ADONYI NAGY MÁRIA

Schaffhauseni fúgák
Nefelejcs
szűz hava

Schaffhauseni fúgák

1.

Téged ki elkallódtál
az esők árnyékában
fölkoszorúzlak a dolgok félmúltjával

2.

Állni az idegen város fölött
képzelt magaslaton
s beszívni tavaszi messzeségek
elérhetetlen illatát
átlátni se múlt se jövő
idejű igék időtlenségén
a határokon mindig
éppen egy picit túlgondolni
ami egy picit innen él

3.

Ahogy például abban az európai fővárosban
lezúdult az első nyári zápor
és jó volt nem menekülni
jó volt megzengeni abban az esőben
mintha  fémre hullnak az ütlegek

4.

Mindent felejteni
csak azt az áttetsző ködcsillámot nem
csak azt az évek előtti pofont nem
mely minden szélben elcsattan újra
mint a jegenyék

5.

Vagy ahogy valaki - diák
esővel várakozó csöndben.
felindul ráérősen a Házsongárdba
porladozó sírtáblák óalbumaiban lapoz
s ragyogva zúg külön minden levél
- fölötte az időben kézről kézre adják a szelet
s elleng előtte Aletta van der Maet haja színe
hóstáti szekeres töri bocsánatkérőn: Kholoswar
- fönn szél töri az ágakat
Most tiszta csönd ott is
azok alatt a fák alatt

6.

Az a vakító dél a moccanatlan állomáson
márvány levegő tömbjei
vonatok váltanak át a csöndre
s napsugár-vékony szavak vonják
messze a tájat

Külön rögzít mindent az emlékezés
a félig emelt lábat
röptében fennakadt újságdarabkát
könnyfényű meghatódást
Zsí szemében a biztató tétovaságot
és a peronon a mozdulatlan nyüzsgés
valami oktalan szorítás
a hogyan lehetett volna szomorúsága
félelem attól hogy a kimondatlan szó
belenő a száj üregébe
odatántorít a mozdulás
a félig emelt láb célpontjába
ó víziszony ajtók titkos kulcsra zárulása
álombeli végenincs zuhanás
kínos önkéntelen merülés
valami nyálkás undok masszába

7.

És valahol a kiűzetéstől északra
attól a nyártól nyílegyenesen a végek felé
kezdődik a megszenvedett tájtalanság

8.

Kék alapon a tornyok távolléte

9.

Ellenfényben felsüt az ellenváros
nekitámolyog három határ tompaszögének
s öklendezi gyülevész nyugtalanságait
pókhálós szerveit mint röntgen
hívja elő a szem - s megfakul
világra nyíló romos szobákban
szállong a por megfoghatatlanul

10.

Milyen szomorú egy roggyant elhagyott ház?
Milyen üres tud lenni egy város
ha nem érezzük benne egymást
milyen üres?

11.

Az együtthallgatás értelmes csöndjét
melyben az a tiszta havasi táj
végképp elolvad
- mindent felejteni

12.

Fanyar illatú őszök
tülekvés víg szüreti ricsaj
ágak sűrű szeszélyes grafikája
viszonyok vonalak szövevények
láthatatlan esőben ázó
folttalan szándékú szavunk
- ó tűnő csillámú gyémánttiszta köd
sokarcú félelmes villogású csönd:
mennyire más minden ha másként hallgatunk

13.

Érinteni
a virágzsongású domboldalt
érinteni
egy könyörgőtiszta arcot
érinteni
egy valamikori teljes pillanatot

14.

Pusztító vágyakat zendít
álomi erdő húrján a fény
csupa arany az árnyakon
földmélyi zöld tűzgömbből születő
- bolydító kettős fényözön
- hajló kinlódó drága dallam:
belehal mire felnő

Érezni mégis hogy esni fog
hosszú szálas esőkkel
jön egy kísérleti évszak
s megméretik mindenek áttűnése
Mégis: mivé lesz ragyogás nélkül az az erdő?

15.

Szeles hideg égbolt alatt
nem az enyém az az öntudatlan mozdulat
üres üres lelátón nem én hadonászom
az aki egy végenincs utca sarából
leszáll az alkonyba - nem lehetek
csak a háziasszonyok sikítása valóságos
csak a padok sorsszerű csattanása
s körben megfejthetetlen eső-szövegek

16.

Elgondolt elsimított út
váró szorongó pillantások
arccal erre nem mozdul semmi
csak mintha lopakodva
valaki vagy valami
egy elgondolt úton
egyre csak távolodna

17.

Igék hátrálnak múlt időbe
iszap gőzölög álnok mocsári béke
nem a föladásé - még nem:
még csak a langyos kísértés
az érintések borzongása

18.

Ernyedt kék állat a szavam

19.

Napok egykedvű ujjnyomata a lelken
bevallatlan torladó mulasztások
tartozás - kinek? mivel?
számonkérni - kitől? mit? mi jogon?
napok bódító öldöklő egymásutánja
rettentő forgó torokgörcsölő éjszakák

20.

Aranyló fényfüggönyök omlanak
valahol táruló főterekre
emberek szaggatják észrevétlen
sodornak bíbor áramot
és könnyed táncos a léptük
mint egy csobbanás

21.

Vissza valahová
a sohasem jártba sohasem látottba
éveink mögött gyülemlő vágyakozásba
fémes szigorú hajnalok elől
elfödni szemünk bánatba nem kergethetően
tisztán gyűlölet nélkül
egy választott időben

22.

Költözés megint még egy
papírzsákba lejtő éveink
összes fölösleges limloma
dönög száll elvérzik innen is lassan
állunk csüggedten
míg telik múlik tovasussan

23.

Gondoljuk el magunkat virágbaborultan
gondoljuk el magunkat szomorúság-tisztán

24.

Szavak
barátaink semmivel nem helyettesíthető
fémesen tiszta szavai
fájóan pontos szavak mint a kések
novemberi tájon pendülnek
fáradt szomorún élesztgetnek
egy elnehezült alig érthető estét
s tovaszállnak a síkföld végtelenébe -
nincsen ideje szeretetnek

25.

Ültünk az íves győzelmes Bach-muzsikában
utolsó vacsorán fölkererengve alálebegve
utolsó fehér ünnepünk ez
beültünk fehér ünnepünkbe
kiben-kiben templomnyi csönd
balsejtés rászedettek bénasága
ültünk valahol félig ünnepbe zártan
kupolás kúszó nyilalló díszletek közt
a fehér rozsda áthullt mindenen

26.

Mindent felejteni
csak a férfit nem
amint kiválik a naplementéből
és ballag aranybazártan át az esőkön
örökre értelmetlenül

27.

De lehet-e felejteni a lehetségest
a meg nem adott keserű kényszerét?

28.

Egy félbemaradt híd az esőben
nem kapcsol semmit nem jelképez
olyan mint egy elmetszett kiáltás
letagadott vers
 toroknak görbülő kezek
Nem álmodható mögé semmi
így hát szinte befejezett

29.

S csak állunk az idegen város fölött
láthatatlan senyvesztő esőzésben
és hiába kényszerű derű
oktalan szomorúság
látni oda is ahol már senki nincsen

30.

Legyen a testünk halk fűragyogás
fáradt fényű szemünkre illesszünk messzeséget
találjon magunkban haza a lelkünk



Nefelejcs

1.

A nefelejcs illata felbuzog kék sugarakban -
ameddig ellátni, kásás lüktetés a levegő,
a megkeményedett illatok, olajok fala
tél és nyár között,
a függőlegesen dermedő víz az égtájak között;
mögüle, mint forgó sötét üvegek mögül
feltűnnek néha, akiket ismertem, láttam:
anyám, kétrét görnyedve a rettenetes súly alatt,
gyermek kukucskál, férfiak néznek
tűnő szobákból valahová -
aztán az én arcom is a körforgásban,
aztán az sem, csak a kék pára nehéz kavargása
csak az idő az üresen búgó olajütőkben.

2.

Felejtünk bizony, nefelejcs,
felejtünk és emlékezünk -
naponta elfelejtjük a havak kékjét,
a céltalanul szabad futások kékjét,
szemünkben az ég és a tenger lassú szárnycsapásait,
és felejtésünkben ott úszkál valahol
egy érthetetlen sziromlevél,
és emlékezetünkben leszakadt
sirályok húrja a földig.

3.

A liliom tejüveg körtéi
tiszta időben elvilágítanak Atlantiszig.

4.

Ilyenkor a menta hűvöse vár rám,
igazol valameddig a ragyogás előtt,
s beülhetek az árnyékába,
bár tudom, nem tehet semmit, semmiről -

5.

Majd felzúgnak az apró légcsavarok a szaglószervekben,
kiragadnak a nefelejcs és menta kékezüst hálóiból,
a zegzugos olaj falai közül valami más térbe,
hol futni lehet, át a tejfehér tengeren,
lassú, könnyed futással a kinagyított levegőben,
beérni a remegő alkonyi kupába,
mint az olaj, miként a sűrű bor,
mely szétfolyhat, akármerre.

6.

Végig a fényes partokon
lengő menyasszonyok suhogtak ilyenkor a fehér szélben,
a megkeményedett illatok fürtjei között
hajlongtak a liliom-menyasszonyok,
leheveredtek a hófehér fűbe,
és kupákat kínáltak a napsütésben,
s a mézédes bor végigpergett a csuklón,
lecsorgott a hó tölcsérein a menták tövébe,
oda, hol most vagyok,
újraszülve, indítva a futásba lökő árnyakat.

7.

Miért hát e kavargó halványkék láva
s a csonttá fehérítő napsütés?
Miért ez a futás Atlantisztól
a liliom szomorú tölcséréig
az olaj illó tűi közt?

8.

Öregedő, síró anyám nem tud engem
még egyszer megszülni, bármilyen távolra
húzok a menta sűrű illatában,
nem tud engem megszülni,
ha beleveszek egy pici sziromlevélbe,
s a nefelecs-pikkelyes égről nézem,
mint tartja leejtett kezében
az elszállt olaj csupasz ágait.



szűz hava

Egy gyönyörű napot
teremtek magamnak
egyetlen gyönyörű napot.
Úgy kezdődne, mint egy magas,
hosszan kitartott orgonahang.

Járnánk azt a napot,
mint az álomból kiszakadtak,
mint a délelőtt magasába szököttek,
köröttünk csak a nyárba vegyülő
föld hófehér vonulatai,
valami nagy gyémántfényű öröm
a tenger virágcserepében
Járnánk ebben a fehér szabadságban,
ebben a szétoldó hömpölygésben,
és mozdulatunk csak a végtelen
emlékezete lenne, szemünk csak az időtlen
emlékezete.

És csupa kihívás lenne az a nap,
az összes többi felfüggesztése,
olyan, mintha valódi nyár, föld,
mozdulat tiszta fehérben,
mégsem fogható igazi földhöz, nyárhoz,
mert a jelentésük lenne fehér,
az ittlétük lenne fehér,
helyük képtelen ragyogása
egy szokványos nap főterén,
mindenütt, ahol jártam.

És egész nap az a hang
tartana mindent
fenn
valahol
a szűz havában.