BARTALIS JÁNOS
 

Az erdőről hazatérő favágók
154X28
De különben csend van
Ne bántsatok
Aranygyümölcsös Kosály
 

AZ ERDŐRŐL HAZATÉRŐ FAVÁGÓK

Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
Azt beszélik, hogy tavasz van,
mert kinyílott a hóvirág.
Széltében, hosszában
meleg napsugár tűz be az erdőbe,
s az erdőoldal csupa hóvirág.

Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
Azt is mondják, hogy kis őzikék
legelészve bólogatnak végig
a virágos erdőháton,
s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

Ébred a természet tehát.
Remegve tárom ki szobám ajtaját.
Az ereszről csurog a víz,
és nagy robajjal fut le a csatornán.
Lelkem kitágul.
Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
ébred a természet,
itt van a tavasz!

Az erdőről hazatérő favágók
csoda dolgokat beszélnek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
és rügybe szakadt a fák hegye.
A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
Fizessen meg az Isten érte nekik,
jó, becsületes emberek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
s levélbe fut a fák hegye.
Fizessen az Isten ez örömért nektek,
szegény favágók!
Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

1914. február 8.
 

154X28

Ne búsulj, Bartalis.
Hosszú hajad szemedre mért húzod?
Könnyeid akarod elrejteni talán?
Kár, kár keseregni.
Jegyezd jól meg ez igét!
Vagy az idő gyors tűnése bántana,
hogy te munkád eredményét nem látnád?
Ne bánd, ne bánd:
"lesz még ünnep e világon"!
Lesz. Egyszer, ne félj!
Nem kell azért búnak eresztened
az amúgy is szomorú fejed.
És hogy semmit nem műveltél,
hogy semmiről számot adni nem tudsz -
az nem igaz.
Ki tudná fejből megmondani kívüled,
csaknem gépiesen:
Százötvennégyszer huszonnyolc, hogy 4312.
És hogy a főtér sarkán álló rikkancs
öt perc alatt kilencvenhétszer kiáltja:
Esti Lap.
Ki számlálgatja a habcsobbanást
a Szamos partján, ha leszáll az éj sötétje,
és ki hallgatja a rügyek fakadását,
ha eljön az éjfél ideje,
mikor kitárod ajtódat,
Istenednek és kedvesednek nevét sóhajtod
a néma éjszakába minden áldott nap.
S áldozol nekik tiszta szűz lélekkel, bár
mindkettő elhagyott, megcsalt.
Mondd, ki teszi ezt még meg kívüled?
Ki olyan bolond a mai világban?
S ki tudja megmondani, hogy a Szamos hídja
éppen olyan hosszú, hogy átmenet el lehet
énekelni egyszer: A templomba vasárnap sem
mentem ...
És kinek jön mindig ajkára e dal, valahányszor
e hídra lép, ha nem neked.
És míg a habok száz meg száz változatban,
addig ki lenne az, aki csak egyhangon, monotonan
dudorássza el katonás lépteire, ha nem te?
Ne búsulj tehát.
Sok dologról tudsz számot adni,
ha majd kérdőre vonnak.
Ne félj, vigasztalódj!
Nincs több olyan bolond ember, mint te -
s keseregni pedig - kár, kár.

1914. április 8.
 

DE KÜLÖNBEN CSEND VAN

Te, bolondos fiúcska, miért nem alszol? Te?
Mindenki oly édesen pihen.
Csak te zavartad meg reggeli álmod.

Te, bolondos fiúcska, hát mit akarsz?
Élvezni a reggelt? ...
Eredj aludni!
Nincs még semmi látnivaló,
minden aluszik még.

Csak egy csodálatos szekér indult el
derékig tűzben a hegy tetején -
De különben csend van, nyugalom van még.

Csak az a különös szekér
- én nem tudom -
de mintha csupa virágon menne,
és olyan valami mozgásféle is
támadna nyomában.
De különben csend van.

Csak a bokrok népesültek be,
és a levelek széle fénylett meg.
Na, meg aztán - én ugyan nem értem -
de mintha mámoros versenybe
kezdenének a madarak,
vagy minden madár
19-féle nyelven szólalna meg.
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak az a babonás rigó a víz partján
- én nem tudhatom -
de mintha egy kicsit
megrészegült volna a napsugártól.
De különben csend van. Nagy nyugalom.

Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el
csengős lovával a kertek alatt.
Csak egy-egy csapat virágárus-leány
siet ki kosarával a piacra. -
De különben csend van, s minden aluszik még.

Csak valami vadoroszlán-féle erős illat
kapott lábra,
mert a reggeli szél üde ajkával csókdosta
s az bódítgatja az emberek fejét
és - én föl nem foghatom -
de mintha megmozdulnának a fák,
mint virágos karok a dal szárnyán,
levegőben, vízen, úton,
mindenütt csak kacagó
virág-máglyák gyúlnának.

Harangok kondulnak meg
és harsonák szólalnak meg
minden dobásnyira.
Az embereknek ezek hallatára
mintha kiszállna
az erő inaikból, mert megbűvölten,
mozdulatlan állnak
- én nem tudom -
de mintha térdre roskadnának.
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak a hattyúk kezdtek valami
furcsa játékba a tavon
és a vízi madaraknak mehetett
fejükbe az illat, 
mert olyan bizsegő és izgatott a daluk.
És - én föl nem érhetem ésszel -
de mintha meglopták volna a természet
minden színét,
olyan pazar-csillogó a tolluk.
De különben csend van.
Határozottan csend van.

Csak úgy tesz minden, mintha élne.
Csak úgy tesz minden, mintha szállna,
szállva-szállna, szállna.
Csak úgy tesz minden, mintha örökre
magába akarna bolondítani.
Én nem tudom, miféle időszak van -
de mintha minden vágyna, szólna,
várva-vágyna, vágyna.

Én nem tudom, miféle időszak van -
csak olyan szép minden,
olyan végtelenül elragadó
és olyan mámoros. -
De különben csend van.
Határozottan csend van.
És te, bolondos fiúcska, mégsem
akarsz aludni.
Pedig ezeket leszámítva -
hidd el, hogy csend van.
Határozottan csend van.

1914. május 25.
 

NE BÁNTSATOK

Ne bántsatok.
Bartalis falun él
és kenyeret keres.
Kaszál, kapál, fúr, farag.

Csillagokat néz és holdat vár.
S egy tölgyfatönkön ülve
esténként
szerelmes partnerével
várakat épít, magasat, magasat.

S mint selymes fű a kasza nyomán,
a munkahajsza után esténként
úgy esem én is el.
De reggelre kelve újratámadok
és vígra stimmolom hegedűm.

kaszacsengés!
Kapapengés!
Víg aratási dal!
Fürj! Pitypalatty!
Engem csak a párom segít.
Ó, meddig élsz még így, barátom?

Búza, árpa leszakad.
Susogjatok, szőke kukoricaszárak.
Harsogj, boldog kukoricaerdő.
Ingj, hajladozz...
Facsard kunkor bajuszod
a bajusztalan költő előtt.

Csöved letépem
és zsákba teszem.
Vörös-sárga millió meg millió
kedves szemed megőrölöm.
Lesz liszt belőled...
Majd csöpp kis konyhában
párolgó, meleg puliszka
az asztalon.

Ne bántsatok!
Bartalis falun él
és kenyeret keres.
Kapál, kaszál, fúr, farag.

1923. július 10.
 

ARANYGYÜMÖLCSÖS KOSÁLY

Aranygyümölcsös Kosály!
Megjöttél sárguló terheddel,
koszorúsan állsz.
Csak most voltál rügyező ág,
csupasz fa, reménykedő ígéret,
és már itt állsz megrakodva,
királyi pompában, beteljesedve,
cézári győztesen -
Kosály, kosályi kert!

Kosályi kert!
Látom nemesen csillogó ékköveid
a lombok közt.
Látom függő brilliánsaid, az aranykörtéket,
látom a pazar szilvafonatokat,
mint gyöngyfüzéreket.
Látom a nagy birsalmákat és birskörtéket.
Látom a kerten túl a távoli határt,
a beért mezőket,
a kéklő hegyoldalakat,
az enyhe-zöld szőlődombokat.

Látom a zizegő zabvetéseket,
a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú
napraforgókat
a vetések szélén.
Látom a learatott búzát,
az aranyló tarlót, a keresztekkel
megrakott földeket.
Csak most volt minden zsendülő vetés,
szárbaszökkenő hajtás,
kicsi, támogatásra szoruló palánta.
Hallom a szél finom citeráját
a zabfejeken.
Látom az egész felöltözött,
megáldott és gazdag határt.

Csak én állok szegényen,
üresen e nagy gazdagság közepett.
Csak én nem tudom, mit csináltam,
amíg a gyenge vetésből
gazdag kalangya,
s egy szem kukoricából
karvastagságú cső,
a finom virágból mézédes alma lett.
A búza, amin áttapostam, többre volt képes,
a fa, melyet viharok cibáltak,
nagyobbat alkotott.
(Engem milyen viharok téptek?)  

A katángkóró az út szélén,
amelyen átgázolt száz szekér és állat,
lám - kéken virít.
Minden megalkotta a maga művét.

Minden.
A fű is, a fa is, a katángkóró is,
a palánta is.

Csak én állok tétován, üres kézzel.
Csak én, az ember, csak én, csak én...

1930.