennyit adsz és mennyit fizetnek.

Tisztulásakor a belső vizeknek.
Amikor bensővé zsugorodik a távol.
Amikor a tekintet nem a lángra,
a parázsra veti fényét.
Amikor már nem csak a mozdulatot látod,
de a vér lüktetését,
azt, ahogy az indulat üt és simogat.
Amikor már elfogadod a külsővé csupaszult álmot
és a mondvacsinált határokat.

Előbb hallgatni kellene éveket.

Látni, hallani, ízlelni emlékek nélkül.
Tudni mi fanyar és mi éget,
mi az mi végleg elévül.
Felejteni élősködő rögeszméket.

Felejteni, felejteni
a belső koloncokat
és mégis látni,
mégis járni.


Újra tanulni látni.
Úgy mint aki hosszú álomból éled,
és már alig emlékszik az ébrenlétre.



(Változás)

I.

Csak holdudvara voltam magamnak,
míg másoknak fényében bolyongtam.

Csonka hold lettem, árnyékba rejtve,
azt mi nem vállalható bennem,

odakintről várva, hogy a részek
éjfélidőben egésszé érnek.

Most homályban, kihalkulóban
napéjegyenlőség talányban.

Fogyó holdak, kihűlt bolygok, fény-ütközök,
lézengek bizonytalan csillagok között.


II.

Közvagyon az, mit magaménak véltem.
Mutatni, se titkolni való nincs.

Játszóköreink határát eltörli
a szél, a por, őszi avarhullám.

Szemünk falát egy áradat mossa,
időnk egyazon Kézben morzsolódik.

Gondolat a gondolatnak mása,
érzés az érzéshez hasonló.

Élők: egymásra emlékeztetnek.
Csak a megkövültek különböznek.



(Egyidejűség)

Fény.
Test.
Árnyék.


Három halmazállapot.
Átváltozások és visszaváltozások éle,
színjátszó hangok emléke.

Fény, test, árnyék.
Melyiket vállalod?
Amire nemet mondasz,
azt újra megtalálod magadban.
Nő a léte, súlya annak,
mit az egészből letagadsz.

Fény-test-árnyék.
Három rész
egyidejű szerelmében egész.
Az árnyék szomja a fény.
A fény hangja az árnyék.
Test nélkül mindkettő értelmetlen.

Fénytestárnyék vagy.
Egyidőben három évad szakad rád.
(Száműzetés, elfojtás nem segít.)
Vállalod-e a teljesség szánalmát?



(Metró)

Mozgólépcső.
Naptalan alvilág.
Szűk mozgástér.
Belsővé tágul.
Kísérő zene idebent.
Nélküle érthetetlen

Faragott kövek érzékeny közönye.

Mozgólépcső.
Süllyed. Meg-megáll.
Ismétlődik a tegnap.
Nézőpont eltolódás.

Reklámzuhatag.
Nő széttárt lábakkal.
Kamaszok kuncognak.
Aztán.
Csend. Csend.
Teljesség. Szavakra nem tagolt.
Majd.
Fölhasad a csend.
Törtet, furakodik, lopakodik az üzenet.
A látható, a hallható, a tapintható.
A megvásárolható.

"Mondd ki szépen!"
"Szép kerek mondatokban!"
Tanító néni...
Kerekítés: csonkítás.
Árulás. Magabiztos tapogatózás.
Apró hétköznapokra váltott látomás.

Kifele szűkül, befelé tágul.
Távlat, világ, állomás.

Háló betűkből, hangokból.
Szánalmas halászat.
Sivár part: papír.

Nyomok, kövült jelek.
Hol volt, hol nem volt.
Tűnő emlékfolt.

Hideg parázs, ha újra ég.
Nyugodt befejezetlenség.



(Lehelet)

Lépj közelebb.
(Felejtsd hangom élét!)
Az est ideleng.

Nézzük együtt, hogy olvad
ablakainkon a jégvirág.
Hallgassuk a lehelet-hullámokat!
(Boldog ki önmagából kilát.)

Lehetnék bárhol
- vödör a kiapadt kútban -
hozzád lendít a távol.

Találgassuk,
most bennünk milyen évszak dobban.
(Ha szakadozik rólam az árnyék,
nálad azt ki tudhatná jobban?)

Az ablakon legördülő cseppek nyoma:
hajszálerek, idegszálak, hajtincsek.
Ha nem másért, a megszólalásért,
adjunk nevet a nevenincsnek.



(Csak sodrás, áramlás)

Nem tárgy - zsebre rakható.
Nem szerkezet - irányítható.
Nem is fa vagy bokor - kivágható.

Csak sodrás, áramlás,
befejezetlen versfolyam.
Konok hömpölygés a jég alatt.
Lebegés a téli tetők peremén
és a várható lassú olvadás.

Megtalált szárnyalás
a lassított zuhanásban.

Fény, mely megtörik.
Évszak, mely ismétlődni látszik.
Visszatérés máshova.

Tánc változó ritmusra, nehezülő éjben.
(A bekötött szem is érzékeli a fényt.)

Visszhang, mely lehull a falakról,
majd újra szóvá érik valakiben.

Védőfalak közé zárt indulat,
mely kiszivárog a réseken.

Megvilágosodás helyett,
apró villanások.

Belső határainkat, képeinket
elsodró áradat.
(Kifosztott bölcsesség
és a fogyatkozás új bősége.)

Színjátszó szél,
billenő mérleg,
Sötétedő pirkadat.
Szertelen, névtelen élet.



(Déli séta, januárban)

Már délben a kaptatón fölfele
a szürkület elénk szökkent.
Arra gondoltál a gyerekkocsi meddig bírja még
a göröngyöket, a repedéseket, szöktetőket,
ha mélyszürkében dereng az ég.
Lépünk rozsdás hóba, latyakba.
De mintha csak helyben topognánk
a nagyvárosi forgalomba elakadva.
Rázza és ringatja az út Tamáskát,
alszik és ébredezik vidáman
(szája majdnem sírásra görbül)
sietnénk a piac felé ketten, hárman.
Tavasz van és majdnem őszi dér.
(Lorándnak cipő kell és kabát).
Teljes minden, a hiány újra visszatér.
Újabb oszlopok, korlátok jönnek talpig vasban.
Izzik és siklik a járda a talpunk alatt.
Mintha valahol egyensúlyoznánk a magasban
irány nélkül céltalan, ha a biztonság elszaladt.
Nem értjük, mi ez az aránytalan napéjegyenlőség,
a fejadagra szabott édes és keserű ingerek,
mi ez a novemberi vagy januári hőség,
amelyben fázik és izzad a gyerek?
Megyünk, megyünk vagy visz a járda,
közel a piac vagy továbbra is távol.
mintha minden örök várakozásban állna,
és nem látszik a kéz, mely takar és ápol.



(Méz)

Kezdetben volt a hiány.
Aztán a méz fénylő,
majd émelyítő íze.
A méz, mely tapad,
ragad
és síklik,
nyomot hagyva lassan folyik
a belső utakon.

A méz,
melyben feloldódhat az arcod,
vagy egy másik arc.
Méz, melynek változik a szaga,
és száradni kezd a mozdulatok hevében.
A méz, amely felhígul a nyáltól,
sós ízűvé válik,
vérpirossá.

Méz.
Melyben
- bár még nem tudhatod -
már örvénylik egy másik kezdet,
mely nőni kezd, sokasodni.

Melytől a száj kiszárad,
és az érintés kihűl.

Aztán
fordul a hold,
könnyelmű szél kerekedik,
zöldre zendülnek a tar ágak,
és újra gyűl, gyűl
lassú cseppek ritmusára
a hiány érzete.



(Talán)

Majd. Talán. Lehet.
Jövő hónapban. Vagy jövő nyáron.
Hajdani, távoli fák keze integet.
Gyűlnek az elmaradt találkozások és az ígéretek.
Ott vagy, ahonnan hiányzol.
(Láthatáron kívüliek, ég veletek!)

Zárulnak, kitárulnak új várótermek.
Gyorsulnak, fogyatkoznak az évszakok.
A fölmelegedésben a kéz megdermed.
A szív már idegen ritmusra kattog.
Amikor megáll a vonat, egy másik elindul benned.
Párhuzamok, sínek, acéltávlatok.

Utak, vészjelzők táblák!
(Ki utakon jár, sorsokat másol.)
Visszakanyarodó ösvényekre lépsz.
Itt van, testközelben, a máshol.
Boldog, ki az emberi utakon eltévedt,
aki nem akar lépni, mégis célba réved.

*

Majd. Talán. Bizonyára.
Előbb vagy utóbb.
(Itt mindig valami más van!)
Az időtlenségben.
Vagy valaki másban.



(Szavaink)

Szavaink nem hagynak el.
Pórusaink ők.
Napjaink átáradnak rajtuk.

Légzőszervünk a nyelv.
Bőrünk, testünk. Mégis le lehet vedleni.

Meg lehet tanulni más ritmusra lélegzeni.
Más színekre bontani a fényt.
Más néven szólítani az egynevűt.

(Ó, élők balga bölcsessége: alkalmazkodás!)

Szavaink nem hagynak el.
Mi hagyjuk el testünk melegét.




(Cserepek fölött)

Áznak szemed fényében a házak.
Nézd arcodat: résekből karcolat.
Ha tekinteted az égre mented,
cserepek fölött határ megreped.

Lépted előtt a mélység ha ébred,
félelemben kövek szárnya lebben.

Olvad minden határ. Kérded hol van
a csend, hol van már a kint és a bent.

Száll a szél bent, kint fa ága leng.