AMBRUS LAJOS

Sóhegy
Koszorú
Fatörés
Kerámia (Ii)
Intelem

(Sz. Korondon) tanár, a Hazanéző c. korondi művelődési folyóirat főszerkesztője, a lap szorgalmazta Hazanéző-könyvek sorozatának gondozója. Költészete a székely életforma helyi színeinek megtestesítője, nyelvi leleményességének őrzője.

Sóhegy

Foszló fehér köpeny, tisztaság,
harangot lehetne önteni itt,
mint egy közép-európai
csillagos éjszakán -

Csupa hangulat,
szúette-palást,
könnyet kever
kávéjába a patak
már -

Vonatfütty.

Firtoson
ágak közé rejti
derekát a bükk.

(1994)


Koszorú

1.
Elkészítette szép albomát a rend,
csokorban mind, miről álmodtál,
tilalom-palástot kötött köréd a csend,
a méhraj sudár jegenyére száll.

Tornác alatt a harsány illatoktól
megbarnult a szerelem-patak,
és te furán, hogy menekülj a sártól,
féltettél engem, s vádoltad magad.

Mi lesz, ha akkor hallgatok reád,
virágöbölben daccá nő a vád,
Játékszer leszel, mint réten a szél,

ki saját hangjától bódultan rohan,
és illatát vesztve egyre boldogabb,
mert a múltjából ő is megél.

2.
Eladtad fényes hegyeidet,
szeres pásztorod a hold,
boldog, hogy vakon is mást vezet,
ő az éjben drága folt.

Az öröm azóta barkában leng,
érted meghajol az ág,
bársonyt sző az út, ha elmerengsz,
bezárkózik a virág.

Mint fájától búcsúzó levél,
ki vérzik, ha itt tarlóra lép,
megállsz te is, a fogoly.

Ilyen a kép, melyet völgy ölel,
festi a múlt, mosolyod felemel,
s veled virraszt egy bagoly.

3.
Mint volt-esték andalgó teleholdja,
ki magában hord tengernyi holt-követ,
nagyböjtre készülsz, bár ami tagadja,
évszakok határán csupán követ.

Meglelted házad, tűzhelyeden már a
kis lábas csak duzzogó pletykafészek,
alvó vulkánt rajzol fel a pára,
eladta régen kisingét a szeg.

És fogat vált a bolondos április,
ibolya helyett majd kikerics virít,
görcsös guzsalyban álmodik a szú,

köréd gyűl a csend, s a hajdan-volt kacaj
arcodra fest majd hulló ráncokat,
élő éket: szeretet-koszorút.

(1998)

Fatörés

Azon az istenadta napon:
pontosan úgy éjfél tájban
megmozdult a vérvörös
kecskerágó koronája,
alatta, mint elhagyott
gyermek,
a tengerszem összerezzent

a rehomás föld, mint
kehes ló, köhintett, mert
ő itt többé mérce nem
lesz, és az út, jaj!
kereket oldott -
pontosan úgy éjfél után
a tölgyek is, akik felett
gyakran csattant tüzes
ostor, útra keltek,
pedig tudták:
a vérvörös korona alatt
megszakad a
kicsi forrás -

És most, éppen delelőben:
nagy úr az, aki tudja,
járható
a Kacorok gyalogútja.

Kerámia (Ii)

Tányérszemű
óriásé ez a
föld,
korongostól,
ki parazsat
fúj
a holtszén-éjbe,
hogy bujkáló
tűzvirággal
oltsa éhét
a kemence.

Intelem

Egymás vállán
pihennek a kertek,
mint fehér lapon,
terem itt a vétek,
mert ha egy szép fát
megindít az ének,
törvényt ül felette
a feldúlt darázsfészek.