A XIV. századi aranyválság
(1917)^[1]

A középkori Európa gazdasági életének súlyos betegsége volt a pénzviszonyok bizonytalansága, a pénzérték labilitása. A VIII. század óta Európa-szerte uralkodó frank ezüstdénár-rendszer a X–XII. században válságos helyzetbe jutott. Az egységes frank birodalmi dénár helyébe lépő és súlyban, értékben folytonosan csökkenő territoriális dénárok és lemezpénzek uralma megbénította a kereskedelmi forgalmat. A kényszerpénzváltás és évi pénzújítás rendszere s a vele kapcsolatos üzletszerű pénzrontás útját állta az egészséges gazdasági fejlődésnek. A könnyen kezelhető, állandó értékű fizetőeszköz hiánya, a helyi pénzek változatossága s a pénzverési felségjognak nyerészkedésre való felhasználása elviselhetetlen terheket rótt úgy a belföldi, mint – különösen – a nemzetközi kereskedelemre.

Az áldatlan állapotok természetes következménye a súly szerint mért veretlen ezüstnek pénzül alkalmazása volt. A helyenként és időnként változó értékű ezüstpénz a nemzetközi forgalom lebonyolítására nem lévén alkalmas, a XII. században – Itáliát kivéve – egész Európának kereskedelmi értékpénzévé a veretlen ezüstrúd lett. Mellette az apró helyi ezüstpénzek a váltópénz szerepét játszották.

A XII. század végén – a keresztes hadjáratok nyomán – megindult és mindinkább fejlődő, élénkebb nemzetközi kereskedelmi forgalmat a nehézkes ezüstrúdvaluta már nem elégíthette ki. Másrészről az ezüstrúdvaluta érzékenyen érintette az uralkodók anyagi érdekeit, mert általa a pénzverésből szerzett nagy jövedelem élvezetében háboríttattak meg. A veretlen ezüst használatát a legszigorúbb tilalmakkal sem gátolhatták meg, ha továbbra is rossz pénzt verettek. Értékesebb, jobb pénzre volt szükség s a XII. század vége óta Európa-szerte látunk pénzjavításra, jó pénz verésére irányuló törekvéseket.^{1} E reformkísérletek, melyek a régi ezüstdénárrendszer keretien belül mozogtak, több-kevesebb sikerrel jártak, de jellemző, hogy a pénzverő urak a XIII. században csaknem valamennyi pénznek a pénzlábát kénytelenek voltak ismét leszállítani.^{2} A territoriális ezüstdénárrendszer bomlása feltartóztathatatlanul haladt tovább. Félrendszabályokkal, részleges reformokkal a világszerte dúló válságon segíteni nem lehetett. Az olasz kereskedővárosoknak a XII. század végén, nagy – 12 kis dénár értékű – ezüstpénzek (soldo, grosso) verésével végrehajtott radikálisabb, de alapjában a dénárrendszeren nyugvó reformja sem segített a bajon, bár rövidesen sok követőre talált^{3} s a nehéz garas a nemzetközi forgalomban is szóhoz jutott.^{4}

Aranyat a középkorban, a XII. századig ritkán használtak fizetési eszközül. Európának nem volt számottevő aranykészlete. A XII. században a keresztes hadak nyomán fellendült kereskedelem révén mind több arany jött Keletről Itáliába és a többi tengermelléki országokba. S a kereskedelem élénkülésével ez országok már nem is nélkülözhették az aranyat. A XII. században megindult az arany térhódítása a nehézkesebb ezüst rovására. Mind gyakrabban olvasunk arab és bizánci aranypénzzel, vagy súly szerint mért veretlen arannyal történt fizetésekről.^{5}

A veretlen arany és külföldi aranypénz terjedő forgalmát a XIII. század közepén követte a belföldi aranypénz verése. Célja: állandó és értékes kereskedelmi pénz forgalomba hozatala, a forgalom lebonyolításának könnyítése és a pénzverésből származó haszon otthontartása volt.

A szicíliai aranypénzeket^{6} nem számítva, elsőnek Flórenc [Firenze], Itália egyik leggazdagabb városa, a későközépkori Európa bankára veretett aranypénzt. 1252-ben verték az első aranyforintot (fiorino d’oro), mely évszázadokon át állandó súlyban és változatlan jó minőségben veretvén, kedvelt nemzetközi fizetési eszközzé lett. A flórenci bankárok és kereskedők kiterjedt összeköttetései és a forint állandó értéke gyors elterjedést biztosítottak a forintnak. Már a XIII. század utolsó negyedében Európa-szerte ismert volt a flórenci arany s Keleten is sikerrel versenyzett a bizánci solidus-szal. A flórenciek a nemzetközi forgalomban aranypénzzel fizettek s aranypénzt követeltek. Rohamos terjeszkedésében nagy része volt a pápai kamarának, mely a XIII. század vége óta az összes számadásokat aranyforintban követeli s megkívánja, hogy adószedői lehetőség szerint minden országban aranyforintokban szedjék a pápai tizedet.

Az aranyforint verésével Flórenc megoldotta az egységes és állandó értékű világkereskedelmi pénz nagy problémáját. A forint könnyen kezelhető, értékes és állandó értékmérő volt. Használatával a pénzviszonyok bizonytalansága megszűnt, mert a helyenként és időnként változó értékű ezüstpénz tényleges értéke, kurzusának, vagyis az aranyforinthoz való azidőszerinti viszonyának megjelölésével, pontosan meg volt állapítható. A XIII. század második felében már az aranyforint játszotta az állandó értékkel bíró nemzetközi értékpénz szerepét, amit addig – jobb híján – a súly szerint mért ezüstrúd töltött be. Az ezüstpénz mindenütt, ahol az aranyforint forgalma kiterjedtebb mértékeket öltött, váltópénzszerű fizetési eszközzé, tisztára helyi jelentőségű pénzzé süllyedt, bár – a belső forgalomnak továbbra is főfizetési eszköze maradván – mai értelemben vett váltópénznek nem nevezhető. Az ezüstpénz jelentőségének csökkenésével természetesen mindazok a gazdasági bajok is szűnőben voltak, melyek a rendezetlen ezüstpénzveréssel és az ezüstrúdvalutával kapcsolatosak voltak. Az aranypénz verésével kezdődik Európában a rendezett valután alapuló pénzgazdaság.

Nem sokkal az első flórenci aranyak verése után 1254 óta a francia, 1257 óta az angol királyok verettek aranypénzeket. Itáliában a flórenci arany mintájára Genova, talán már 1252-ben, majd Milánó, Róma s 1278 óta Anjou Károly szicíliai és nápolyi király is verettek „forint”-nak nevezett aranypénzeket. A velencei dogek 1284-ben kezdik meg félezredévig azonos formában és értékben vert aranyaik, a ducato d’oro-k verését. Míg a francia és angol aranyak, a genovai, milánói és római forintok csak szűkebb körben voltak használatosak, a velencei dukát – a velencei kereskedők kiterjedt üzletköre révén – a nemzetközi, különösen a keleti kereskedelmi forgalomban is sikerrel versenyzett Flórenc aranyával. A francia arany Szép Fülöpnek 1295 óta vert gros royaux d’or-jaival jutott világkereskedelmi szerephez, míg az angol pénz forgalma csak 1344 után – III. Edward aranyverése óta – lett kiterjedtebbé.

Az aranypénzek verésével azonban az ezüstpénz forgalma sem szűnt meg. A XIII. században – Itáliát s a Földközi-tenger mellékét kivéve – még nem szólhatunk az aranypénz uralmáról. Az átmenet lassú és egyenetlen volt. S emellett a forintnak a helyi forgalomban még Itáliában sem volt szerepe. A belkereskedelem kizárólagos fizetőeszköze az ezüst maradt. A flórenci és velencei piac hétköznapi forgalmát a XII. század óta kiváló minőségű és jóhírű flórenci ezüstpénzzel (fiorino d’argento) s a velencei garassal és aprópénzzel (grosso, piccolo) bonyolították le.

Franciaországban 1295 előtt az ezüst az uralkodó valutafém; Német-, Cseh- és Magyarországon még a XIV. század első negyedében is kizárólagos az ezüst uralma. Az aranypénz csak szórványosan fordult elő. Az Alpeseken innen először – 1325 vagy 1326-ban – János cseh és I. Károly magyar királyok verettek, teljesen a flórenci arany mintájára és értékében aranyforintokat. Németországban 1337-ben IV. Bajor Lajos király, Flandriában – mint az ő vicariusa – Edward angol király és 1339-ben gelderni Rainhold herceg voltak az első aranyforintok kibocsátói. Ugyanez időtájt kísérletezett arany verésével II. Albrecht Ausztriában. 1340-ben Lübeck és Frankfurt, 1346-ban Trier, 1347-ben Köln, 1350-ben Mainz, 1341–50 közt Szilézia, 1357-ben Bamberg és Flandria grófjai verettek aranypénzt s 1356-ban az összes német pénzverő urak megkapták az aranypénz verésének jogát, mit a flórenci mintájára vert, de kevésbé értékes forintok verésével gyakoroltak.

1350 táján az aranypénz befejezte diadalútját. Száz esztendő alatt egész Európa s az ismert világ nemzetközi kereskedelmi pénzévé az aranyforint (dukát stb.) lett. A középkori ezüstvalutát a világkereskedelemben – a helyi ezüstvaluta fenntartása mellett – az aranyvaluta váltotta fel. Európa – az összes terménygazdasági elemek kiküszöbölésével – a tiszta pénzgazdaság rendszerére tért át.^{7}

A veretlen arany és külföldi aranypénz használatával megindult s a XIII. század közepén Itáliában, majd a XIV. század első felében Európa-szerte végrehajtott nagy valutareform természetszerűleg az aranykereslet hatalmas megnövekedésére vezetett.

A középkorban és speciel a XII–XV. században a világ nemesércszükségletét elsősorban Afrika, Magyar-, Cseh-, Németországok (Meissen) és Szilézia termelése látta el.^{8}

Nyugat-Európának – a galliai gazdag aranytelepek teljes kitermelése után – nem volt számottevő aranytermése. Spanyolország kis termését a mór fejedelmek pénzverése emésztette fel. Német földön itt-ott, így Salzburgban, Meissenben s másutt is mostak aranyat, de ennek mennyisége minimális volt.^{9}

Jelentékenyebb Csehország és Sziléziai aranytermelése, de a XIII–XIV. században ez sem igen nagy.^{10} Csehország évi termelését a XIII. század közepe táján alig tehetjük többre 20–25 kg-nál,^{11} a XIII. század végén s a XIV. század közepén pedig, amikor az aranymosás és bányászat nagyon fellendült, maximálisan 100–120 kg-ra becsüljük.^{12} A sziléziai aranybányák túlnyomó része a liegnitzi hercegséghez tartozott. Összes bányáinak évi termelését 65–70, egész Sziléziáét maximálisan 80–100 kg aranyra tehetjük.^{13}

Magyarország aranybányászata és aranymosása a XIII. században első virágkorát élte. Már Anonymus említi az erdélyi aranymosókat s dicséri az ottani arany jó minőségét. Okleveleink a XIII. században s a XIV. elején az ország legkülönbözőbb részeiben – Erdélyben, a későbbi alsó- és felsőmagyarországi bányavidéken, a Szepességben, Liptóban, a Duna felső folyása mentén, Szatmárban és Szlavóniában – említenek aranybányákat és aranymosókat,^{14} aranyműveseket,^{15} arannyal adózó népeket,^{16} „Aranyos” nevű falvakat és folyókat.^{17}

A magyar arany világkereskedelmi szerepére nézve fontosak az osztrák hercegek intézkedései. Az újabb kutatások kiderítették, hogy a bécsi árumegállító jog igazi jelentősége éppen abban rejlett, hogy Bécs a XIII. században magához ragadta Németország és a nemesércekben gazdag Magyarország közt a közvetítő kereskedelmet. Bécs egyik főpiaca volt az aranynak és ezüstnek, noha Ausztriának nem volt nemesérctermelése.^{18} 1192-ben a regensburgi kereskedők még kiváltságot kaptak, hogy Bécsben szabadon vásárolhatnak aranyat.^{19} Persze csakis magyar aranyról lehet szó, mert a csekélyebb mennyiségű cseh és sziléziai arany közvetlenül jutott nyugatra. Egy, a XIII. század elejéről való bécsi vámszabály megemlékezik az idegen országból behozott aranyról.^{20} Később az 1221. évi városjog rendelkezése szerint, melyet 1244-ben és 1278-ban is megerősítettek, az idegen kereskedő már nem vásárolhatott sem aranyat, sem ezüstöt s ha hozott magával (persze magyarországi kereskedő), azt a pénzverőházban, a hercegi kamarában volt köteles eladni, beváltani. A Magyarországba Bécs elkerülésével belépő regensburgi, passaui és sváb kereskedőket – visszatértükkor – 2 márka arany fizetésére kötelezték büntetésképpen.^{21} Ez annál feltűnőbb, mert egyébként a városjogban aranyban kirótt büntetésdíjak nem szerepelnek. Mindezek a rendelkezések a magyar aranytermelés jelentős voltának kétségtelen bizonyítékai. A XIII. században Németország aranyszükségletét, Bécs közvetítése mellett, a magyar bányák látták el.^{22} A XIII. század végén a magyar arany már a flandriai (brüggei) piacon szerepel.^{23}

Aranytermelésünket igen korán igyekeztek kihasználni a velencei kereskedők is. II. András és a velencei doge 1217-ben a király szentföldi útjára szükséges gályák bérlete ügyében kötött szerződésükben a velencei és magyar kereskedők beviteli vámját, a nyolcvanadot is szabályozták. A magyart és velencei területre bevitt aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, selymet és fűszert ez alkalommal teljesen mentesítették a határvám fizetése alól.^{24} A mentesség kölcsönös volt, de elsősorban Velence érdekeit szolgálta. Vámmentes piacot biztosított a keleti kereskedelem révén elsőrangú árucikkeinek, a fűszernek, selyemnek és drágaköveknek, viszont vámmentesség nyújtása által Velencébe csalogatta az arannyal kereskedő magyarországi polgárokat. A velenceiek a XIII–XIV. században sűrű kereskedelmi összeköttetésben álltak hazánkkal^{25} s bizonyára nem utolsó sorban aranya miatt.

Velence mellett a középkor egyik legfontosabb nemesfémpiaca, Flórenc is itt szerezte be aranya egy részét.^{26}

A magyar aranykereskedelem jelentőségét az itáliai forgalomra nézve egy, a XV–XVI. század fordulójáról való értesítés illusztrálja, mely szerint az afrikai aranykereskedőket Ungaro-knak hívták.^{27} A késő középkorban forgalomba hozott arany jelentős része hazánkból került ki.^{28}

Figyelembe véve a magyarországi aranybányászat geográfiai kiterjedését, a magyar aranynak imént megállapított világkereskedelmi jelentőségét és a későbbi termelési viszonyokat, a XIII. század második felében hazánk évi aranytermelését – habár pozitív adatokkal nem rendelkezünk – minden túlzás nélkül 1000 kg-ra, a Soetbeertől felvett XV. századvégi termelés 50 %-ára tehetjük.^{29}

Afrika aranytermelését Soetbeer – a nyugati aranypartok felfedezése utáni időben – 3000 kg-ra becsüli. A XIII. században hozzávetőleg 2000 kg-ra tehetjük, amennyit egész Afrika termelt a XVI–XVIII. században.^{30}

Ezüsttermelése a középkorban csaknem valamennyi európai országnak volt, de jelentékenyebb, a hazai pénzezüstszükségletet meghaladó mennyiségben csak Magyar- és Csehországok, Szilézia és Meissen bányái termeltek ezüstöt.

Csehország ezüstbányászata a XIII. században már igen jelentékeny volt s különösen fellendült a kuttenbergi ezüstbányák feltárása után, II. Vencel király idejében. Évi ezüsttermelését okleveles adatok alapján a XII. század közepén 4–5000 kg-ra, majd 10.000, s a XIII. század végén és a XIV. első felében már 20.000 kg-ra tehetjük,^{31} melynek túlnyomó része a kuttenbergi bányaművek termelése volt.^{32}

Szilézia XIII–XIV. századi ezüsttermeléséről részletes adataink nincsenek, mindenesetre sokkal csekélyebb volt, mint Csehországé, sőt valószínűleg Meissen termelését sem érte el. Az évi termelés a XIII. században nem igen tehető többre 3000 kg-nál.^{33}

Meissen őrgrófság bányászata, melynek központja Freiberg volt, már a XII– XIII. században igen jó hírre tett szert s ezüstje a világpiacon is szerephez jutott.^{34} A XIV. század közepéről származó számadatok alapján az évi termelés mennyisége 3000 kg-ra,^{35} a XIII. században pedig – mikor a freibergi bányászat világkorát élte^{36} – legalább is 4000 kg-ra tehető.

Németország egyéb bányáinak – a mansfeldi, harzi és schwarzwaldi stb. bányáknak – termelését kb. 4000 kg-ra becsülik.^{1} A skandináv államok termelése is bizonyára már e korban elérte az 1000 kg-ot.^{38} A többi európai ország termelését a XIII. században összevéve sem tehetjük többre 5-6000 kg-nál.^{39}

Magyarország ezüstbányászata – éppúgy, mint aranybányászata – első virágkorát élte a XIII. század második felében. A XIII. századból s a XIV. század elejéről az alsómagyarországi bányavárosok közül az ősrégi Selmecbánya mellett, mely mint virágzó bányatelep, IV. Béla korában az iglaui városi és bányajoggal ruháztatott fel s e révén később csaknem az összes magyar bányavárosok anyavárosává lett,^{40} Besztercebánya, Bakabánya, Körmöcbánya, a felsőmagyarországiak közül Jászó, Gölnicbánya, Rozsnyóbánya, Erdélyben Radna ezüstbányászatáról van biztos tudomásunk. Ezenkívül ezüstbányák voltak a Szepességben, a jászói prépost birtokain, Losonc mellett s valószínűleg Korponán és Zólyomban.^{41}

Az ezüst hazánkban szabad kereskedés tárgya volt s a budai és gölnici vásárpénztarifák idevágó tételéből következtetve, voltak kereskedők, pénzemberek, akik a vásárokra csupán ezüsteladás, pénzüzlet végett jártak.^{42} Az ezüsttermelés kiterjedt voltát bizonyítja a veretlen ezüstvaluta XIII. századi nagy elterjedése.^{43} A magyar ezüst a világkereskedelemben is nagy szerepet játszott. Németország és Flandria ezüstszükségletének egy részét hazánk látta el Bécs közvetítésével s egészen bizonyos, hogy a bécsi kereskedők és az osztrák hercegi kamara fő jövedelmi forrásai közé tartozott a magyar ezüsttermés kivitelének közvetítése.^{44} Velencébe is volt tekintélyes ezüstkivitelünk.^{45}

Az ezüsttermelés évi mennyiségét illetőleg adataink nem maradtak fenn.^{46} Mivel azonban Selmecbánya, Gölnicbánya és Radna bányászata a XIII. század második felében már teljes virágjában volt s említett többi ezüstbányáink is működtek, mivel a magyar ezüst a világkereskedelemben is szerephez jutott, a XIII. század második felében hazánk évi termelését óvatos becsléssel is legalább 10.000 kg-ra kell tennünk, melynek 40–50 %-át Selmec bányái szolgáltatták.^{47}

Hozzávetőleges számításaink alapján a XIII. század második s a XIV. század első felében a világ évi átlagos nemesfémtermelését a következő táblázatba foglalhatjuk:

A XIII. század elején az ezüsttermelés mindenesetre lényegesen kevesebb volt, mert e század közepetájára esik az európai ezüstbányászat rohamos emelkedése. Csehországban Kuttenberg, Sziléziában a leubusi kolostor, nálunk Besztercebánya, Gölnicbánya, Jászó, Rozsnyóbánya és Bakabánya gazdag ezüsttelepeinek megnyitása hatalmasan fellendítették az ezüsttermelést.

* * *

A fokozódó ezüsttermelésnek, s vele párhuzamosan az itáliai aranypénzveréssel kapcsolatos aranykereslet folytonos és nagyarányú növekedésének természetszerűleg az ezüst elértéktelenedésére, illetve az arany értékének emelkedésére kellett volna vezetnie. S mégis azt látjuk, hogy az ezüst elértéktelenedése nem következett be. Sőt a változott aranykeresleti és ezüsttermelési viszonyok egyáltalában nem hagytak nyomot a két fém egykorú viszonyában. A két nemesfém értékaránya a középkorban a VIII. század óta csekély időleges ingadozásokkal állandóan 1:10 volt. S ez a viszony a XIII. század utolsó tizedéig sem változott meg, a század második felében mindenütt 1:9,5 , 1:10 az értékarány.^{49}

E sajátságos és eddigelé kellő figyelemre nem méltatott jelenségnek, mely a keresleti és termelési viszonyok változásával látszólag ellentétben áll, a kínálati viszonyok egyidejű megváltozásában kell okát keresnünk.

Itália kereskedőnépe a XII. század vége óta minden nehézség nélkül juthatott az Afrikában és Magyarországon termelt aranyhoz. A bizánci császárságnak a IV. kereszteshadjáratban velencei támogatással történt elbuktatása (1204), az arab kalifátus hanyatlása, majd a XIII. század közepén bekövetkezett bukása után az olasz városok, elsősorban Velence, majd Genova s a többiek, úrrá lettek Kelet kereskedelmén. Ők váltak az Európa és Kelet közti kereskedelem közvetítőivé.^{50} Afrika aranya, melyet korábban a bizánci és arab pénzverőházak és kereskedők üzeme emésztett fel, akadály nélkül özönlött Egyiptomon és az észak-afrikai kereskedővárosokon át Itáliába. A keleti kereskedelem révén Európába folyt az a hatalmas aranyfolyam, mely korábban Keleten ömlött szét s Európát legfeljebb csak gyenge hullámai érintették. Az Itáliában folyton növekvő aranykereslettel egyidőben az arany beözönlése is növekedett. S a XIII. század eleje óta Velencének és Flórencnek – mint láttuk – az emelkedő magyar aranytermelés tetemes részét sikerült az itáliai pénzpiacra vonzaniuk.

Itália és a tengermelléki országok fokozódó aranyszükségletét az azelőtt nyugati piacra nagyobb mennyiségben nem került afrikai és az emelkedő magyar aranytermelés ki tudta elégíteni. Viszont az ezüstkínálat a termelés nagyarányú emelkedése mellett sem tudott a kereslettel lépést tartani, mert az ezüstszükséglet az aranypénzek verése óta nemhogy kevesbedett volna, hanem inkább növekedett. Az aranypénzverést nem egy időben kezdték meg egész Európában. A XIII. században csak Itáliának és a Földközi-tenger mellékének volt uralkodó forgalmi pénze a forint és dukát. Francia- és Angolországban az ezüstpénz mellett még alárendelt szerepet játszott. Az Alpeseken innen pedig – bár az itáliai arany forgalomban volt – a régi ezüstvaluta volt teljes érvényben. Magában Itáliában, a helyi forgalom lebonyolítására tovább is ezüstpénzek – mégpedig a XII. század vége óta nehezebb, több ezüstöt tartalmazó pénzek – használatosak. És noha a nemzetközi forgalom pénze az arany volt, a keleti kereskedelem növekedésével egyenlő arányban nőtt Itália ezüstszükséglete. Nem szabad felednünk ugyanis, hogy Kis-Ázsia és India népei mindenkor különös előszeretettel viseltettek az ezüstpénz iránt. Az olaszok Kelet áruit ezüstön voltak kénytelenek megvásárolni s nagy mennyiségben verették a keleti forgalomra is szánt értékes ezüstpénzeiket.^{51} Ezüstszükségletüket éppúgy, mint aranyszükségletük egy részét, a Magyarországgal való kereskedelem útján szerezték meg.^{52} Magyarország gazdag fémbányászatának bizonyára jelentős része volt annak a támogatásnak megszervezésében, amellyel az Anjouk törekvéseit Flórenc és részben Velence kereskedői támogatták.^{53} Keresték az összeköttetést Csehországgal is s e szándékukat megkönnyítette II. Vencel, ki a bányászat és pénzverés rendezésére és fellendítésére flórenci pénzemberekkel lépett érintkezésbe. A legnevezetesebb flórenci bankházaknak depoziturái [fiókjai] voltak Csehországban s bizonyítékaink vannak Velence cseh összeköttetéseiről is.^{54} Az olasz törekvéseket azonban keresztezte és sokban akadályozta a németországi és franciaországi pénzviszonyok XIII. századi alakulása.

Nyugat- és Közép-Európában a XIII. században s a XIV. század elején az ezüstvaluta megjavítására irányuló reformtörekvések és a forgalom nagyarányú emelkedése megsokszorozták a XII. századi aprópénzkorszakban nagyon redukálódott ezüstszükségletet. A németországi bányák nem voltak elegendők a nagyszámban működő francia és német pénzverőházak szükségletének fedezésére. Különösen a Rajna-vidék folyton növekvő forgalmú kereskedővárosai, Flandria és Franciaország érezték a hazai ezüsttermelés hiányát. Ezüstszükségletük kielégítése végett Magyar- és Csehországgal, Sziléziával s a magyar közvetítő kereskedelmet kezében tartó Béccsel sűrűbb kereskedelmi összeköttetésbe léptek. A cseh, magyar és sziléziai ezüst ez országokban a XIII. században szabad kereskedés tárgya volt s egyben főkiviteli cikkük a nyugattal folytatott kereskedelemben.^{55} S ami ezüst egyszer Magyar- és Csehországból kikerült, az elveszett Itáliára nézve, vagy pedig német és francia ezüstpénz alakjában, beváltási költségekkel terhelve, drágán jutott hozzájuk. Németországban a XII. század vége óta, a pénzreformokkal kapcsolatban szigorú ezüstkiviteli tilalmat léptettek életbe, eltiltották a veretlen ezüst- és idegen pénz kereskedelmi használatát s kötelezővé tették minden piacra hozott ezüstpénznek és ezüstnek a pénzverőházban helyi pénzre leendő beváltását.^{56} A XIII. század végén Franciaország is kénytelen volt hasonló szigorú rendszabályokat hozni az ezüstkészlet kivitele ellen.^{57} Az ezüstrúdvaluta és a kivitel tilalma, melyet a fejedelmi kamara beváltási jogának, vagyis a kereskedők ezüstbeváltási kényszerének szigorú keresztülvitele által hajtottak végre, természetszerű következménye volt a Nyugat-Európában századok óta uralkodó territoriális pénzrendszernek. A pénzverő urak legtöbbjének, hazai ezüsttermelés híján s a szállítási nehézségek mellett, csakis a beváltási jog szigorú keresztülvitele tette lehetővé pénzverési joga tényleges gyakorlatát.^{58} E gazdasági kényszerűség mellett azonban a beváltási kötelezettségben rejlő kincstári haszon is hozzájárult a beváltási jog és ezüstkiviteli tilalom gazdaságpolitikai rendszerének kialakulásához. Elsősorban ez a tisztán utilitárius szempont eredményezte, hogy a XIII. század végén, illetve a XIV. század elején maguk a főtermelő országok, Meissen, majd Csehország is megszüntették az ezüst addigi szabad forgalmát.^{59} A meisseni őrgróf és a cseh király kamarája ez intézkedéssel mintegy megadóztatta a németek, olaszok és más külföldi kereskedők hatalmas ezüstéhségét. A termelés hasznán felül a közvetítés hasznának egy részét is otthon tartották s ezzel természetesen drágították az ezüstöt.^{60}

Az arany- és ezüstkereslet egyidejű emelkedése, kapcsolatban a nemesfémek kínálati viszonyainak XIII. századi alakulásával, lehetővé tette az itáliai valutareform minden rázkódtatás nélküli végrehajtását s megakadályozta az értékarány eltolódását.

* * *

A két fémpénz értékarányának állandósága a XIV. század elején megszűnt. A XIII. század legutolsó éveiben az értékalany már változni kezd az arany javára. 1295 és 1305 közt Flórencben 1:11 (10,8–11,1), Franciaországban és Burgundiában 1:12 (11,69–12,5), Dél-Németországban ugyanakkor 1:10, de 1313-ban már 1:13,35 az arány.^{61} 1305 után az arany értéke rohamosan emelkedik. 1308 és 1324 közt Európa-szerte – Velencében, Flórencben, Génuában, Franciaországban, Dél-Németországban egyaránt – 1:13,6 és 1:15,9 közt ingadozik, az átlagos szám 1:14 (14 1/2). 1324 és 1344 közti időből, sajnos, Itáliából alig van adatunk. Velencében 1342-ben 1:15,18 az arány,^{62} Franciaországban 1324–1338 közt és Angliában 1339-ben 1:12,6 törvényes (tehát nem forgalmi) értékarány alapján vernek pénzt. A hazai és későbbi német adatok megítélésénél figyelembe kell vennünk, hogy a cseh garasok és forintok közti viszony alapján – idegen, de állandó forgalmú pénzelemekről lévén szó – a valódi forgalmi értékarány csak olyképp határozható meg, ha nem a garasok színezüsttartalmát vesszük alapul, hanem a garasmárkáknak hazai forgalmi ezüstértékét. Magyarországon s a szomszéd német tartományokban a 64 (majd 66) cseh garasos számítási márkát a XIV. század eleje óta a kereskedelmi forgalomban 1 budai márka (245,53 g) finom ezüsttel, vagyis – a finom ezüst nálunk decima combustiós lévén – 220,984 g színezüsttel egyértékűnek tekintették. S ez a számítási mód 1330 után a magyar garasokkal szemben is érvényben maradt mindaddig, míg Károly 1338-ban meg nem szüntette a garasok verését.^{63} Az aranyforint színaranyértéke – úgy a flórencié, mint a magyaré – 3,52 g-ra teendő.^{64}

Két magyarországi forrás szerint az értékarány 1311 és 1336-ban 1:14,4 volt.^{65} Más források szerint 1 budai márka finom ezüst (64 garas) 1311 és 1336 közt 4 aranyforint értékben forgott s ezt a kereskedelmi forgalomban kialakult értékviszonyt 1335 és 1336-ban I. Károly törvényesnek ismerte el pénzbérleti szerződéseiben.^{66} 1335. és 1336. évi karintiai és admonti források is 4 forintba számítják a 64 és 66 garasos márkát, vagyis a troyesi (budai) márka finom ezüstöt.^{67} Az értékarány ezek szerint 1311–1336-ig 1:15,62 volt.

1337–1339 közt hazánkban és Stájerországban az aranyáremelkedés hihetetlen mértéket öltött. 1 márka finom ezüst forgalmi értéke ez időben nálunk 3 forint,^{68} Stíriában 3 1/5 forint^{69} volt. Az értékarány 1: 20,92, illetőleg 1:19,61.^{70} 1340–1342-ben ismét az 1336 előtti 1:14 és 1:15,2 közt ingadozó értékaránnyal találkozunk úgy hazánkban, mint Stájerországban.^{71}

1344-ben új fordulat következett be. Az ezüstérték hirtelen magasra szökött. Flórencben 1345-ben már 1:11,04, 1347-ben 1:10,46, Milánóban 1350-ben 1:10,59, Francia- és Angolországokban 1344–1347 közt 1:11, 1:11,5-re süllyedt az értékarány.^{72} Nagy Lajos 1345. évi pénzszerződése szerint már nálunk is csak 1:13,73,^{73} Stíriában 1348-ban 1:11,77-re tehető^{74} az arányszám.

A XIII. és XIV. század fordulóján bekövetkezett aranykrízis okát a szakirodalom a valutareformban, vagyis az aranykereslet nagyarányú megnövekedésében és az ezüstkereslet csökkenésében keresi. Ez a megítélés téves. A kereslet oldalán mindazok az okok és körülmények, amelyek a XIII. században az értékarány stabilitására vezettek, a XIV. század első tizedeiben is teljes mértékben fennálltak. Hazánk és Csehország 1325-ig, Németország pedig 1340-ig (illetőleg 1350-ig) a tiszta ezüstvaluta alapján álltak, ezüstkeresletük nemhogy fogyott volna, hanem az újabb reformtörekvések – így a cseh garasok verése, Károly Róbert 1323-i pénzreformja stb. – nyomán még növekedett. Itália ezüstszükséglete sem csökkent.

A keresleti viszonyok nem változván, ismét csak a kínálati viszonyok változásában kell az értékváltozás okát kutatnunk s főképp az afrikai és magyar aranypiac jelenségeit kell szemügyre vennünk.^{75}

Az arany fő beszerzési forrásai – mint említettük – a XIII–XIV. században Afrika és Magyarország voltak. S a XIV. század első tizedében Itáliának az aranytermő országokkal való kereskedelme lényeges módosuláson ment keresztül. A szentföldi kereszténység utolsó várának, Akkonnak eleste (1291) után az egész keresztény világban újra fellobbant a mohamedánok elleni gyűlölet, Európa a pápa vezetése alatt új kereszteshadjáratra készült. Kritikus idő következett az itáliai kereskedővárásokra. Rossz szemmel kezdik nézni Velence, Génua s a többi városok, valamint a francia templárius lovagok keleti összeköttetéseit. A muzulmánokat igen sok, a hadviseléshez szükséges anyaggal, így fával, vassal, rézzel stb. ezek az európai kereskedővárások látták el, ily árukat hordva keletre, Afrika aranya és Kelet árui fejében. A felszabadító kereszteshadjárat újraéledő gondolata már a XIII. század végén a hitetleneknek hadianyaggal való ellátását tiltó pápai rendeletekre vezetett. V. Kelemen pápa pedig 1308-ban, majd a viennei zsinat 1312-ben szigorúan megtiltották a muzulmánokkal való kereskedelmet, mindennemű árunak Afrikába, különösen Egyiptomba és Szíriába vitelét. S a tilalom nemcsak papíron volt meg. Előbb génuai hajók, majd – ezek nem teljesítvén híven és részrehajlás nélkül feladatukat – 1308 óta a Johanniták és Henrik ciprusi király flottillái cirkáltak a Földközi-tengeren, feltartóztatva és lefoglalva minden kereskedőhajót, mely Egyiptom és Szíria felé, vagy onnét jövet útban volt. A blokád legsúlyosabban érintette Velencét, melynek rendes diplomáciai összeköttetése, kereskedelmét biztosító szerződései voltak Egyiptom szultánjával. Igyekezett is a tilalmat kijátszani, de végül is kénytelen volt meghajolni a pápa rendelete és a közhangulat előtt. 1323-ban Velence kormánya maga is eltiltotta az egyiptomi szultán fennhatósága alatti területekkel való kereskedelmi forgalmat.

Velencének ügyesen indokolt és kellő pénzbeli nyomatékkal ellátott kérelemmel több ízben – így már 1327-ben is – sikerült ugyan a pápai széktől engedélyt szereznie hajóinak Keletre indításához, illetve időnként adóval megváltania a tilalom alóli mentesítését. Mindazonáltal a keleti kereskedelem nagyon ellanyhult. Annyira, hogy 1343-ban, mikor Velence újra felveszi a diplomáciai összeköttetésnek 1323-ban elszakított fonalát, Izmail szultán felpanaszolta, hogy Velence hajói 23 évig elkerülték Egyiptomot.^{76} Az egyiptomi és szíriai kereskedelem ellanyhulása nem maradhatott hatás nélkül a pénzpiacra. A kereszteshadjárat jegyében megszületett kereskedelmi tilalom a nyers arany egyik főforrását tömte be, mert az afrikai arany túlnyomó része Egyiptomon át jött Európába.

A körülmények sajátságos összejátszása következtében ugyanekkor a világ másik aranyforrása, Magyarország, noha – úgy látszik – Velence éppen innen igyekezett az Afrikából elmaradt aranyat pótolni,^{77} már szintén nem vihetett ki annyi aranyat és ezüstöt, mint a XIII. század második felében, arany- és ezüstbányászatunk első nagy fellendülése korában. Az Árpád-ház kihaltát követő zavaros időkben az ország perifériáin levő bányák az oligarchák kezére jutottak. A nyitrai aranymosók és az alsómagyarországi bányavárosok – Selmec- és Körmöcbánya vidéke –, az esztergomi érsek birtoka: Rozsnyóbánya^{78} s bizonyára a liptói bányák is Csák Máté,^{79} az erdélyi bányák [Kán] László vajda,^{80} a felsőmagyarországi bányavidék az Amadék kezére kerültek. A folytonos pártharcok, belső villongások rendkívül megnehezítették a külföldi és hazai kereskedők útját. A Felvidék kereskedelme s vele bányászata is megbénult s e bénulás csak Trencséni Máté 1321-ben bekövetkezett halála után szűnt meg. A termelés csökkent, mert az ököljog kora nem biztosította a bányásznép addig élvezett kiváltságainak és jövedelmének zavartalan élvezetét. A termés nagy része Máté, László vajda, az Amadék és párthíveik kincsesházába került, az ő javaikat szaporította.^{81}

A magyar viszonyok következtében persze az ezüstkivitel is csökkent, de e tekintetben kárpótlást nyújtott Európának a II. Vencel korában felfedezett s éppen a XIV. század elején addig soha és seholsem tapasztalt gazdagságban kiaknázott kuttenbergi ezüstbányák termelése. S a cseh ezüst – noha Vencel 1300-ban a veretlen ezüst kivételét megtiltotta – nagy mennyiségben került piacra, különösen mióta a rövidéletű Habsburg-uralom alatt (1307-ben) a kivitelei tilalmat megszűntették s a cseh ezüst szabad forgalmát ismét biztosították.

I. Károly király a felvidék birtokbavétele után rendkívül nagy gondot fordított a bányászatra. A bányavárosoknak egyremásra adja az új kiváltságokat, új bányavárosokat alapít.^{82} 1327-ben pedig megszüntette a régi szokásjogot, mely szerint az a föld, melyen aranyat, ezüstöt vagy más bányát találnak, megfelelő cserebirtok átengedése fejében a király tulajdonába jut, s mely szokás gyakorta a talált arany- és ezüsterek eltitkolására vezetett. Ezért életbe léptette – cseh mintára – a földesúri bányaszabadság rendszerét, melynek értelmében az arany- vagy ezüstkincset rejtő földbirtok az addigi birtokos tulajdonában marad, sőt az urbura, a királyi bányajövedelem (az arany ¹/₈-a s az ezüst ¹/₁₀-e) egyharmada is a földbirtokost illeti.^{83} Az univerzális szabadságot nyomon követték az egyes birtokosoknak ily feltételek mellett adományozott bányaművelési kiváltságok^{84} s a birtokosok bányatelepeinek alapítása.^{85}

A magyar bányászat 1325 és 1342 közt hatalmasan fellendült, de ez nem változtatott a világpiac nemesfémkínálati viszonyain, mert Károly 1325 és 1330 közt – pénzverési reformjával kapcsolatban – az arany és ezüst kivitelét és a veretlen érccel vagy külföldi és régi pénzzel való kereskedést tiltó rendszabályokat hozott.^{86} A tilalom szigorú végrehajtását bizonyítja, hogy a pápai tizedszedők 1332 és 1337 közt hazánkban, az aranytermelés egyik központjában, egyáltalában nem tudtak aranyhoz jutni. A magyar arany és ezüst szabad forgalma ilyképpen korlátoztatván, a kivitel kizárólag a magyar forintokra korlátozódott, mert a pénzverési szerződések értelmében forgó magyar ezüstpénz sem külföldi, sem hazai kereskedő nem vitte ki. Reájuk nézve ez igen nagy veszteséggel járt volna. A magyarországi fémkivitel az előző évekhez viszonyítva a bányászat nagyarányú fejlődése mellett is inkább csökkent, mint sem hogy emelkedett volna.^{87} A magyar aranyforint kivitele pedig Károly korában még nem volt oly nagyarányú, mint a XIV. század második felében.

Az afrikai és magyarországi arany elmaradása, illetve kivitelének erős csökkenése érzékenyen érintette az európai pénzpiacot s természetszerűleg az arany értékének folytonos emelkedésére vezetett.

Az 1295-től 1344-ig tartó európai aranykrízist tehát nem a valutareform következtében beállott keresetnövekedés, hanem az aranykínálat csökkenése, az afrikai és magyar arany kivitelének politikai és háborús okokból történt akadályozása, s 1325 óta a magyar kiviteli tilalom életbeléptetése okozta.

A XIV. századi aranykrízis legsajátosabb jelensége az, hogy a harmincas évek végén az aranytermelő Magyarországon s a vele szomszédos német tartományokban – és csakis itt – az arany forgalmi értéke hihetetlenül magasra, a XIII. századi értéknek több mint kétszeresére szökött. E jelenség okát kétségkívül a hazai aranykereslet nagyobb arányú növekedésének kell tulajdonítanunk. Hazánkban 1311–1342-ben az arany rendes és törvényesen is elismert forgalmi értéke az ezüstének 14 1/2 – 15 1/2-szerese volt. Az aranybeszerzés azonban 1325–1326 óta, az aranykiviteli tilalom s a nemesfémek beszolgáltatásának kötelezettsége következtében rendkívül megnehezedett. A szabad forgalomból a veretlen aranyat kivonták és az idegen kereskedők kénytelenek voltak a magukkal hozott pénzért vagy áruikért kapott hazai ezüstpénzt a kamarákban magyar aranypénzre beváltani, de mindenkor a királytól 1335 és 1336-ban, s valószínűleg már 1325-ben megállapított 1:15,6, illetve 1342 óta 1:14,7 értékaránynak megfelelő értékben.^{88} A harmincas évek végén azonban a beszerzésnek ez a módja is nehezebbé vált. Károly ugyanis 1336-ban a cseh királlyal egyetértésben – a bécsi árumegállító-jogon alapuló osztrák közvetítőkereskedelem kiküszöbölésével – Csehországon át közvetlen kereskedelmi utat nyitott meg a nyugati és északi német, flamand és francia kereskedőknek. E kereskedők a magyar és cseh királyoktól, valamint az utak és vámok nagy részének birtokosától, az esztergomi érsektől szerzett oltalomlevelek birtokában^{89} 1337 óta – Bécset elkerülve – sűrűbben keresték fel hazánkat áruikkal. A magyarországi kereskedelem fő célja nemesérc s a XIV. században – különösen 1337–1339-ben a német, flandriai és angol aranypénzverés megindulása korában – elsősorban arany beszerzése volt.^{90} Az aranykereslet – mit a pápai tizedszedők működése is növelt – a fokozottabb forgalom mellett nagyon megnövekedett. A kereslet hirtelen növekedése 1337 és 1339 közt egy időleges és speciálisan magyarországi, de a szomszéd német tartományokban is érezhetővé vált értékemelkedésre vezetett. A királyi pénzverőházak arra berendezve nem lévén, a hirtelen támadt kereslet igényeit a kezdő években nem tudták kielégíteni. Később azonban – úgy látszik, már 1340-ben – nagyobb mennyiségű aranypénz verésével sikerült az abnormis 1:20,9 értékarányt ismét az 1311 óta állandó 1:14 1/2 (15 1/2) értékarányra leszállítani.

Az 1344-ben bekövetkezett nagy fordulatnak, az értékarány 1:11, sőt 1:10-re csökkenésének és a csökkent arány állandósulásának sem tudta eddigelé a szakirodalom elfogadható okát adni.^{91} A krízist nyilvánvalóan az aranykészlet megszaporodása idézte elő^{92} s előidézte abban az időben, mikor már az Alpeseken innét is rohamosan terjedt az aranypénzverés, tehát az aranykereslet folytonosan fokozódott. Az 1344 és 1345-ben beállott s Európa-szerte érezhetővé vált ezüstkrízist az arany értékének rohamos és hirtelen esése jellemzi, amit a fokozódó aranykereslet mellett csakis igen nagy mennyiségű aranynak váratlan piacra dobása magyarázhat meg. Figyelmünket tehát ismét az aranytermelő országokra kell fordítanunk, amit az eddigi kutatás e kérdés vizsgálatánál teljesen elmulasztott.

Az 1344. évi itáliai pénzkrízis közvetlen előidézője – nézetem szerint – a magyar királyné 1343–44. évi itáliai utazása volt. Egy eddig ily szempontból figyelemre nem méltatott hazai forrásban – János küküllei főesperes krónikájában – olvassuk, hogy I. Károly király özvegye Endre ügyeinek rendezése végett 1343-ban Nápolyba utazván, 27.000 márka színezüstöt, 17.000 márka színaranyat és egy félköböl aranyforintost vitt magával. Majd – ez összeg nem bizonyulván elegendőnek – már itáliai tartózkodása alatt újabb 4000 márka aranyat kapott fiától, Nagy Lajostól.^{93} A középkori krónikások efféle értesítései igen gyakran túlzottak. Küküllei értesítésének hitességében azonban nem kételkedhetünk. A számok – 27, 17 és 4 ezer – nem kerek számok, aminőket nagy összegek túlzott leírásánál mindig használtak. Küküllei, Lajos első éveire nézve – ezidőben udvari szolgálatban lévén – elsőrangú, nagyon jól értesült és az egykorú okleveles anyaggal igazolható kútfő.^{94} Erzsébet királyné nápolyi útjának leírása pedig egész művének legsikerültebb, legpontosabb és legmegbízhatóbb fejezete. Nagyon indokolt az a feltevés, hogy az úton ő maga is részt vett a királyné kíséretében.^{95} A 21.000 márka arany mint útiköltség hihetetlen összegnek látszik, de nem szabad felednünk, hogy ez összeg nem úti kiadásokra s a rendes ajándékok kiosztására, hanem Endre herceg nápolyi trónjának biztosítására volt szánva. A XIV. században Itáliában, a nápolyi és avignoni udvarok romlott légkörében rengeteg pénz kellett vesztegetésre, párthívek szerzésére és a pápa környezetének lekötelezésére. S az Anjouk, mikor egy új birodalom megszerzéséről volt szó, a jövő kilátásokat tartva szem előtt, sohasem fukarkodtak a pénzzel. Így Lajos őse, I. Károly szicíliai király 1269-ben Izabella lányának, László magyar királyfi jegyesének – a magyar trón leendő megszerzését tartva szeme előtt – hiteles oklevelek tanúsága szerint 20.000 márka aranynak megfelelő összeget adott hozományul.^{96} Nincs tehát semmi csodálnivaló sem abban, hogy Lajos és anyja – a nápolyi királyság megszerzését és biztosítását tűzve célul – hasonló nagy összeget fordítottak a nápolyiak s a pápai udvar lekötelezésére.^{97}

21.000 márka, vagyis 5250 kg aranynak Itáliába vitele és szétosztása egyértelmű volt a magyar királyi kincstár aranykészletének ellenérték nélküli piacra dobásával. Itália 1343 végén és 1344 elején egyszeriben – Magyarország hatévi s a világ kétesztendei összes termését megközelítő – nagymennyiségű, 1.449.000 aranyforint (mai pénzben 16.780.000 korona s vásárlóképességét tekintve, mai értékben körülbelül 170–200 millió korona) értékű arany birtokába jutott. S történt ez abban az időben, mikor az egyiptomi kereskedelem mesterséges korlátozása, a magyar belső állapotok s a kiviteli tilalom következtében Itália már évtizedek óta alig tudott aranyhoz jutni! A hirtelen aranybőség természetes következménye az arany értékének rohamos esése lett. 1345–1347-ben Flórencben, az akkori világ londoni börzéjén, a két fém értékaránya már 1:11, 1:10,5 volt s ez az arány a század végéig állandó maradt.^{98}

Az 1344. év fordulópontot jelöl az itáliai városok és különösen Velence keleti kereskedelmének történetében is. Az itáliai s általában az európai külkereskedelmet súlyosan érintő kereskedelmi tilalom eredeti célja a muzulmánok hadianyaggal való ellátásának meggátlása volt, s a szent hadicél érdekében jogosnak tűnt fel a kortársak előtt. Mihelyt azonban a kereszteshadjárat gondolata háttérbe szorult s nyilvánvalóvá lett a szép eszme életképtelensége, a keleti kereskedelmi tilalom s az ennek betartása végett a Johanniták és Ciprus királya által végrehajtott blokád elvesztették jogosságukat. A kereskedő államok tovább nem tűrhették ez állapotot s újra felvették a keleti kereskedelem megszakított fonalát. Velence 1343-ban újra köveket küld az egyiptomi szultánhoz s 1344-ben szerződést köt vele kereskedelmi érdekeinek biztosítása végett. 1344-ben Velence és Egyiptom kereskedelmi összeköttetése ismét létrejött. A közel ötven esztendeje ellanyhult és huszonhárom éve csaknem teljesen szünetelő forgalom – az 1355-i és 1361-i újabb kereskedelmi szerződések bizonysága szerint – hamarosan fellendült s a régi mederben folyt. A pápák bizonyos adóösszeg fejében szemet hunytak a hitetlenekkel való kereskedés fölött.^{99} Az egyiptomi és szíriai forgalom megindulta azonban egyértelmű volt az aranykínálat növekedésével és természetesen a pénzpiacra sem maradhatott hatás nélkül. Ugyanez időben Nagy Lajos nagykoncepciójú imperialisztikus törekvései és a magyarországi külkereskedelem hatalmas fellendülése piacra vitték a magyar aranypénzt. A magyar forint, mint a flórenci forint és a velencei dukát egyenrangú társa elfoglalta helyét a világpiacon.^{100}

* * *

A XIV. századi nagy aranyválság oka az aranykínálatnak – a szabad forgalmat akadályozó, erőszakos, külső tényezők által előidézett – csökkenése volt. A „hitetlenekkel” való kereskedés mesterséges megakadályozása, a zavaros magyarországi viszonyok, majd a magyarországi kiviteli tilalom következtében a XIII. század utolsó éveiben a két nemesfém értékarányának állandósága megszűnt. Az arany értéke abnormisan magasra emelkedett. A félszázadig tartó pénzkrízisnek 1343. és 1344. évek fordulóján a magyar Anjou-ház vetett véget, nápolyi hatalmi törekvései érdekében minden ellenérték nélkül hatalmas aranymennyiséget dobván az itáliai pénzpiacra. A magyar királyi kincstárnak két évtizeden át gyűjtött s a szabad forgalomból elvont aranytartaléka valóságos forradalmat okozott az európai pénzpiacon. Az aranyérték hirtelen esése nyomán 1344 és 1345-ben világszerte helyreállott a két nemesfém normális értékviszonya. Az 1344-ben újra meginduló egyiptomi kereskedelem, kapcsolatban a magyar aranypénz mind fokozódó külföldi forgalmával – noha a német és angol aranyverés fellendülésével az aranykereslet folytonosan nőtt – útját állotta minden további értékváltozásnak. A XIV. század közepén a normális pénzviszonyok megszilárdultak s a két fém értékviszonya a középkor végéig ismét állandó maradt. 1344 óta nyoma sincs az előző félszázad magas aranyárainak.

[1] (Első kiadása a Fejérpataky-Emlékkönyvben. Olasz kiadása: La circolazione delle moneta d’oro in Ungheria del X al XIV secolo e la crisi Europea dell’oro nel secolo XIV. Rivista Italiana di Numismatica. Milano, 1922. Fascic. II–III.)