Elegy

A tót diák és a kanonok

Egy földesúr furcsa dolgokról beszélt a tisztartójával, aki restellve, hogy azt a szobában őgyelgő cselédek is hallják, megszólítá földesurát, hogy ne beszéljenek most olyan fennhangon.

– Pro quem? – kérdi a földesúr nagy bizton.

A tisztartó is megfelelt rá:

– Propter mihi.

Kápsálni járt a tót diák, s bement a magyar paraszthoz, elemozsinát kérni.

– No hát énekelj nekem valami szépet diákul – mond a gazda, készítve a kést a kenyérhez.

A diák tréfát akart magának csinálni, s rákezdte komoly pofával:

– Cano, canis, canit: canis tibi canit. (Eb énekel neked.)

A gazda azonban syntaxist végzett ember volt, értette a conjugatiót. Ő is tehát nyalábra fogta a kenyeret, nekimérte a kést, s hasonló melódiával folytatta a nótát:

– Scindo, scindis, scindit: canis tibi scindit. (Eb vág neked kenyeret.)

Szó volt az országgyűlésen (egyszer valamikor) a latin nyelvről.

Egy magyar mágnás felállt védelmezni a latinságot, melyben maga is oly tökéletesen jártas volt, hogy beszédjét ezen kezdte:

– Primus punctus.

Mellette ült egy másik főúr, az mindjárt odasúgott neki:

– … tum, … tum.

Ez egy kissé megzavarodott rá, de csak törte tovább Cicero nyelvét, s nemsokára következett a „secundus punctus”.

– … tum … tum! – kiáltá most már fennhangon a szomszédja.

Odafordul hozzá a szónok mérgesen:

– Meglehet, hogy ostobaságot beszélek, de azért kikérem magamnak, hogy fennhangon azt mondja méltóságod rá: hogy „dumm”!

Sorba járt az éjjeli őrködés a faluban. Egy rendesen iszákos vargának sehogy sem ment a fejébe, hogy hát a pap mért nem strázsál? mikor annak is van háza.

Ő bizony csak beállít hozzá egy este a nagy bottal, rajta levén éppen a sor.

– Tiszteletes uram, ihol a bot, strázsáljon már kigyelmed is.

A pap csak mondogatja neki egy ideig, hogy az ő hivatala így meg úgy nem engedi ezt az állapotot elvállalni; más a dolga; de a varga csak nem tágít: végre dühbe jön a tiszteletes, kikapja a botot a varga kezéből, s jól a hátához ütögeté vele a tanítást a vargának.

Megtudja a varga felesége, hogy megverték az urát, s siratja keservesen, amikor hazaérkezik.

– Ne sírj asszony azért, hogy a pap megvert engem – vigasztalja a varga okos szóval –, akkor sírhatnál igazán, ha én vertem volna meg a papot.

Egy koszton volt a fiú az apjával, de ennek zsugori fösvénysége miatt sohase bírt jóllakni.

Csupán kenyeret ebédeltek, reggelire, vacsorára éppen semmit.

A fiú már nagyon megsokallta, vagyis inkább nagyon megkevesellte a sovány kosztot.

– Atyám! jó volna a kenyér mellé még valami, hisz ha így tart, én megszököm.

– Dorbézolni, úgy-e? – riadt rá az atyja –, traktálni szeretnéd magad, úgy-e? – De hisz abból nem eszel.

Azonban végre-valahára vett az apa egy kis bödönke túrót, s mindannyiszor, valahányszor ebédeltek, az apa feltette az asztalra, de csak külső oldalához volt szabad a kenyeret dörzsölni. – Ebéd után mindig gondosan bezárta az öreg az üveg-almáriomba.

Történt, hogy az öreg egyszer elment hazulról, a fiú kapott az alkalmon, levágott egy darab kenyeret, s kezdte kenyerét az almáriom oldalához dörzsölni.

– Te préda, te pazarló – förmedt reá a hazaérkezett apaÍ–, te tékozló! így kell neked torkoskodni, ha atyád nincs itthon, így akarsz te engemet tönkretenni; s jól elverte a tékozló fiút.

Egy falusi kisasszony következő levelet akart írni Pesten tanuló fivérének: Kedves Lajoskám! minthogy tudom, hogy a pár hét múlva bekövetkezendő szünnapokat körünkben szándékozol eltölteni, megbocsáss, hogy efeletti örömöm kifejezését azon kérésem kíséri, hogy hozzál nekem Pestről egy pár finom cipőt – tudod, akkortájban lesz mamánk névnapja stb.

A cipő szó feliből azonban egyik vonal a tollban maradván tévedésből, cipó lett belőle, mit a pontos fivér, a véleménye szerint pesti fehér kenyérre éhezett, s különben is nyalánknak ösmert nővérnek csakugyan meg is hozott.

Süveget lopott az egyszeri ember; de nem merte feltenni a fejére, mert attól félt, hogy rögtön ráismernek.

Ilyenformán semmi haszna sem volt az egész tolvajságból.

Egyszer éjszaka a felesége hallja, hogy a gazda felül az ágyban, és valamit motoz.

– Mit csinál kend, apjuk?

– Hallgass, asszony, a süveget viselem.

Házához egész éven át megkívántató kávé, cukor, fűszerek, stb. bevásárlására, gyakran maga gróf R. szokott Debrecenbe utazni a nyári vásárra. Ily alkalommal történt egyszer, hogy a gróf legénye pár órai keresés dacára sem tudott szállást kapni, sem vendéglőkben, sem más házaknál, a vásárra már beérkezett temérdek szálló miatt, és a legény ismét éppen tagadó válasszal lépett ki egy kapun, melyen ez iratka függött: ez a ház eladó. Ezt meglátva, maga a gróf megyen be, s kérdi a tulajdonostól: „mikor lehet e házat megvásárolni?” – „Akár e pillanatban, ha úgy tetszik” – felel a gazda. Az alku megesik gyorsan, a gróf azonnal kifizeti a ház árát egészen, s most így szól emeltebb hangon: „Legény, nyiss kaput, a kocsis hajtson be; kegyelmed pedig – a volt háziúrhoz fordulva –, innen még ma kiköltözzék szállóival együtt, mert saját házamban csak magam akarok lenni.” A volt tulajdonos elijedve gondolt reá, hogy hová költözzék a mostani nagy szállásszükségben? most hát reá került a szálláskérés sora, de kevés faggatás után megnyerte, hogy vásár utánig maradhasson, hanem két legjobb szobát át kelle engednie az új háziúrnak.

Pesthez nagyon közel lévő mezővárosban azon hír keringett néhány évvel ezelőtt, hogy egy asszony 18 gyermeket szült – természetes, ily hír sokak előtt megfoghatatlan volt, magam is sokáig kételkedtem, míg utoljára csakugyan rájöttem, hogy valóságos igazság.

A férje neve Kilenc János, az asszony két fiút szült, azaz két Kilencet, tehát 18-at, mert 2-szer 9 = 18.

Egy faluban hetivásár tartása engedtetvén, a vásár első napja reggelén kiment a jegyző a bíróval szétnézni a vásártérre, hol azonban egyetlenegy embert sem találtak. Visszajövet a jegyző ügyes mozdulattal háta mögé vonul a bírónak, s jól pofon vágja azt, azzal ismét mellette terem. Szól a bíró:

– Ugyan mit tréfál komám uram olyan vastagon.

– Hogyhogy? – mond a jegyző.

– Pofon vágott komám uram – szól amaz.

– Nem biz én, ne fogja rám komám uram – felel a jegyző –, ki az ördög tudná, ki vághatta pofon ebben a nagy tolongásban?

Egy megterhelt szekér négy lófogattal elakadt egy sáros faluban. A kocsis hiába ütötte, verte lovait, nem bírtak odább hatolni. Egy tréfás ember az utcán éppen e szekér mellett menvén, megállt, s merőn a kocsisra nézve, fontos képekkel így szóla: ugyan mért kínozza kend atyafi azokat a szegény lovakat, hiszen nem látja kend, mennének azok örömest, de a hám nem ereszti őket.

Egy parasztember házát eladván, a vevőt behítta a kocsmába áldomásivásra. Üveg számra hordta a zsidó a bort, s a két ember ivott rogyásig.

– Hej, komám – monda a ház új tulajdonosa –, elég is lesz ám már.

– Dehogy lesz, dehogy lesz, aki áldója van, hisz még ittas sem vagyok.

– Van-e kendnek pénze?

– Mint a polyva, kedves cimborám, csak igyék kend. Hej! Megégett a … geszterédi … csár … da –, akart danolni, de nyelve akadozott, s rárivallt a zsidóra:

– Hozz bort, Mendli.

Azonban nincsen olyan hosszú nóta, aminek vége ne lenne, s az atyafiak jóllaktak az áldomással.

– Fizessen kend komám. Menjünk.

– Héj zsidó, itt a pénz la, adj vissza belőle –, s ezzel kivágott az asztalra egy ócska kétgarasost.

– Tán elment a kend esze? – vélé vigyorogva a zsidó.

– Ne ingerkedjél velem, hanem adj vissza belőle, ha mondom.

– Hisz ehhez még sok kell.

– Hát mennyi pénz ez?

– Két garas.

– Két garas? Láncos lobogós, hisz a legnagyobbikat kerestem ki a ládafiából.

Egyszer D.-Vecsén Nagy Péntek, Nagy Szombatra esett, mégpedig a szó legigazibb értelmébe véve.

Lehet, hogy elkoptatott avas újság, még gyerekkoromban nagyapámtól hallottam – de azért csak elmondom.

Péntek István nemzetsége közt legnagyobb termetű, s jómódú gazdaember lévén, minthogy István néven többen is voltak, rendesen csak Nagy Pénteknek nevezték ösmerősei.

Néhány darab szarvasmarhát adván el Szombati Jánosnak, ki szinte nagy ember lévén, ösmerősei Nagy Szombatnak nevezték el, – megkötvén az alkut magyar szokás szerint, betértek a Bárányba áldomást inni.

Borozás közben megegyezett a két nagy ember, hogy birkózni fog, össze is ölelkeztek, húzták, vonták egymást, míg egyszer Szombati Jánosnak lába megbotolván egy lócába, nagy zörgéssel a földre esett, magára rántván Nagy Péntek uramat.

Hallván a kocsmáros a zörejt, kiszól a szomszéd szobából, tudakolva, mi történik a borivóban – mire a szolgáló megjegyzi, hogy Nagy Péntek Nagy Szombatra esett.

Sok Sz. István napokat kívánunk önnek, uram bátyám, köszöntének be a rokonok István király napján, egy tehetős földesúrhoz. – Köszönöm – felelé ez savanyú pofával –, míg nőtlen valék, király voltam; de most, kénytelen leszek István mártír napját ünnepelni, karácsony másodnapján.

– Apámuram! miért aggat kend a szegény tehenek nyakára oly nagy csákvári kolompokat? Nagyon alkalmatlan lehet a szegény páráknak, nem is ehetnek csendesen miattok.

– Azért fiam – felele az apa –, hogy nevezetesen éjjel ne tévedjenek el, ne lopódzhassanak a tilalmasba, s könnyebben meg lehessen őket találni.

– No úgy! mikor kend hazulról elmegyen – fölszólal a fiú –, kössön egyet anyámasszony nyakába is: mert mihent kend a házból kilép, anyámasszony azonnal a faluba mégyen, hogy éjfélig sem lehet reáakadni.

– Miért sírsz fiacskám? – kérdezé egy valaki egy városban az utcán előtalált iskolás gyermeket.

– Azért, mert eltévedtem, nem tudok hazamenni.

– Melyik utcában lakol? – kérdezé tovább.

– Nem tudom – felelé a síró gyermek.

– Mi a neved?

– Károlyka.

– Vezetékneved?

– Nem vezetett senki.

– Hát apádat hogy hívják?

– Anyám Pistának szólítja.

– Miféle mesterember apád?

– Apám úr – ül, ír – hosszú szárú pipából pipázik, nem varr.

A cigány beállott juhászlegénynek, a juhászgazda a pásztori életben szükségelt bunda előnyeit hiába sorolta elő, a cigány kék ócska posztóköpenyeget követelt bérében. Késő ősszel, hideg, deres éjszakán, egy magas hegytetőn együtt legelteték a juhász s legénye a nyájat, mikor a didergő cigány kérdezé gazdáját:

– Talán fázol? mert ha igen, gyere, feküdj reám a bundáddal, aztán én fölmelegítlek.

Egy cigány a juhásznő csizmáját foltozgatta az esztinában (juhászkunyhó), midőn látta az üstben fövő ordát, kérdezte, mi az?

– Halálélesztő – felelé az asszony.

– No nékem nem kell – szóla a cigány, távolabb költözve –; most is alig tudom tartani purdéimat, hát ha még apám, anyám, nagyapám, nagyanyám mind fölélednének, mit tudnék velök csinálni?

Betért a cigány egy házhoz, hol a gazdaasszony haricska-puliszkát rakott öszve túróval.

– Jaj, megváltó Istenem! hogy prédálja kend a drága túrót! Ugyan nem fáj a lelke sárral összekeverni?

– Jó étel lesz ebből – szólt a gazdasszony –, te is eszel mindjárt belőle.

– De én nem – viszonzá a cigány.

– De biz eszel, eb ágyából került kormosa – kiáltá a házba betoppanó gazda, s azonnal két szolgalegényével hanyattfektetve, kezeit, lábait lefogatva, gyúrta a haricska-puliszkát a cigány szájába, mire a cigány kérlelte a gazdát, hagyatná szabadon kezeit, lábait, inkább mindhárman tegyék a puliszkát szájába.

Panaszkodott egy agg nőtlen barátjának, ki csakugyan agg korában nősült vala, miképp sehogy se tudja magtárából a zsuzsokot (búzaférget) kipusztítani; mire felele ez:

– Házasodjál meg barátom! azonnal kipusztul magtáradból mind a zsuzsuk, mind a búza.

1854-ben Ványán felmegy egy asszony a városházához, s panaszolja, hogy az ő katonája ilyen meg olyan rossz; mindig haragszik, mindig káromkodik, a legdrágalátosabb töltött káposztában is úgy turkál, mint a disznó.

Aztán ha csak egyet-egyet szól is, úgy hányja a sok szekermencet, mintha mindjárt meg akarná ölni.

– Beszéljen kend hozzá szépen – mondja a bíró.

– Beszélnék ám, ha tudnék; de az istenadta gyávája, még annyit sem tud magyarul, hogy: ja.

Koldus. Jó estét uram! egy kis fekhelyet kérek.

Gazda. Szállást kap; de ételnek szűkében vagyunk.

Koldus. Hisz amott fő a nagy fazék káposzta.

Gazda. Hah! azért engem sok áldás kísér. Hanem legyen; aki szebbet álmodik, reggel az egye meg.

Lefeküdt gazda és vendég.

A gazda azt álmodta, hogy a Jákob létráján a mennyországba mászott. S ami legfeltűnőbb, a koldus is éppen azt álmodta; de gondolván, hogy a gazda a mennyországból többé vissza nem térend, a káposztát – mint a földön már fölöslegest – utolsó falatig felkalánozta.

Megnézték a fazekat, s az éhes koldus nem hazudott.

Egy falun tűz ütvén ki, a falubéli bíró ezen szavakkal biztatá a népet: „Aki oltani segít, kap öt forintot, aki pedig nem, az huszonötöt.”

Egy bizonyos vásáron a gazda lovat akarván eladni, következőképp dicséré lovát a vevőnek:

– Uram, ez a ló oly futós, hogy még gyeplős is válhatik belőle.

– Dejszen – viszonzá a venni szándékozó – hamarébb válik belőle gyeplő, mint gyeplős.

Egy kimondhatlan vastag asszonyság társaskocsin akarván utazni, előreküldi inasát, hogy foglaljon el neki két helyet.

El is ment az inas, le is foglalt két helyet, de nem volt benne köszönet, mert midőn az asszonyság odaért, akkor tudta meg, hogy a két ülés két kocsin lőn megrendelve.

Mikor a szivar használata először divatba kezdett jönni, történt, hogy egy falusi ember városon lakó földesurához rendeltetett be valami dologra. Amint a lovát az udvaron fogja kifelé, meglátja a tornácon ülő s szivarozó urát.

– Tekintetes uram! – mond megijedve a szegényember –, vigyázzon magára, a pipaszárba kapott a tűz, mindjárt megégeti az állát.

Péter diák egyszer mappázott, azaz egy másik kollégájával együtt rektori cenzúrára geográfiát studírozott. Az ausztriai birodalom földképe volt előttök. Az a másik nemigen tudta a dörgést ezen a beirkált, kifestegetett papíron, hanem hallotta hírét a Dnyeszter folyónak, hát ki akarta keresni. Keresvén és nem találván, szólítja Pétert, hogy mutassa meg azt neki.

– Bolond – mond rá Péter egész flegmatice –, ott keresd azt, ahol mappa nincs.

Gróf X. X. Zemplén megyebeli Velejte helységében építtetett gőzmalmához szükségelt gépi szerkezetet. Tokajról volt jobbágyaival pénzért fuvaroztatta Velejtére. Elkészülvén a malom, megnyitásának híre több szomszéd lakos között a velejtei lakosságot is kíváncsivá tette, s így e vidéknek közörömére épített malomnál megnyitásakor öröm-, s kívánságtól élesztve beszélt egyik egy, másik mást. A mű – miután e vidéken ilyes csodákat még nem láttunk – bámultatott, a kerekeknek mozgása kezdetével pedig még boszorkányságnak is neveztetett, mert a gépek 3 malomkövet, egy cséplő, más szecskavágó kereket késztettek mozgásra. Leginkább hatott pedig azon egyénre, ki a katlant szállította Tokajból elég bajjal. – Miután megmagyarázták neki azt, hogy minden kerék mozgását az általa szállított katlanbeli víznek tűz általi felmelegítése okozza, és amennyiben az állítás valóságáról meggyőződött, egész komolysággal monda komájához menve ezeket: „No komám! ha én azt tudom, hogy azon nehéz katlan egy kis tűz és víz hozzájárulása után annyi kereket bír forgatni, húzattam volna-e lovaimmal Tokajból oly nehezen ide, nem inkább raktam volna alá ott egy kis tüzet; milyen úri módon hajtotta volna haza szekeremet lovastól együtt.”

A cigándi torony újbóli vakolásakor jelent meg egy mérnök Cigándon. Látcsövén vizsgálván a tájt, egy kísérője, ugyancsak cigándi lakos, a látcsőre mutatván, kérdé: „mit csinálnak azon?”. A mérnök elmondá neki, mint lehet azon távoli tárgyat közelebb vonni, s fordítva távolítani. Ekkor kérte az ember, engedne neki rajta nézni. A mérnök szeméhez tette a cigándinak a látcsövet, s odairányzá nézését a toronynál dolgozó kőmívesre; – a kőmíves éppen akkor dobta a torony falához a mészkeveréket, s a kíváncsi néző visszakapta fejét, a háta megett álló mérnökét is jól megütvén vele. A mérnök kérdi tőle, mi a ménkűt csinál, úgy megüté fejét, majd ledőlt. „Engedelmet kérek – mond a cigándi –, éppen mikor ránéztem a kőmívesre, a szemem közé akarta csapni a mészkeveréket, azért kaptam vissza fejemet.” Hasztalan igyekezett a mérnök ellenkezőről meggyőzni, ő maradt hiténél.

A felföldön egy mérnök kitűzte zászlócskáját, s hogy azt egyik napszámosa jobban megláthassa, látcsövön nézette vele, s kérdé tőle: látod-e? Az ember nemmel felel, mire a mérnök kissé erősebben rárivalkodott, s látcsövét a zászló felé irányozta, és újra kérdé: no látod-e már most? A felelet „igen” lőn; a mérnök kérdé tőle: no ha igen, hát mit látsz? az ember felelé: „semmit”.

X. városban egy paraszt kisbíró levén, mely város rendezett tanáccsal bírt, s éppen őrajta volt a sor a tanácsterem ajtajánál őrt állani, hogy senki szó nélkül be ne mehessen. Jön azonban egy úr, ki okvetlen akart a város főbírájával szólani, mondja a kisbírónak, hogy intse ki a tanácsülésből a főbírót – mert éppen tanácsülés volt –, a kisbíró benyitja a tanácsterem ajtaját, s az ajtóból mutató ujjával int a város főbírájának ezen szavak mellett: „hallja, jöjjön ki.” Persze nem tudta a tanács elgondolni, hogy ki menjen ki – s kérdi a város főbírája tőle, hogy ki menjen ki? – mely kérdésre ismét válaszolt: „maga, maga nemzetes főbíró uram,” – a bíró ki is ment, hanem a tanács zúgott ily botrányos híváson, s míg a bíró künn maradt, elhatározták, hogy a kisbírót ezen tetteért megdorgálják; – amint a városbíró visszajött, ő is beleegyezett a dorgálásba, s közakarattal a kisbírót beszólítják, s elkezdik atyailag dorgálni, mely dorgálásra a kisbíró így felelt: „nemzetes uraimék, én vagyok a pofás fejsze, nemzetes uraimék meg a köszörűkő, köszörüljenek ki tetszésök szerént.”

Egy öreg háziúr előszólítá szolgálóját, annak egy edényt átadva mondá:

– Tedd e csuprot a legcélszerűbb helyre: egérméreg van benne, ettől, tudom, mind elvesznek.

Idő múlva panaszol a cseléd, hogy a patkányok még mindig rontanak, és kárt tesznek.

Az úr bámulva kérdi: hogy betette-e nekik a vészszert, és ettek-e belőle?

– Persze hogy betettem – mond a cseléd –, hanem szekrénybe zártam, hogy ne kapjanak arra is rá, mert az átkozottak mindenbe belenyalnak!

– Nem eszel cseresznyét? – szóla az úrfi a parasztsuhanchoz.

– Köszönöm átosan, a nagyurakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni.

– Hisz ez nem cseresznye, hanem meggy.

– Az már más, Isten neki –, és evett a gyerek.

Magyarázta a melléknevek hajlítását a tanító, de a gyerek meg nem értheté; a tanító jó megértés végett példát hozott fel, mondván:

– Vigyázz, fiam, te szeretsz egy bizonyos ételt, minő az az étek?

– Jó – felel a gyerek.

– Jól vagyon – szól a tanár –, most jő egy étel, melyet te jobban szeretsz, minő azon étek?

– Jobb – felele a gyerek.

– No vigyázz, most jő egy étel, mit te legjobban szeretsz, melyik az?

– Gombóc – röfögött a gyerek –, mert azt legjobban szeretem.

Egy vagyonos paraszt mindenét föláldozá buta fiának kiképzésére; de miután vagyonának nagyrészét haszontalanul elkölté, sóhajta fel: „Oh, hány ökröt, tehenet áldozék egy szamárért.”

A Balaton mellékiek jegyzőt fogadtak. Mint szokás volt hajdanában, a kupaktanács összeült, kereste a megkívántatókat, egyik egyet, másik mást követelt a vállalkozni kész egyénben. – Utoljára arra a gondolatra jöttek, hogy megtöltöttek egy haticcés kulacsot jó borral; s akkor összebeszéltek, hogy a kulacs mindaddig sorba menjen, míg ki nem ürül, s mindegyikök elvegye, mikor a sor reá kerül, s mintha innék úgy kortyogjon, és a száján tartsa illendő határig; de egy cseppet is belőle le ne nyeljen. – Hiszen – mondák maguk között – majd a próba után mi is megkapjuk a magunkét. – Jegyző urat tehát főhelyre ültetve – elkezdették a kínálgatást – ment a kulacs kézről kézre. Jegyző úr szokott modora szerint minden fordulóban kivette illetőségét, – a többiek pedig csak szárazon kortyogtak. Nincs oly sok, mi el nem fogyna, ha mindig csak csipdesik, és soha hozzá nem tesznek. – Így történt itt is. – Nem hagyta emlékezetben krónikám, hány fordulóra; de végre csakugyan kiürűlt a kulacs. – És akkor bírák uraimék – minden akóló vas nélkül – megtudták, hogy: „jegyző úr böndője haticcés”.

P… Imre meglehetősen értette a fillentés mesterségét. ő mulasztott diákkorában egy héten nyolc napot, ő égette el egy alvó diák fülét Sárvári leckéjén az iskola nagyszerű gyújtóüvegével, s mégis nem őt, hanem az égett fülű frátert zárták be börtönbe.

Egyszer az ódivatú nőruhákról tartván sajátságos elmélkedéseit, barátim, – úgymond – a nagyanyámnak olyan antik kabátja volt, hogy ha a földre letette volt, hát…

– Megállott, ugye? – vágott közbe valaki.

– Megállott? … dehogy állott, dehogy állott, – hármat lépett!

Bizonyos Benedek Mihály nevű érdemes úriember a „Magyar Kurírra” praenumerált. Meg is érkezett a Kurír, hanem a borítékán így volt a cím felírva:

Bedenek Mihály úrnak.

Visszaírt, hogy ő nem Bedenek, hanem Benedek Mihály, – amikor aztán így titulázták:

Bekened Mihály úrnak.

Ismét felírt a szerkesztőhöz, s ekkor így alakult a cím:

Beneked Mihály úrnak.

Bosszúsan akart megint felírni, s megdorgálni a malíciózus tévesztéseket.

– Hagyd el, barátom – mondá ekkor egy jó embere –, mert még azt írják az újságod borítékára, hogy: Neneked Mihály úr.

Sz… grófnő a tihanyi visszhangot meglátogatván, németül kiáltott hozzá, de mivel szél lengedezett, a visszhang nem felelt.

– Jaj nagyságos asszonyom – okoskodott a tihanyi vezető –, nem tud ez a mi echónk németül.

D… jogtanár megszólította egyik tanítványát, hogy feleljen a praescriptióról.

– A rescriptio – kezdett a diák felelni.

– Jaj, domine – vágott közbe félbosszúsan, félnevetve a tanár –, a maga beszéde éppen olyan, mintha én kérdeném a kocsisomtól: vakartál? s ő azt felelné: akartam.

Az Isten adjon ezerannyit – sipította egy vén koldus a zsidó után, kitől egy krajcár alamizsnát kapott.

– Aj, váj – suttogá a bársonybugyogós –, hiszen az csak 16 frt 40 kr.

… csata utáni napon egy főbíró kikocsizott a csatatérre. Vidéki földmívesek az ellőtt golyókat keresték, s egyik talált is két tizenkét fontost.

– Adjátok nekem ezt a két golyót – szólt a főbíró –, megveszem jó pénzért.

– Tegnap kellett volna itt járni – dörmögé egy ott ellovagló vén huszár –, tegnap ingyen osztogatták.

– Öcsém! – mondá borozás közben a falusi bíró a kis préceptorhoz –, ha ezzel a pálcával egy kedvem szerint valót üthetek rajtad, adok egy koronás tallért.

A szegény bikfic elfogadta a csábító ajánlatot, s mikor a vaskos bíró hatalmasan végigvágott rajta, jajgatva kiáltott:

– Jaj, jaj, jaj – ide azzal a tallérral!

– Hohó – lőn a válasz –, nem oda Buda, még ez nem kedvem szerint való ütés volt –, csak folytassuk.

A publikum kacagott –, s a bikfic sóbálvánnyá változott.

X. táblabírónak kedvenc szokása volt gyermekeit szokatlan nevekre kereszteltetni.

A helybeli pajkos ifjúságnak pediglen szinte kedvenc szokása volt egy ottani újmagyart rábérelni, hogy gyermekeit, kik történetesen mindig egy időben születtek a táblabíróéival, ugyanazon szokatlan nevekre kereszteltesse.

Egyszer a táblabírónak fia születvén, adatott nekie keresztnevéül: Oszkár.

Uccu! a fiatalság hívatja az emberséges újmagyart, s a szokott egy pengő honoráriumot megígérve, meghagyják neki, hogy ha fia talál születni, okvetlenül nem másnak, hanem Oszkárnak kereszteltesse.

A more csaknem sírva panaszolta el, hogy a téns táblabíró úr őt magához parancsolta, leszidta és olvasatlan huszonötöt, nyakvast, kalodát és akasztófát ígért neki, ha többé az ő gyermekei nevére keresztelteti purdéit –, tehát ő nem teheti.

A fiataloknak igen tetszett a táblabíró nemes haragja, tehát hogy azt még jobban felfokozzák, tíz pengőt ígértek végre a vonakodó újmagyarnak, ha fia születvén Oszkárnak keresztelteti.

– Tíz pengő – ujjongatott a more, huszonöt, kaloda, nyakvas, akasztófa, mindegy, – téns úrfiak, akár fiam, akár lányom lesz: – Uszkár lesz az ő neve.

Szent-Gálon két testvér földbirtokán torzsalkodott, mindenik kisebbnek állítván a maga földjét, s magát megcsalatottnak gondolva. – Semmi az édes öcsém! – szólt az öregebb –, jer, menjünk ki a mezőre, mérjük meg odakint atyafiságosan, testvér létünkre mit perlekednénk egymással? – Kimentek a földekre, s az öregebb kezdé lépéssel méregetni a földeket, a magáét jó széles lépéssel, az öccséét pedig csak olyan szűk és sovány lépésekkel.– No lám édes öcsém – mondá az öreg róka –, semmi hiba sincs itt, a tied is tíz lépés, az enyim is tíz. – Igaz, bátya – felele az ifjabb –, de mérjük csak meg mérnöki lánccal, fogadom, hogy a kendé nagyobb lesz. –

S ekkor elővette szűre ujjából az előre elkészített nyűgöt,– jőjön kend bátya! – ezen szavakkal benyűgözé az öregebb testvért –, most mérje már kend, majd meglátom, melyikőnké lesz kisebb vagy nagyobb.

Hivatalnokot ajánlott az N. N. igazgató ref. testület bizonyos közönségnek, s ajánlatát azzal indokolta, hogy az ajánlott egyén „eszes, jártas-költes s tudományos ember”.

– Uraim! – szólt egy, az érdeklettek közől –, a mi falunkban többet nyom egy lat erkölcs egy font tudománynál.

És a kérdésben forgó egyén volt helyéről ki nem mozdulhatott.

Tojás után küldte a falusi asszonyság szolgálóját, hogy délre tésztát gyúrasson vele, de biz az csak estvefelé tért haza, pirongató asszonya előtt azzal mentvén magát, hogy várakozott, míg a tyúkok megtojtak.

Egy, a maga mesterségét igen jól értett tolvaj, lelkészéhez menvén, kéri, hogy őt gyóntatná meg, melynek következésiben hozzáfogván a gyónáshoz, rendre számlálja elkövetett bűneit, miközben egész megtérő indulattal és bánatos fohászkodások között, önmagának a gyóntató atyának is ellopja zsebóráját, s azzal a papot, azon szavakkal:T. úr! végre egy órát loptam, a T. úrnak ajándékozom –, megkínálja; mire a pap indulatosan feleli: nekem nem kell, add vissza annak, akitől loptad; azt már megkínáltam, de nem vette el, viszonzá a tolvaj.Ha nem, legyen a tied, jegyzé meg a pap.

Egy úr keresztül akart menni lóháton egy mocsáron, s kérdi a mellette legeltető gulyást, kemény-e a feneke, atyafi? mire az igennel felel; de alig halad nehány lépést az úr befelé, lova hasig süllyed az iszapba; erre káromolva kérdi a gulyást, hogy merte neki azt mondani, hogy kemény a feneke? mire az felel: kemény is az uram, csakhogy nem ért még az úr oda.

X. úr már jóval túlhaladta a 60-ik évet, midőn egy igen szép ifjú leányt nőül vett. Esküvőjén egy agg bölcsész is jelen volt, kitől K. gróf kérdé:

– Mit gondol ön, lehet-e még e házasságból utódokat reményleni?

– Reményleni nem, de félni lehet – felelt a philosoph.

– Pincér! Van-e készen rostélyos? – kérdé egy csárdába lépő uracs.

– Jelenleg nincsen – felele a pincér –, hanem ha méltóztatik egy félóráig várakozni, azonnal kész lesz, egy perc alatt.

Együtt akarván utazni három hazánkfia, amint a közellevő városka előtti vámhoz értek, megszólítá őket egy künn álló őr:„Halt, wer da?”Hallgass, a teremtésedet, viszonzá egy a három közől durva hangon.Minthogy az őr magyarul mit sem értett, az utazás célját vélte polgárunk feleletével; a biztosnak tolmácsoló hanggal szóla:„Hier sind drei Halgas, sie wollen nach Teremtésed reisen.”

– Fogd be az ökröket a szekérbe, menj fa után az erdőre – parancsolá a gazda szolgájának –, itt egy darab szalonna, elég leend reggelre és délire; nem erősen nagy darab, de megdagad a tarisznyádban, mert kocaszalonna. – Estvefelé, nagy lármával pattogó ostorral, hajszogatja a szolga az ökröket, a szekérre föltett egyetlen darab fával.– Hát csak egy vékony darab fát hozasz – kérdi bosszúsan a gazda.– Jaj, uram! – felel a szolga –, megdagad a favágón, mert cserfa.

X. úrról tudta egész N. városa, hogy szép fiatal felesége van, aki azonban – fájdalom – nemcsak férjére kacsingatott szerelmes pillantásokkal. X. úr nem akarta hinni, amit a világ mond, hanem egyszer egy csinos fiatalember rohanja meg az utcán:

– Uram, ön számot fog nekem adni neje magaviseletéről!

Az ember elképedt, és hamarjában nem tudott mást mondani, mint azt, hogy: parancsoljon.

– Ez irtózat, uram! – riad fel a fiatal –, ön neje nekem néhány napi távollétem előtt örök hűséget esküdött, azóta tizennégy nap múlt el, én hazajövök, s most azt kell hallanom, hogy ön nejének azóta már két kedvese volt.

Egy fiúnak sehogy sem akara sikerülni, hogy vásárfiába hozott új cipőjét lábára erőszakolja. „Semmi sem az, vigasztalá anyja, viseld csak három nap egymás után, meglátod, hogy akkor könnyen felmegyen.”

Míg a szolga a ház híján öszvekötözné a gabonával töltött zsákokat, a szolgáló addig a világlóval elöl indul, elvéti a lépést, lezsuppan a híból, s úgy megüti magát, hogy a szava is eláll.Ugyan Mári! kérdi később gazdája, miért nem kiáltál, hogy segítsünk rajtad?Kiáltottam volna biz én, felel együgyűen Mári, de sokáig nem tudhatám, hogy én estem-e le valósággal; mert Jancsi bá is a híban volt.

Nagy útra ment a két székely. Meglátnak az útfélen egy új divatú boronát, s megcsodálják: ugyan mi lehet az?

– E bizon, komé, valami vót, aztán valami megette vót, ez aztán annak az oldalbordája.

– De nagy állat lehetett.

Kolozsvárott volt Péter bá Oláhfaluról, eladott egy szekér deszkát, vissza is tért szerencsésen.

– Jaj, nem érte-e kendet valami baj az úton? – tudakozódik tőle egy öreg nénémasszony.

– De ugyan hogy ért biz engem. Hallgassa csak meg kigyelmed, hát veszek a piacon egy komlós cipót, meg egy kupa tejet, beleaprítom egy tálba; hát amíg a lovakat megitatom, azalatt a komlós cipó mind megitta a tejemet, szerencsémre hogy a Bere Feri sógor odavetődött, s kinyomta a cipóból a tejet, mert különben éhen maradtam volna.

– Ejnye, ejnye.

– Azután meg az a baj ért, hogy a mezőn ért az este, eső esett, hideg is volt, én csak vártam, hogy majd megvirrad, de nem akart, másodszor is vártam, mégsem akart, harmadszor megmeg hozzáfogtam, hogy várjam, mégsem virradt meg. Akkor aztán megharagudtam, lefeküdtem, s mikor nem vártam, szépen magára megvirradt.

– Hm, de sok baj érte kendet.

(Különben az ilyen mókákat csak kötekedésből mondja ám a székely, nem együgyűségből.)