Gazdag főurak unszolták Mátyás királyt minden lépten-nyomon, ki megürült jószágért, ki meg hivatalért. Egyszer kivitte őket magával a szántóföldek közé, s amint ott járkálnak, szemébe tűnik egy öreg paraszt, aki négy ökörrel szántogatott csendesen. Mátyás megismerte a pórt, hogy az neki egykori hű katonája volt ifjú korában, s furfangos ötleteiről még a táborbul ismeré, s megszólítá szíves leereszkedéssel.
– Hát jó öreg, messzi van-e még a messzi?
– Bizony nagyságos uram, csak az ökröm szarváig.
– Hát aztán hány még a harminckettő?
– Bizony már csak tizenkettő.
– De azért meg tudnál még most is fejni három vén bakkecskét?
– Meg biz én, nagyságos uram.
A király nevetve ment tovább. Mikor azután a királyi várba visszakerültek, azt mondá a vele volt három főúrnak:
– No, ha azt akarjátok, hogy kívánataitokat teljesítsem, hát fejtsétek meg nekem azt a három kérdést, válaszaival együtt; amíg ezt nem tudjátok, addig ne is alkalmatlankodjatok kérelmeitekkel.
A három főúrnak természetesen semmi sem volt előbbvaló gondja, mint hogy felkeressék az öreget, s körülfogják, hogy mondja meg: mit jelentett az első kérdés:
– Megmondom biz én száz aranyért – szólt az öreg, akinek volt esze, hogy ingyen ne beszéljen.
Megadták neki szívesen.
– Hát uraim, amíg fiatal voltam, az volt a „messzi”, ameddig elláttam a szemeimmel; most pedig az ökreim szarváig látok, tehát csak odáig tart a messzi.
– Ez helyes, hát most mit jelent a második kérdés?
– De azt is megmondhatom kétszáz aranyért.
A főurak vakarták a fejüket; de meg kellett tudniok a talányt, hát csak lefizették a nagy bírságot.
– Az bizony azt jelenti, hogy hajdan harminckét fogam volt, hát most hány van meg belőle? Bizony már csak tizenkettő.
Ezt ugyan könnyű lett volna kitalálni, gondolák az urak, de bezzeg a harmadik kérdést hogy oldja meg? hogy fej meg őkelme három vén bakkecskét?
– De már annak háromszáz arany a díja.
A főurak elszörnyedtek, de az öreg nem hagyott alkudni magával, mind az utolsóig leszámláltatá kérges markába a háromszáz aranyat.
– Hát uraim, így fejem meg a három vén bakkecskét, ahogy kegyelmeteket megfejtem. Ezt érté a király őnagysága.
A három úr dörmögve ment odább. Nem tudom, elmondta-e aztán a királynak, hogy mi volt az értelme a három kérdésnek.
Mátyás király vadászni járva a Vértes erdejében, X falu mellett szokott rendesen megpihenni, ahol volt egy roppant hárs a faluvégen, ez volt a hatalmas király legkedvesebb nyugvóhelye, melynek árnyékában aludta rövid déli álmait.
Minthogy azonban a kíséretéhöz tartozó urak és apródok e királyi látogatás következtében gyakran belátogattak a falu szépeihez, s nem egy jámbor férj és vőlegény számadásában követtek el ártalmas háborításokat, emiatt a felingerelt szerelemféltő férfiak azt a bolondot gondolták ki, hogy ők bizony kivágják azt a hársfát, mely alatt a király pihenni szokott, majd akkor talán nem jön többet oda kíséretével.
A vadászatban kifáradt király egyszercsak nem találta kedvenc hársfáját a falu végén. Ki volt onnan vágva.
A vele volt urak nagy lármát csaptak a vakmerőség miatt, s elővették a falu elöljáróit, hogy ki tette azt a gonosz tréfát?
Azok töredelmesen bevallottak mindent, s ijedtökben kiszolgáltatták mindazokat, akik a hársfa kivágásában csak egy fejszecsapással is vétkesek voltak, s azokat megkötözve a király elé cepelték.
Mátyás király, anélkül hogy egy tekintetre méltatta volna megbántóit, azt mondá:
„Bocsássátok el őket. Haszontalan csiribiri emberek!”
A vétkeseket elbocsáták büntetlenül, de gonoszabb büntetés várt aztán az egész falura; mert azontúl az egész környék így nevezte őket, akárhova mentek: „itt jönnek a csiribiri emberek”.
Száz, meg száz esztendő múlva is rajtok maradt a csiribiri gúnynév.
A tatárfutás szomorú idejéből is maradt fenn jellemzetes népadománk. Szép, de szertelenül civakodó felesége volt egy hazánkfiának, kinek erdei lakát szintén kifürkészte egy dulongó tatár csapat. A csapat vezére megszerette a menyecskét, s jókedvében megkegyelmezett a háznak, nem dúlá fel, csak a menyecskét vitte el belőle.
A nejétől megfosztott gazda szomorúan tekinte az eltávozó tatár után, ki feleségét vitte magával, s nagyot sóhajtva monda:
„Szegény tatár.”
Mióta is, ha valaki nagy törekedéssel olyan feleséghez jutott, akitől a két szeme világát féltheti, ismerősei tréfálkozva mondják.
„Szegény tatár.”
A kuruc világban történt, hogy egy szegény vándorló tót, azon szorgalmas osztályból, melynek már akkor is az a hivatása volt, hogy amit a nagyvilági gondatlanság elrepesztett, összefoldozza, egyszóval drótos tót volt, keresztül-kasul vándorolván az országon, az akkori tarka világban minden faluban más párt híveit találta, s keservesen megszenvedett a politikábani járatlanságáért.
Az első faluban labancok közé került, azok útját állták a jámbornak, s kérdezék: „Ki vagy, mi vagy? kuruc-e vagy labanc?”
Mit tudta ő szegény jámbor, mi a kuruc, mi a labanc, amelyik jobban hangzott neki, azt választotta, hogy ő „kuruc”.
Ekkor elkezdték püfölni, vérig verve, a helységből kikergették.
A következő faluba érve, jól emlékében tartá a vett tapasztalást, s már messziről kiabálta, hogy ő nem kuruc ám, hanem labanc.
Jaj, de azok meg éppen kurucok voltak; megragadták az árva üstökét, megdöngeték e vallomásért.
A harmadik faluban megint kikérdezik:
– Ki vagy ember?
– Én nem vagyom ember, én senki sem vagyom. Árvából való vagyom, fazikat drótozni való vagyom.
Ezóta fogták rá a jámbor atyafiakra, hogy a tót nem ember.
A hegyaljai tájék Mád, Tálya, Tarcal és Szerencs neveket onnan származtatja, hogy Árpád Szerencsre jővén, felállt a hegytetőre, s így kiáltott fel: E tájon (lett Tálya) ama nádas helyen (lett Mád) Tarcal vezéremmel (lett Tarcal) fogom megalapítani szerencsémet (lett Szerencs). Ez általános hiedelem e tájék népe közt.