II.

Az összehasonlító adótörténetnek feltűnő és eddigelé kevéssé méltatott jelensége, hogy már a szigorúan domaniális jellegű középkori, kezdetleges államháztartások bevételei közt találunk oly termény- és pénzszolgáltatásokat, melyek az állami egyenes adó minden ismertető jelét magukon viselik.^{11}

E primitív adójelenségek egységes tárgyalásánál elsőrendű szerepe jut a magyar történeti források értesítéseinek. Míg a nyugati országok történeti emlékeiben csak halvány körvonalait látjuk a kezdetleges állami egyenes adóknak s azok sajátságaira nézve felvilágosítást alig nyerhetünk, addig a magyar füstpénz jellegét és eredetét az adó virágzásának korából származó források teljesen megvilágítják. Kálmán király törvénykönyve, mely nemcsak a magyar, hanem az európai történetnek is legbecsesebb emlékei közé tartozik, nevezetes intézkedéseket tartalmaz az állami pénzügyekre vonatkozólag. Világos rendelkezésekkel szabályozza a dénáradó (füstpénz) fizetési módját és fényt derít annak eredetére is.^{12}

A nemzetségi (törzs) szervezetben élő népek társadalma egységes. A szabad nemzetségtagok mind egyenjogú tagjai a társadalomnak s egyenlő módon vesznek részt a közfunkciók teljesítésében a nemzetségi (törzsi) közigazgatás és bíráskodás szervezetében, valamint a hatalmi okokból szövetségi kapcsolatba lépő nemzetségek közös haderejében való szolgálat által. Mindenki, aki a nemzetségi köteléken kívül áll, idegen s ha a társadalmat és népet alkotó nemzetségekkel hadi balszerencse következtében szorosabb kapcsolatba, alávetettségi helyzetbe jut is, a nemzetségi szervezet részese nem lévén, társadalmon kívül állónak, szolgának tekintetik.

Az államhatalom megalakulásakor előállt állami szükségletek közül a hadiakat és közigazgatásiakat a szabad nemzetségtagok összességéből alakult (nemesi, lovagi, vitézi) társadalmi osztályok látják el a közhatalmi szervezetben való személyes részvétellel. A pénzügyi szükségletek fedezésére azonban ez az elem nem volt felhasználható. Egyrészt a középkori s általában a primitív népek felfogása szerint a teljes szabadsággal (Vollfreiheit) merőben ellentétben áll a pénzügyi szolgáltatások teljesítése.^{13} Másrészt és főképpen – mint fentebb említettük – éppen a közigazgatási és hadi funkciókat teljesítő néposztály hatalmával szemben lévén az államnak szüksége pénzügyi jövedelemre, csupán ettől független forrásból merítve érhette el célját. Ellenkező esetben még nagyobb függőségbe jutott volna a minden közhatalmi eszközt kezében tartó társadalmi osztállyal szemben. A katonáskodó társadalomtól független pénzügyi forrásul kínálkozott a szabad társadalommal – hadi tények következtében – kapcsolatba került, de azon kívül álló idegen vagy idegen eredetű népelemek gazdasági ereje.

A pénzügytörténetnek minden korszakban ismert jelensége az állami terhek bizonyos részének áthárítása idegen, az államtesthez szorosan vagy egyáltalán nem tartozó gazdaságokra.^{14} Már az állami fejlődés legkezdetlegesebb fokán találunk példákat a jelenségre. A hódító nép a legyőzöttől bizonyos anyagi szolgáltatást követel, mely nem tekinthető a leigázott nép ellenszolgáltatás nélküli kizsákmányolásának,^{15} hanem a békés megtűrésért fizetett, hogy új szóval éljünk – türelmi illetéknek.

Ilyen türelmi díj jellegű hadisarc a germán törzsek tributa, inferenda néven ismert s a frank királynak fizetett szolgáltatása. A burgundok, longobárdok, akvitánok, baszkok, türingiaiak, szászok, bretagneiak, velenceiek s a hódolt szláv törzsek egyaránt kötelezve voltak meghatározott összegű (pénzben vagy teljesítményben fizetett) évi járulékok fizetésére.^{16} Teljesen hasonló természetű a Majna vidékén steora vagy ostarstuopha néven ismeretes és húsvétkor fizetendő évi szolgáltatás.^{17} A lengyelek 1054-től fizettek a cseh uralkodóknak évi adót^{18} és tudunk ilyen tributumokról Oroszországban is.^{19}

E türelmi illetékek egy összegben voltak a meghódított népre vagy törzsre kivetve és felelős volt érte elsősorban a legyőzöttek politikai egységének feje, az uralkodó.^{20} Idők folyamán, mikor a hódító és a legyőzött néptörzs szorosabb kapcsolatba léptek s a hódolt terület már az államterület részének tekintetett, az előbb egy összegben kivetett terhek felosztattak az egyes lakosok közt s azok által fejenként fizetendő szolgáltatássá váltak.^{21}

Előfordult, hogy a hódító már kezdetben egyesekre vetette ki a türelmi illeték terhét. Ez akkor történt meg, ha a meghódított terület mindjárt a leigázás után szerves részévé vált a győzelmes államnak. Oleg, az oroszok fejedelme, mikor Kijev környékét elfoglalta s e hódítással birodalma súlypontját is e vidékre helyezte, a Kijev környékén lakó szláv törzsekre tűzhelyenként egy nyestbőr fizetését rótta ki – mint egy ó-orosz emlék mondja – béke fejében.^{22} Az orosz és vele rokon cseh adó békeadó neve igen eklatáns bizonyíték azoknak türelmi illeték jellegére nézve. Hasonlóképpen mindjárt kezdetben egyéni szolgáltatás alakjában jelentkezik a türelmi illeték a frank birodalom gall-római részén. A többi germán törzsek lakta vidékek kezdetleges szolgáltatásai, akár egyesekre, akár egész törzsekre voltak kivetve, teljesen ismeretlenek a régi Gallia területén. Viszont itt – a tudósok egybehangzó véleménye szerint – a római provinciák adórendszeréből származtatott^{23} fejadó fizetésének kötelezettsége áll fenn. A frank census tényleg azonos a római provinciák föld- és fejadójával, csakhogy jellege időközben átalakult. A szabad frankok – mellőzve néhány törvénytelen adóztatási kísérletet^{24} – sohasem fizették a censust, melynek kötelezettsége elegendő a mérsékelt szabadság bizonyítására.^{25} A hódító frank királynak ugyanazok a római provinciális lakók fizették, akik azelőtt a római császároknak.

A nagy államalkotó képességgel bíró népek, amilyenek a frankok is voltak, természetszerűleg hajlandók minden életképes idegen intézményt befogadni, ha azt államéletük keretébe illeszthetik, de viszont az ilyképpen meghonosodott intézményeket saját kulturális és gazdasági fejlettségükhöz mérten észrevétlenül át is alakítják. A frankok adófizetőjükké tették a leigázott tartományok népét és igen természetes, hogy Galliában, hol a római adórendszer nagyszerű organizmusa teljes épségben működött, azt felhasználták, illetve továbbra is fenntartották.^{26}

A kor felfogása szerint társadalmon kívül álló népelemek gazdasági kihasználása már az államalkotást megelőző időben megkezdődött. Attól az időponttól kezdve, mikor a hódító törzsek és nemzetségek – magasabb gazdasági és kultúrigények fellépte következtében – a létfenntartási küzdelmekben elbukott ellenségeket többé nem semmisítik meg, hanem mint rabszolgákat, saját gazdaságuk gyarapítására használják fel, a hódolt népek által fizetett türelmi illetékkel azonos jelenségeket látunk feltűnni. A nemzetségek és törzsek, bár primitívebb formában és szűkebb körben, ugyanazokat a funkciókat gyakorolják, mint a fejlődés magasabb fokán az állam. Mikor tehát a harcban leigázott idegenek, rabszolgák gazdasági termelésének egy részét a közhatalmi funkciókat gyakorló nemzetségek tagjai lefoglalják, az lényegében a fent leírt türelmi illetékkel azonos jellegű szolgáltatás. Egykorú forrásokból tudjuk, hogy a Lebediában tanyázó s még törzsszervezetben élő magyarok „terményekből álló nehéz adókkal terhelték a körülöttük lakó szláv törzseket”.^{27} Hasonlóképpen jártak el a népvándorlás áradatában római területre nyomuló germán törzsek. A keleti gótok, longobárdok Itáliában, a vandálok Afrikában és a nyugati gótok Spanyolországban a megtűrt római lakosság termelésének egy részét (rendszerint egyharmadát) maguk számára foglalták le.^{28}

A szabad társadalmon kívül álló elemek körében nagyon korán bizonyos differenciálódás indult meg, mely két élesen megkülönböztethető rétegre osztotta őket. A nemzetségek gazdaságához szoros kapcsokkal fűzött és az állatokhoz, ingóságokhoz hasonlóan magánvagyonszámba menő tulajdonképpeni rabszolgák függősége mellett hasonlíthatatlanul jobb helyzetbe jutottak az úgynevezett szolganépek. Ők csupán évi termelésük bizonyos hányadával, vagy meghatározott szolgálatok végzésével tartoztak, minek teljesítése után jövedelmükkel és személyükkel szabadon rendelkeztek. Az államhatalom e népréteget szemelve ki pénzügyi szükségleteinek fedezésére, tagolódásuknak megfelelően kétféleképpen vette igénybe szolgáltatási képességüket. Mindenekelőtt életbe léptetve a már az államélet legkezdetlegesebb fokán is érvényesülő elvet, mely szerint a központi hatalom alá tartozó területen gazdátlan tulajdon, legyen az föld, állat vagy ember, nem lehet, saját hatalmi körébe vont minden, a nemzetségek gazdaságához csak laza kapcsokkal fűzött és többékevésbé függetlenül élő népelemet.

A rabszolgák helyzetében változás nem következett be. Magángazdasági alanyok maradván, szolgáltatási képességüket a magángazdaságok erejének gyarapítására fordítják. Az uralkodó éppúgy használja fel saját rabszolgáit, mint a többi urak, viszont mások rabszolgáival szemben semmi követelést nem támaszt. A katonáskodó osztály vagyona a kor felfogása szerint közszolgáltatással megterhelhető nem lévén, a rabszolgák pedig a magánvagyonhoz tartozván, köztartozások fizetésére kötelezhetők nem voltak.

A jobb helyzetű szolganépeknek az államhatalommal közvetlen kapcsolatba, magánjogi viszonyba kerülő részét, hasonlóképpen a magánurakhoz, terményből adott hányad vagy bizonyos meghatározott szolgálat végzésére kötelezték. E szolgáltatásokat az úr a földbirtok gazdasági szerepének kialakulása után földbér, korábban, mikor a gazdasági szervezet még az emberi munkaerőn nyugodott, a „szabad munkálkodhatás”^{29} címén fizetett illeték fejében szedte. Ezek a magángazdasági szolgáltatások, a rabszolgák tartozásaival s a szintén magángazdasági alapon nyugvó bánya- (só, fém) jövedelmekkel alkotják a kezdetleges államháztartási bevételek túlnyomó részét s ezek teszik azt domaniális jellegűvé.

Az államhatalom a szolganépeket, tekintet nélkül arra, vajon vele vagy más hatalommal (magánúrral) állnak-e magánjogi kapcsolatban,^{30} meghatározott évi szolgáltatások fizetésére kötelezte. Ez a szolgáltatás lényegében azonos a leigázott törzsektől egy összegben vagy egyesektől külön fizetett és az államalkotás előtt a nemzetségek által szedett türelmi illetékkel, de mivel az állam annak fizetését a békés megtűrésen kívül már egyéb ellenszolgáltatással is honorálja, jellegét némileg megváltoztatta. A közjogi jellegű szolgáltatás fizetése ezt a néposztályt is az államhatalom, a köztörvények védelme alá helyezi s ehhez mérten – ellentétben a tisztán magánjogi kapcsolatban élő s állami védelemben nem részesülő rabszolgákkal – bizonyos, bár mérsékelt szabadsághoz juttatja.

A XI. századi magyar törvényhozás terminológiájában s különösen Szent László és Kálmán törvényeiben a valódi szabadokat jelentő nobiles és milites mellett a liberi szó sohasem általában szabadokat, hanem mindig a rabszolgával (servi) szemben ezeket a szolganépekből lett, helytelenül magánjogi szabadoknak nevezett, félszabadokat vagy szabad parasztokat jelenti.^{31}

A szolganépek az államhatalom védelme alá kerülvén, mint mérsékelt szabadsággal felruházott elemek, többé nem mint hódolt idegenek békés megtűrésükért (pacis causa), hanem az állam által nekik nyújtott előnyökért, szabadságukért (pro libertate)^{32} fizetnek meghatározott évi összeget.

A magyar forrásokban említett körülmény, hogy a félszabadok osztályát terhelő illetéket „pro libertate” fizették, bizonyítja, hogy a feltevés, mintha ez az adó korábban a teljes szabadsággal bíró magyarokat is terhelte volna, ingatag alapon áll.^{33} Szabadságért csak az fizethetett, aki előzőleg nem volt szabad. Ezért nevezi néhány későbbi forrás a füstpénzt a közhasználatú liberi denarii, fumarii elnevezés mellett libertini denarii, szabadosok dénárja néven.^{34}

Mihelyt a félszabadok a szabadságnak, bár igen mérsékelt fokát elérve, már nem mint tűrt idegenek, hanem mint az államszervezethez tartozó s az államhatalom által védett népelem vesznek részt pénzügyi szolgáltatások teljesítésével a közfunkciók végzésében, társadalmi helyzetük is jelentékenyen megváltozott. Az addig társadalmon kívül álló népelem most már törvényesen is megkülönböztetve a régi helyzetében változatlanul megmaradt rabszolgáktól, mint új osztály csatlakozik a szabadok társadalmához, annak szerves, bár fajsúlyra legkönnyebb részét alkotván. A társadalom szervezetében elfoglalt új helyzet következtében köztartozásaik megítélésénél is egy új szempont, a társadalom többi osztályainak közkötelességeivel fennálló viszony veendő figyelembe.

A félszabadok társadalmi osztállyá tömörülésével köztartozásuk elveszti addigi jellegét. Többé nem csupán a szolganépek utódai fizetik azt szabadságukért, hanem azok az eredetileg szabad, idegen eredetű népek is, kik a király vagy magánföldesurak földjére telepedve, illetve azokkal magánjogi kapcsolatba lépve, váltak e mérsékelt szabadságú társadalmi osztály tagjaivá.^{35} Ez a körülmény segítette elő s a magasabb társadalmi osztályok katonai kötelezettségével való szembeállítás határozta meg a félszabadok közszolgáltatásának új és végleges jellegét.

Míg a társadalom előkelőbb, nemesi, vitézi, lovagi osztálya az állami haderőben való személyes szolgálat által rója le kötelezettségét, addig az idegen eredetű, félszabad osztály pénzügyi szolgáltatások teljesítésével járul az állam szükségleteihez. E viszonylat magyarázza meg, hogy nemcsak a modern kutatók szemében, hanem már az egykorúak előtt is a félszabadok közjogi jellegű szolgáltatása hadmentességi díj képében tűnik fel.

A magyar történeti irodalomban későbbi okleveles adatok alapján felállított meghatározás szerint „a füstpénz az első királyi egyenes adó, melyet fizetett mindenki, aki személyére nézve szabad volt, de hadi szolgálatot nem teljesített, hacsak különös királyi kegy nem mentette fel”.^{36} Nem vették azonban íróink figyelembe, hogy már Kálmán törvénykönyvének egyik rendelkezéséből egész világosan kitűnik a szabad dénárok hadmentességi adó jellege. Az I. 45. t.-c. szerint: „A nyolc dénárt, melyet eddig minden félszabadtól (de liberis singulis) szedtek, ezután ne vegyék mindenkitől:^{37} a hetes várnépek közül azoktól, akik nem a király által szabadíttattak fel (liber non a rege), hanem a várkatonák (cives) által, szedjék a nyolc dénárt, de azok a félszabadok, akik a királynak átutazóban előfogatadással és zsoldos szolgálattal (servitia stipendiaria) tartoznak, csak négy dénárt fizetnek”. Nevezetes intézkedés, mert visszatükrözi a felfogást, mely szerint a füstpénz a katonáskodásra nem kötelezett népelemek adója, s mihelyt valaki hadi jellegű szolgáltatásokat teljesítve, csak részben is katonává válik, annak fizetése alól legalább részben mentesítést nyer. Alig van a középkori történetnek forrása, mely világosabban fejezné ki, hogy az adómentességek alapját a hadi kötelezettségben kell keresnünk.^{38}

Az idegen népelemek türelmi illetéke a felfogás érvényesülésével, mely abban a katonai szolgálat alól való mentesség ellenértékét látja, kezdi elveszteni illetékjellegét és tiszta egyenes adóvá alakul. Ez átalakulás ismertetőjele abban domborodik ki, hogy oly kötelezettség alól való mentesítés ellenszolgáltatásául tekintetik, mely kötelezettségnek tényleges ellenértékét nem élvezik. A félszabadok fizetnek ugyan a katonáskodás alól való mentességért évi járulékot az államnak, de az állam nem nyújt nekik jogokban annyit, mint a honvédelmi kötelezettséget személyes szolgálattal teljesítő osztálynak. Mihelyt pedig az illeték ellenértéke kevesbedik, az illetékjelleg eltűnik és az adó áll előttünk.^{39}