Csíki vonatok

    A  Csíkszeredai Megyei Kórház közösségének köszönettel

Halad a reggel vonata
a csíki fenyvesek között,
csattog a szárnyas nyáreső,
váltókon csattog át a szív,

A ködből, hajnalfüst alól
felszáll a boldog kattogás;
mint bizonyságot fogja át
az alvókat a dobogás.

A másik vonat délután,
aranyló fényben tűnik el,
a völgyben lassan kanyarog
bánatos kürtjeleivel.

A hálóterem vaknehéz
levegőjében szusszanás,
fordulás, nyikordul az ágy,
alszik Veronka, Magdolna, Teréz,

Olga és Vilma néni most
más oldalára fordul át.
Én hallgatom a jövő-menő
vonat zenéjét, szívzaját.


Ne légy se víg, se szomorú

Ne légy se víg, se szomorú,
A kedv: az égiháború.
Megjön, eláll. S  csak az marad,
amit a perced átharap.

Pörgess parazsat, perecet.
Amíg fölérsz a meredek
úton, a bátyád szembefut.
Nyiss emléket, fakó kaput.

Anyád a küszöbön tanyáz,
levelektől hemzseg a ház;
kérleled, jöjjön már haza,  -
suhog az utak atlasza.

A fényes szél, a téli, majd
Elhozza, mint az ünnepet.
Így járkál derűre ború.
Ne légy se víg, se szomorú.


Ameddig élsz

Amíg az ősz a sziklavár
amíg a fecske visszajár
Csak addig élsz
csak addig élsz
amíg lerogy a gesztenye
parázs a forró avaron
amíg kihűl a tó vize
hal szeme szűkül kékül
a tó az őszben kifakul
és ringva jár a köd szelíd
kutyák ugatnak tépdesik
az ehetőt rossz lábbelit
szegény rokonok fölveszik
Csak addig élsz míg mondhatod
van házad és van asztalod
mögötted gumitalpú árny
hangodon sókristály sirály
az ablakodban rózsa ég
fehér üvegből vízpalást
hogy átöleld a tornyokat
hogy este betakard anyád -
Csak addig élsz míg van kivel

Házadból majd a zaj kiver
hideg tél fogja lábadat
fagy rángatja kabátodat
csókák röpítnek négy kerék
összeráz földdé légy derék
bogáncssűrű vezényszavak
csapdossák szíved Hófalak
Csak addig élsz míg bőrödet
fagy égeti az őrödet
a szégyen mint a hallgatás
húsodba kap a földbe ás
csak addig élsz
csak addig élsz
amíg e földön
míg a félsz
ott suttog minden hajnalon
ősz-vonaton sínhajlaton

a szíved bírja bírja még
a megnevezett kisdedé
akit karodban átölelsz
síkos az ősz
csak vele élsz

Kérés a környezetemhez

Mellre szívni semmit sem kell.
Nem is lehet. Magam se soha.
Tiszta patakként csorog keresztül
rajtam a képek mosolya.
Zenévé párolt életek után a seprő fennmarad:
szabályozott folyók, zöld érmék, rozsdás tavak.
Néhány emeleten keresztül higgyenek
nekem, akkor is, ha a felvonóból kiszállunk.
Mert amit tudok, azt az időből emlékezem.
Imaszíjak örve húzza a kezem.
Én azt se bánom,
ha az én sajtáromba
fúlnak be mind a döglegyek.
Csak valakihez
    valamihez
    - engedtessék, hogy
hű legyek.

Ott él, ahol

Megtanulsz beszélni befelé,
tele fon, tele van, valaki válaszol
azok közül, akik hiányzanak.
A lámpa süt rád, minta-Nap.
Hang kéne most, lassan kérdező,
történet, csorgó esőről szavak,
hogy ülsz a pléh zajcölöpök között,
az ég leve rongy gerezdbe szakad.
Mint egy puli, vízszőrön nézel át.
A hang a tért rácsosra zárja,
befogja pofa szobád,

de nem vagy közepe semminek, ne véld,
mért önkörödből nem mozdulhatsz el.
A szemlélet kölcsönveszi a hely, helyzet nevét.
Roppantó csönd játszik dióval és pereccel.


A menekült

Aki a földről fölkel itt,
hogy a robogás elhaladt,
fölötte csak az ég szakadt -
egyenesíti lábait,

ki szerencsétlen, megmaradt
és a halál se fogja már.
Anyára vár, de január-
vég, üres garat

megőrli: hír és áporult,
fecsegő  viták, díszvadak.
Mikor hazaér, csak habog,
beszélne, hogy hová szorult,

de nem bír, hallgat, házfalat
meszel, néz, akad-e dolog.
Ha szól, rá zajos dob dobog:
egy mozdony dohogva tolat.


A díszletarcú

mást se tud,
csak azt, mit szó visz el.

Amennyit összehúz a víz;
szorítja össze ököl-életét.
Vizes ökörbőr szárad rajta.
Ő adja belletét.

Időt mutatna, nyálzó kagylót.
Semmije van: az arca.

A Szaturnusz tíz holdja
most kél a tengeren.

Gólyagálya átevez az áradt
nyáron, fatörzs-lábakon a zápor;
a féket lenyomja tövig, az úr
néha fékez a hátadon: ne bízd
el magad nagyon.

Bukuresti trágár cigaretták.
Lator szavak gépfényben.

Arány, arány.
Mély
mályvacsönd.


Úszik a földben

Úszik a földben egy ember.
Hullámot vetnek a dombok.
Tűrődnek fogatlan szájjal.
Karja forog a göröngyben.
Kidugja arcát a napra,
levegőt vesz s néz ki, meredten.
Ázalék, alga, gyökerek,
bogarak, giliszták akadnak
lábaiba, keze csupa sár, csupa föld,
nagy levegőt vesz, kifújja.
Amíg a tájék tart, mint a hajó
halad a célja felé. Csak úgy
repül a fölcsapott göröngy, fű.
Úszik, úszik az ember,
elhivatottan.
Az égből falapáttal
szórják a földet, nézik.