Osztályadomák

I.  TÁBLABÍRÁK

Quiproquo

A közgyűlésen nagy szerepet játszott X.  táblabíró.

A címek elleni háború éppen akkor kezdett divatba jönni. X. úr tehát felszólalását ekképp intézé a főispánhoz:

– Elnök úr – és még valami.

Mikor elvégezte dikcióját, a főispán viszont megszólítás előrebocsátása mellett felele neki:

– Táblabíró úr – egyéb semmi.

Az 184*-iki megyegyűlésének valamelyikén két törvényjavaslat jött indítványba, egyik az, hogy a nemesség fizessen adót, a másik, hogy a hazából távollevők kétannyit fizessenek, mint ha itt benn volnának.

Az első indítvány megbukott, a második szerencsésen keresztülment.

Ebből aztán az lett a resultátum, hogy az itt benn levők fizetnek egyszer semmit, az absentisták pedig fizetnek – kétszer semmit.

– János! kend ellopta ennek az asszonynak a libáit.

– Ennek az asszonynak? hát sohase tudok én róla semmit.

– Hiszen rajtakapták kendet, mikor azt a tíz ludat vitte haza a hátán.

– Soha bizony. Hát ez a lúd azé az asszonyé?

– Persze, azé.

– No, ezt most hallom először.

– De nem kellett volna azt ellopni.

– No lám. Hát tehetek én arról? Ez az asszony engem megszólított: hogy lopjak neki libát, majd ő felmegy Pestre, ottan eladja. Hát én loptam neki a mezőről tízet; mit tehetek én róla, hogy éppen a saját lúdjait találtam neki ellopni?

Mi az a fáklyászene? A fáklyászene olyan tünemény, melybe elmegy az ember fehér kalappal, s visszajön belőle fekete kalappal.

Értsd: a szurok-füstnek miatta.

Egy húsárszabás alkalmával egy igen tisztelt táblabíró ezen elvet állítá fel:

– Eleget nyertek idáig a mészárosok, illő, hogy már most veszítsenek.

Vivát!

Pálcát vitt az esztergályoshoz a dandy, hogy vágjon el belőle, mert nagyon hosszú, az elvágott egy darabot a végéből, s úgy adta vissza.

– Mit csinált barátom? – kiált ez kétségbe esve –, hisz nem az alja volt hosszú, hanem a teteje…

Egy nagy bohó öreg úr volt ismeretes tréfás magaviseletéről az aligmúlt hajdanban, ki különösen a vele érintkezésbe jövő fiatal nemzedékkel sok tréfát szokott elkövetni. Az öreg úr alispán volt, s mint azon időben dicséretes szokás vala az iskolából kimenekült fiatalságot úri házakhoz adni patvariára és jurateriára, ahol megtanulhatta a törvényes joggyakorlaton kívül a trancsírozás és az asszonyi nem mulattatásának nemes mesterségeit, őhozzá is a legreményteljesebb ifjakat szokták a le- gényesztendők eltöltése végett küldeni, kiket ő aztán sok kívánt és kevésbé óhajtott ismeretekben részesíte.

Egyszer végtére azonban ő is emberére akadt.

Újonc-jurátus jutott körme közé; az ilyenekkel legjobban szeretett evődni.

– Audiat! (ez volt a patvaristák és jurátusok címe) tud-e diktálás után írni?

– Szolgálatjára, domine spectabilis.

– No, hát üljön le, és vegyen papirost maga elé és írjon. Tud-e vakarni?

– Mit? Lovat?

– Lurkó! hibát az írásban.

– Úgy hiszem, hogy tudok, de még nem próbáltam, mint az oláh a hegedülést.

– No, hát tanulja meg, hogy qui non est bonus vakarista, non est bonus patvarista.

A fentebbi kérdésre egyenlő baj volt igent vagy nemet mondani, mert ha azt mondá, hogy nem tud, azért szidta meg, hogy miért nem tud? ha pedig azt felelé, hogy tud, azért szidta meg, hogy miért ejt hibát? Az új jurátus azonban kétértelmű feleletet adott, azt is mondá, hogy tud, azt is, hogy nem tud.

Ezzel a principális elkezd fütyörészni, s járkált vagy fél óráig fütyörészve a szobában. – Fél óra múlva kérdi a jurátustól:

– Audiat! Leírta-e, amit diktáltam?

– Leírtam.

– No, hát olvassa fel!

A furfangos fiú felvette a papirost, s szépen elfütyölte róla azokat a nótákat, miket a principálisa előtte elfütyörészett.

Az alispán kezdé észrevenni, hogy Antalnak – ez volt az audiat neve – kinőttek már a farkasfogai, s ezentúl még több tréfát szeretett vele elkövetni.

Kezébe ad egy idéző levelet Pesten, hogy törvényes minőségben idézze meg vele nemzetes Kis János uramat.

– Hol lakik ez az úr? instálom alássan – kérdi a jurátus.

– Budán, a várban – volt rá a felelet.

(A várban pedig vagyon ezerháromszáz épület.)

Antal megköszönte az útbaigazítást, elment, egy óra múlva már vissza is jött.

Az alispán csodálkozva kérdé, hogy már azóta meg is járta az utat, és mindent elvégzett?

– Annak rendi-módja szerint.

– Kis János uramat is megtalálta?

– Őtet magát nem találtam, hanem az idéző levelet kiszegeztem a kapura.

– Miféle kapura?

– Hát a várkapura.

Az alispánnak az a rossz szokása volt, hogy rendesen éjszaka utazott, s a jurátusnak, akit ilyenkor magával vitt, még csak aludni sem volt szabad a hintóban, ami pedig, tudhatjuk tapasztalásból, hogy vajmi nehéz mesterség. S ha mégis el talált valamelyik szenderülni, a principális kihajítá a hintóból a kardját, s akkor felébreszté.

– Audiát! vegye fel a kardját.

A jámbor fiúnak azután fel kellett tápászkodni, leszállani a kocsiból, s visszafutni az elejtett kardért. S ez mindannyiszor megtörtént, ahányszor az álom elnyomta.

Antal ismeré már ezt a tempót, pedig aludni is szeretett; ő tehát a kocsiba üléskor megcserélé a kardokat, a magáét tette az alispán mellé, az alispánét tartá maga mellett.

Nemsokára aludt, mint a juhászbunda.

Az alispán alig vette észre, hogy a fiú alszik, kiveté a mellette lévő kardot. Az pedig a magáé volt.

– Audiát, vegye fel a kardját.

Antal azzal felelt rá, hogy elkezdett hortyogni.

Hiába döfte, ráncigálta a principális, nem akart ébredni, utoljára pláne rádűlt, és ott aludt.

– No, csak aludjál! – szólt a principális magában. – Majd a stációdról fogsz visszagyalogolni a kardodért.

Amint azután megállottak, leszállt mindkettő; Antal szépen felköté a maga kardját, mely jó biztosságban volt a principális mellett.

– Nini, hát audiát, magának megvan a kardja?

– Meg bizony, uti figura docet.

– No, akkor hát az enyim nincs meg.

Azonban került a sor, hogy a jurátus szerezzen tréfákat a principálisának.

A francia háború ideje volt éppen, valami morva élelmezési biztos bejött vágómarhákat vásárlani a hadsereg számára.

Az alispánnak gulyái voltak az Alföldön, eladatott belőlük nehány száz darab tulkot az érdemes biztosnak, kinek azelőtt éppen nem volt mestersége a marhakereskedés.

Antal megtudja ezt, s nagy titokban félrehívja a biztost, s fontos felfedezéseket tesz neki.

– Lássa az úr, minő gonosz csalárd ez az én principálisom, hogy nem átallja az urat is megcsalni. Íme olyan vén marhákat adott el az úrnak, hogy egynek sincsen már felső foga.

A biztos rögtön szalad a csordához, nézi a fogait a megvett barmoknak, s szörnyűködve rohan az alispánra, látva, hogy a jurátus igazat mondott.

Ott azután majd megverték egymást, míg az érdemes biztossal meg lehetett értetni, hogy a kérődző barmoknak nem szokott foguk lenni felül.

Máskor X. consiliárius szállott az alispán házához, midőn ő maga nem, csak a jurátus volt otthon. A tanácsos úr ismerte már Antalt mulatságos híréből, s beszédbe elegyedett vele, többek között kérdezősködött a principális egészségi állapotjáról, ki neki fiatalkori barátja volt, s kit már tíz esztendő óta nem látott.

– Nincs neki semmi baja – felelt Antal –, jó egészségben van, csakhogy biz az nagyothall szegény.

– Nagyothall? – sajnálkozék a consiliárius.

– Mégpedig igen nagyot. Ugyancsak kell kiabálni, ha az ember azt akarja, hogy megértse a szavát.

A tanácsos nem tudott hová lenni a nagy sajnálkozásban, Antal pedig sietett principálisát hazahívni.

Az úton ez is tudakozódott tőle régi jó barátja kinézése felől.

– Jó színben van – felele Antal –, csakhogy nagy mértékben süket. Ugyancsak kell ordítani, hogy valamit meghalljon, s csak akkor érti a beszédet, ha az ember odatartja füléhez a két tenyerét, s úgy kiált bele; és aztán amellett maga is olyan nagyon kiabál.

– Ejnye, ejnye – sopánkodék az alispán, Antal azonban kotródott a találkozás elől.

A consiliárius már a tornácból kurjantott az érkező elé.

– Alásszolgája, domine spectabilis!

Ugyancsak nagy szóhoz van szokva, gondolá az alispán, s odatartá a száját a tanácsos füléhez, belekurjantván emberül.

– Azt mondom, hogy hozta Isten a nagyságos urat.

A tanácsos ijedten kapta félre a fejét, s markát az alispán fülére illesztve, odaordított neki:

– Nem vagyok én süket, barátom uram.

– De biz én se vagyok az – felelt aztán csendes hangon az alispán.

Ekkor vették észre, hogy mind a kettőjüket rászedte az impertinens nebuló.

Következett azonban a leggonoszabb tréfa, melyet principálisával játszott a jurátus. Vala a jó öreg úrnak szép fiatal felesége; de amilyen szép és fiatal, épp olyan hamis volt a menyecske. Az öreg úr kezdé észrevenni, hogy jurátusa olyan kötelességekbe is avatkozik, mikkel nem tartozik a principálisának.

– Audiat! – szól neki – egy kétes jogkérdésben szeretném, ha tanácsot tudna adni.

Nekem van egy malmom, meg egy kedves kutyám. Egy idő óta kezdem észrevenni, hogy a kutyám lopva a malomba jár, s megeszi a lisztet; már most adjon választ, hogy mitevő legyek? A malmomtól váljak-e meg, vagy a kutyámat lőjem agyon?

Antal fráter elneveté magát, nagy vidoran.

– Hát sem a malomtól ne váljon meg, sem a kutyáját ne lője agyon, hanem a molnárra csapasson huszonötöt, miért nem viseli gondját a malomnak?

Az öreg úr érzé, hogy meg van neki felelve, s megnyugodott a világ folyásán.

Nagy engesztelődési lakoma volt kicsinálva ** vármegyé- ben. A fehér és fekete toll közt készült valami fúzió.

Azon boldog időkben volt ez, mikor még a tollakat nemcsak a madarak viselték, s a lapszerkesztőknek egyéb tárgyuk is volt egymással hajba kaphatni, mint a Nemzeti Színház ügyei és Oliva Pepita tüllanglaise kantusa.

Az alispán, ki a feketetollas pártnak volt elnöke, adá az ebédet, s úgy volt kicsinálva, hogy az alispánné elnökölvén a táblánál, a fehértollasok legtekintélyesebb hasú egyénisége álljon fel, és köszöntsön áldomást az érdemes asszonyságra.

Mint a németeknél vannak kedélyes improvizátor zsenik, úgy vannak nálunk ünnepelt toast celebritások. – Némely embernek speciális hivatása van arra, hogy hét országra szóló toastokat mondjon, míg másoknak ellenben az a hivatásuk, hogy minden elkezdett toastba belesüljenek.

Az illető táblabíró egyike volt a legderekabb politikusoknak, ő tehát restellé megvallani megbízóinak, hogy könnyebb egy tízíves válaszfeliratot fogalmazni, mint egy három sorból álló áldomást elköszönteni, s elvállalá a neki szánt szerepet.

Egész ebéd alatt azután folyvást a tartandó beszéden törte a fejét, s mint ez rendesen történni szokott, mire a végit kigondolta, elfelejtette az elejét; éppen ezek a gondolatok úgy el szoktak múlni az ember fejéből, mintha jégre írta volna.

Közelgett végre az elkerülhetlen perc; a szónok előre megtölteté poharát, az asztalnál ülő dévaj fiatalság előre csitított kézzel-lábbal, asztal alatt őgyelgő kutyákat, macskákat, s biztatta egymást, hogy csendesen legyenek, meg ne mukkanjanak.

A szónok felállott; minden szem ránézett, s látta őt éktelenül halaványnak; mert vala neki igen szűk ez a világ, s először kezdé tapasztalni Arago azon mondatának valódiságát, miszerint minden emberen 18 ezer mázsányi levegő súlya fekszik. Nagyot szítt belőle elszoruló tüdejébe, és elkezdé a mondást.

„– A legelső királynétól, a legutolsó alispánnéig…”

Mikor kigondolta e mondást, azt hitte, hogy azzal valami nagyon hízelgőt fog kifejezni, s csak akkor vevé észre, midőn elmondá, hogy micsoda bêtise-t mondott ő most a felköszöntendő hölgynek, őt legutolsónak helyezve! s e felett úgy megrettent, hogy mondata közepén megállt…

De mégis, hogy tekintélyét ne kockáztassa, körülnézett a jelenlevő fiatalságon, s mintha az ő dévajságuk okozná megállapodását, rájukförmedt haragosan:

„– Azt a kutyát, azt a macskát!”

„– Azt a kutyát, azt a macskát!!” – hangzott egyszerre az egész asztali társaságban óriási kacagás közepett, mely nem engedte többé a szónokot szóhoz jutni. Az alispánné haragosan ugrott fel helyéről, s odahagyta az asztalt.

Az egész tervezett fúzióból nem lett semmi.

De maig is fennáll e mondás emléke, s ha valaki társaságban valami ügyetlenséget mond, vagy belesül a megkezdett beszédbe, csak annyit kell rá mondani:

„Azt a kutyát, azt a macskát!”

Az egyszeri embernek szép, de együgyű felesége volt, akit nagyon féltett, kiváltképpen pedig a huszároktól.

Hát egyszer el kellett neki mennie hazulról, mire nézve nehogy valami kedve ellen történjék azalatt, előbb megfogadtatá a feleségével, hogy ha huszárt találnak a házhoz szállásolni, annak mindenre azt felelje, hogy „nem”! és azután úgy is cselekedjék.

Jön még aznap a beszállásolt huszár, s rögtön szemébe ötlik a csinos menyecske.

– Ejnye, lelkem teremtette, leány-e maga, vagy menyecske?

Az asszony azt felelte rá, hogy „nem”.

– Hát tán özvegy? – Nem.

– Ád-e nekem szállást? – Nem.

A katona a sok nemből valamit kezdett gyanítani, s egyet fordított a kérdésformán.

– De csak nem haragszik meg érte, ha itt maradok?

Az asszony arra is azt mondta, hogy „nem”.

– Főz-e nekem, lelkemadta, jó vacsorát? – Nem.

– De azt nem bánja, ha hozzáülök, mikor készen lesz?

– Nem.

– Hát a lovamnak kapok-e szénát? – Nem.

– De azt nem bánja, ha magam hozok neki a padlásról?

– Nem.

– Hát bort kapok-e a vacsorához? – Nem.

– De a pince nem messze van, ugy-e? – Nem.

– Hát egy csókot nem ád-e a bajuszom alá? – Nem.

– De ha én adok magának egyet, azért nem haragszik meg, úgy-e gyöngyömadta?

A menyecske erre is azt felelte, hogy „nem”.

A török háborúk alkalmával a komáromi várkapitányhoz török nyelven írt levelet küldött az ostromló basa, melyben őt a várfeladásra biztatja.

A várkapitány visszaküldte a levelet, erre egy rác tolmácsot küldött a basa a várból, hogy mondja el izenetének tartalmát.

– Eredj vissza a basádhoz – mond a várkapitány a tolmácsnak –, s mondd meg neki, hogy én sem törökül, sem rácul nem értek alkudni, hanem verekedni majd magyarul fogok.

Először volt csatában a rekruta. Fütyölnek a füle mellett a különféle ágyúgolyók. A legénynek nem tetszik a mulatság, s kapkodja a fejét, hol jobbra, hol balra.

Meglátja a vén huszár ezt a dolgot, s rámordul az újoncra:

– Ne kapkodd a fejedet, öcsém, olyan bolondul, mert még bele találod ütni valami golyóbisba.

Erős ágyútűzben volt az újoncsereg.

A vezér beszédet tartott hozzájuk.

– Ne féljetek, fiaim, nem olyan veszedelmes dolog az az ágyúgolyó. Csak minden századik ha talál, minden ezeredik talál.

Azon pillanatban jön egy tizenkét fontos, s a mellette álló segédet sodorja le a lováról.

A tábornok nem hagyja magát azáltal megzavarni, hanem egész lelkesedéssel szól.

– És ha talál, az a legszebb halál!

Jön a panasz a huszárok ellen: ellopták kilenc libáját a bíróné asszonyomnak. A bíróné asszonyom sem rest, kimegy maga a táborba, felkeresi a generálist, csípőre teszi a kezét, s megereszti nyelvének csatornáit.

– Micsoda istentelenség már ez? Hát a tulajdon hazánk földén sem vagyunk már bátorságban? Hallatlan eset ez Magyarországon, hogy egy asszonynak egyszerre kilenc libáját ellopják! És kik lopják el? Uram fia, maguk tulajdon azon huszárok, akiknek kivont karddal kellene védelmezni a szegény köznép libáit az ellenség ellen. Tulajdon magam tömtem, mellesztettem őket, egy gúnár volt, a többi ártatlan liba; olyan fehér mind a kilenc, mint a csöppentett tökmag, holnapután akartam bevinni a hetivásárra, s íme, nekijön egy istentelen pogány trombitás, mert nem is mondhatom kereszténynek, s mind valamennyinek kitekeri a nyakát. Ez rettenetes, ez hallatlan dolog, generális úr! Ha énnekem satisfactiót nem ád…

– No de adok – szólt közbe a tábornok. Meg tudná-e kegyelmed ismerni azt a trombitást, aki a ludakat ellopta?

– Ezer trombitás közül is! – bizonyítá a bíróné asszony, pedig annyi trombitást nem szokás egy táborral cepelni.

Csakugyan rá is talált a maga trombitására, ki is nem tagadván a dolgot, ott a helyszínén tíz körméről lekapatott, s a tábornok parancsára olyan negyven bot hegedültetett a lovonülő részére, amilyet csak valaha ingyen osztogattak, úgyhogy vége felé bíróné asszonyom majd a kezét-lábát ette meg a tábornoknak, hogy ne üttesse már azt a szegény katonát, hiszen nem akarta ő, hogy olyan nagyon megverjék, csak hogy egy kicsinyt ráijesszenek, ördög vigye a rongy libáit, kár volt értük szót is emelni; de bánja, hogy idejött! szegény trombitás, no!

De biz a trombitásnak csak egy botot sem engedtek el abból, ami ki volt rá mondva, s bíróné asszonyomnak végig kellett nézni az egzekúciót; el is futott onnan, amint vége volt, s egy szót sem tett többet a libákért.

A kiporozott trombitás pedig felugrott a negyven alól, összeütötte a bokáit, megköszönte a strófot, s estig elfeledték a dolgot szépen.

Estefelé jól kiéhezetten tért meg a táborba a kémjáratból a tábornok tisztikarával, amidőn sátorába érve, jó bográcsos hússzag üti meg az orrát. Odahaza a legények kész vacsorára várták, csak úgy párolgott a bográcsban a jó illatos paprikás lé. Nem is sokat kellett kínálni egyiket is, étvágy is volt hozzá elég, bor is volt, amivel lenyomtassák. Vacsora vége felé kérdé a tábornok:

– Melyitek készítette ezt a pörkölt húst?

E szóra előáll csákójához emelt kézzel a trombitás.

– Szolgálatjára én, nagyságos tábornok úr.

– No ez ugyan jó volt.

– De drága is volt: negyvenen vettem.

(Érts alatta negyven botot.)

Bort vitt a kisleány haza egy üvegben. Szemközt jön egy katona.

– Mi az, amit viszesz abban az üvegben, kishúgám?

– Bort viszek, katona bácsi.

– Adsza, hadd látom.

– Nem adom én, mert majd iszik kend belőle.

– Úgysegéljen, nem iszom belőle, csak meg akarom kóstolni.

A kisleány nem akarta kedvét szegni a hadfinak, s odaadta neki, hogy hát kóstolja meg.

A katona szájára tette az üveget, és le sem vette onnan, amíg mind ki nem itta belőle a bort.

A kisleány csak nézte, hogy hágy-e benne valamit? Mikor aztán látja, hogy üresen adja vissza az üveget, elpityeredve mond:

– Ejnye, katona bácsi, inkább ivott volna kend belőle, mint hogy megkóstolta.

X. ezredes híres volt mordiális természetéről. Odahaza irtóztató zajjal járt mindig; cselédjeit a legkisebb hibáért főbelövéssel fenyegette, s ha megharagudott, úgy ömlött a perpatvar a szájából, mint a kartács.

Volt pedig neki három nagy eladó leánya, kikről azt hitte, hogy nagy kordában tartja őket.

Egyszer mind a hárman, mintha összebeszéltek volna, elszöktek a kedveseikkel a háztól, s titokban meg is esküdtek velök.

Az ezredes magánkívül volt dühében. Isten a megmondhatója, mit fog cselekedni azzal a három leánnyal, ha szemei elé kerülnek.

Azok nem is merték sokáig mutatni magukat előtte, hanem utóbb holmi anyagi körülmények kényszeríték őket visszatérni az atyai házhoz, s megpróbálni életre-halálra az elkeseredett atya kiengesztelését.

Élet vagy halál? ez volt a kérdés.

A három leány reszketve lépett be az apa szobájába, ki három kardot és három pisztolyt rakva maga elé az asztalra, embergyilkoló ábrázattal fogadta őket.

Azok legelőször is a lábaihoz borultak, s kezeit összecsókolva, telesírták mind a két markát.

Az apa hajthatatlan maradt, arcán egy vonás el nem változott, végre lerázá kezeiről a leányokat, s öklével az asztalra csapva, mennydörgő hangon kiálta:

– Leányok! ördög terringettét! Azt mondom, hogy ez többet meg ne történjék!

Megy az utcán a polgárőrség puskával, zászlóval. Nagy a parádé.

A városházától jönnek, s mennek a templomba.

Kövér főkapitány járul elöl gyalog, kivont szablyával, s világért hátra nem nézne a századjára, csak úgy kommandíroz.

Egy kis mellékutcán egybe oda lehetne érni a templomhoz, de a kapitány végig akarja vinni az őrséget a piacon, hogy lássa a népség.

Amint tehát a kis utcához érnek, az egész század igen természetesnek találja, hogy oda be kell kanyarodni, a kapitányt pedig hagyják egyedül menni, gondolván, hogy valami dolga van neki a piacon. A templom előtt majd összetalálkoznak.

A csapatvezér tehát szépen megy végig kivont karddal a piacon, s amint egyet fordulni kell, elkiáltja magát:

– Jobbra kanyarodj!

Csak akkor veszi észre, hogy senki sem megy utána. A derék polgárok azóta régen a templom előtt állnak sorban, s már ki is pihenték magukat.

A francia háborúban volt az inszurgensek között két testvér katona.

Az egyik igen kegyes, szelíd ember, a másik csúnya szájú, káromkodó vitéz.

– Ne imádkozzál, öcsém, – szólt a szabadszájú bátya a csata előtt –, mert bizony baj ér tőle.

– De te ne káromkodjál – feddé őtet amaz –, mert meglásd, hogy meglőnek.

Történik azonban, hogy a csatába viszik őket, megütköznek az ellenséggel; s egyszercsak látja a bátya, hogy az öccsét elfogta az ellenség.

Mondtam, hogy így jár, bizonyosan megint imádkozott, aki erre-amarra van! Utánam szedtevette, terringette!

S nekivágtatott, és kivágta az öccsét az ellen kezéből nagy káromkodással.

Egyébiránt nem a káromkodás szokott itt használni, hanem a bátorság.

Hórihorgas, hat láb magas újonc került a káplár elé, ki maga nagyon Dávid termetű ember volt.

– Egyenesen állj, előre nézz! – rivall rá a káplár, feltolva öklével az újonc állát.

– Hát ezután mindig így tartsam fejem, és így nézzek, káplár uram?

– Ne is másképp, ilyen-olyan. . . !

– No akkor hát Isten áldja meg, káplár uram! mi sohasem látjuk egymást többé.

Egyszer Szekszárdon valami darabot adtak, melyhez a színi személyzeten kívül némi statisztéria is kellett, amit rendesen a városi hajdúsággal volt szokás betölteni.

A próbán tehát felállítja a rendező az őröket, egyiket jobbról, a másikat balról, s megmagyarázza nekik a dolgot.

– Kend itt fog állani jobbról, kend meg amott. Mikor én kilépek a gunyhóból, kendre rálövök, arra kend a hasához kap, összerogyik, s azt kiáltja, hogy „meghaltam”! kend pedig, másik, elszalad, és azt kiabálja, hogy „segítség! segítség!” Értették jól?

– Megértettük.

Este az előadásnál az ügyelő meg találta cserélni a két hajdút, a jobbról lévőt állította balra, a balról lévőt jobbra; mikor aztán kijött amelyiknek gyilkolódzni kellett, s rásütötte a pisztolyt az egyikre: amelyik a háta mögött állt, akit senki sem bántott, az rogyott össze ordítva, hogy ő meghalt; az pedig, amelyiket agyonlőtt, elszaladt, torkaszakadtából kiabálva: segítség! segítség!

X., ki idővel igen jeles buffóvá nőtte ki magát, hajdanában, mikor még vidéken színész volt, egyszer a „Havasi rémkirály”-ban a tündérországi csőszt adta, akinek egy helyen ezt kell mondani:

– Az én szakállamat minden reggel a hajnali szellő nyesi le.

Ő tehát, nem egészen lévén még ekkor birtokában a nyelvnek, ilyenformát monda:

– Az en szakalamat minden regel a hajnali szelő lesinye.

Rögtön észrevette, hogy hibázott, s kiigazítá:

– Nyelesi.

Elkergették a súgót, mert nagyon részeges volt. A szomszéd városban új truppra találván, közibök elegyül.

– Hát te hol jársz itten? – kérdi tőle egy ismerőse, kinél rögtön otthon tette magát.

– Megharagított a társaság – szól ez leeresztve tokáját –, s elcsaptam őket magamtól.

A „Tündérlak Magyarországon” című darabban az obsitos huszár szerepét játszó színésznek egy arcképet kell megtalálnia az asztalon, melyben saját magára ismer, s csodálkozva felkiáltania:

– Nini! Hisz ez én vagyok!

Előadáskor játszótársai, a selmák, a kérdéses arckép helyett egy majmot találtak a rámába tenni, s a szegény huszárnak le kelle küzdenie a furcsa arckép látására támadt bosszúságát, és nevetés-vágyát, s szépen elmondania:

– Nini! hisz ez arcképem.

Egy Temes megyei faluban műkedvelők játszottak jótékony célokból. Legelső előadásuk tárgyául „Grizeldiszt” választották.

A darab mindvégig rendkívül tetszett, a férfiak tapsoltak, örültek és brávóztak, látván mint gorombáskodik Percival a feleségével.

– Nagyon jól van, igen bölcsen van, így kellene lenni mindenütt! Hadd tanuljanak belőle az asszonyok!

Jön azonban a darab vége, Grizeldisz ártatlansága kiderül, s a sértett asszony nem akar többé visszamenni a férjéhez.

– Mit? micsoda dolog ez? – kiált fel a közönség. – Vissza, Grizeldisz! vissza kell menni uradhoz! engedelmeskedni kell az asszonynak, visszamenj Grizeldisz!

Persze a műkedvelő Grizeldisz szerepében nem volt az, hogy visszamenjen, improvizálni pedig nem tudott, s miután a közönség krumplival kezdett hajigálózni, abba kellett hagyni a darabot, a műkedvelők az elégett gyertya s felhasznált pirosító árában elmarasztaltatván.

Másnap a műkedvelő igazgató házrul házra járt, tegnapi vétségeért ünnepélyesen megkövetve a pártfogókat, s aznap estére újra kihirdeté Grizeldiszt, nyilván kiíratva a színlapokra, hogy Grizeldisz ez alkalommal, mint engedelmes és hűséges hitvestárshoz illik, férjéhez, tekintetes és vitézlő Percival úrhoz igenis vissza fog menni.

Honnan támadt ez a szójárás hosszadalmas színművek unalmas párbeszédeinél?

Kecskeméten van egy faja a tanyán lakó embereknek, kiket rövidség okáért neveznek gányóknak.

Ritka nap veti be őket a városba, csak ha esett állat bőrét kell a gazdához bevinni, vagy mikor elfogyott a tarhonya, e jeles művészeti terménye a kecskemétkőrösi iparnak, mely szerint az egyszer lisztté őrölt búzát még egyszer búza formába igyekeznek visszavarázsolni.

Tehát egy ily kivételes napon meghallja a tanyalakó, hogy komédia lesz Király Károly uram pajtájában. Neki, mint alább látandjuk, igen szép fogalmai voltak e neméről a gyönyörűségeknek, s azoknak előélvezetében felvette magát a kakasülőre, lefizetvén az öt garasokat.

A függöny tetszett neki, de ami a függöny után következett, az nem állta ki a kritikáját: valami vékony színdarab volt az hosszú beszédekkel.

A gányó csak várja, hogy mikor lesz már vége a párbeszédnek, az egyik elhagyná már, a másik megint újrakezdi. Ez elmúlik, akkor meg az ottmaradt személy még magánybeszédhez fog, rettenetes gumielasztikumból készült véghetetlen magánybeszédhez. A gányó sem tűrheti már tovább, hanem lekiált onnan a paradicsomból:

– Nem ér semmit az a sok beszéd, ifjasszony; nem ütjük avval el; lássuk már a medvét!

Egy később közkedvességű énekes színésznőnkkel történt az, hogy nagyon ifjú korában valami apródot kellett neki játszani, kinek csak nehány szava van a játékban, mindössze is annyi, hogy be kell jelenteni az ezredes úrnak, miszerint a leves az asztalon áll.

Amint kilépett az apród a színpadra, akkor látván először életében közönséget, úgy megzavarodott, hogy ijedtében ahelyett, hogy ebédelni hívta volna az ezredest, neki magának, az ezredesnek azt mondta, hogy – „az ezredes úr meghalt”.

Semmi sem nehezebb újonc színészre nézve, mint nehány sorbúl álló mondást elszavalni a színpadon.

Történt egyszer a „Lázadó zsidók” című darabban, hogy egy kezdő színésznek két foglyot kell bevezetni, s elmondani hozzá:

– Íme, ezek azon gonosz lázadók, kik nem tekintve a békeszerető tűzhelyek nyugalmát, istentelen fondorkodásaikkal felháboríták a közbékességet, s útközben társaik szétveretésével, szökni akarván, elfogattattak, stb. stb.

Ezt kellett volna elmondani a jó fiúnak.

A jó Megyeri éppen egy keresztfára volt kikötözve, s nagyon borzasztó volt a jelenet, a nézők hajszálai az ég felé kezdtek emelkedni, midőn beállít az újonc színész a két fogollyal, s elkezdi a cifra mondást:

– Íme, ezek azok…

De ennél tovább nem tudott menni. Hiába beszélt neki a súgó, hallani is azt olyankor! Egy szót sem szólt többet, hanem e helyett a hosszú mondás helyett végignézett a foglyokon, s véghetetlen gyűlölettel és megvetéssel monda:

– Né! Atta zsidaja!

Elkezdett erre Megyeri kacagni ott a keresztfán, rá az egész közönség hangos hahotával, és a meggyilkolt zsidók mind fennhangon kacagtak. Azóta sem lehet a pesti színpadon többet adni a „Lázadó zsidókat”, mert amint azon helyre kerül a játék, mindenkinek eszébe jut az „atta zsidaja”, s rögtön vígjáték lesz a komoly színműből.

Egy kisvárosi színpadon nagy látványos előadáshoz készültek.

Maga az igazgató, egyszersmind drámaszerző és hős, saját jutalomjátékára készíte egy nagyszerű darabot ily cím alatt:

„A Szahara csodái, vagy a puszták fiának nevezetes viszontagságai” – vitézi játék öt szakaszban, táncokkal, énekkel, tablókkal, mozgó vadállatokkal, tűzokádó hegyekkel és élő forrásokkal.

Az igazgató jó hírben álló férfi volt, ki mindazt, amit a színlapon ígért, teljesíteni is szokta, s becsülendő furfangossággal kicsinált felkelő napot, és elsüllyedő várost a maga eszéből. A fenevadak, kikkel a puszták fia harcol, szépen kiteltek a helybeli diákokból, még elefánt is jött elé, abba kettő lévén dugva, kik közül egyik a két első, másik a két hátulsó lábát képviselte –, vagyis talpviselte; – a szerecsen bajadérek, kik a puszták fiát álmában körültáncolják, besuvickolt képű szolgálók voltak, a flamingó szerepét az igazgató gólyája cinóberrel befestve játszotta, a megjelenő tűzokádó hegy torkából maszkírozott rakéták fityfirikelték az omló tüzet és lávát, és mikor a hó elkezd esni a Szahara pusztáján, az igen szépen lőn visszaadva apróra tépett papirosokkal, miket a padlásról szórtak.

De semmi sem tanúsítá az igazgató leleményességét jobban, mint az eleven forrás, mely a föld alól kitör. A puszták fia tudniillik, miután a puszták csodáit részint agyonverte, részint elszaladt előlük, maga is eltéved a Szaharában; – a homokkal behintett színpad élethűn ábrázolja, milyen irtóztató kopár sivatag ez az afrikai Hortobágy; sem enni, sem inni való azon nem találtatik: – itt végre megtört erővel, tikkadtan, szomjasan lerogyik a földre a puszták gyermeke, s felsóhajtván így szól: „ah Mahomed, tégy értem csodát, s nyiss forrást e pusztában szomjam enyhítésére.”

Erre azonnal felbuggyan egy bőséges vízsugár a színpad közepéről, melyben a hős megenyhítve szomjazó ajkait, így viszonz: „köszönöm ezt neked, Mahomed, hogy meghallgattál.”

Ezt úgy csinálta ki a furfangos igazgató, hogy fúratott egy lyukat a színpad közepén, az alá odaállított egy dilettáns statisztát egy-egy nagy kézifecskendővel, kinek jól lelkére lőn kötve, hogy amint a fentebbi szavakat hallja, jó eleve odatartván a fecskendő végét a lyukhoz, annak egész tartalmát ügyesen lője fel.

A próbákon mindez a leggyönyörűbben sikerült: tánc és ének pompásan ment, a diákok úgy bőgtek, hogy senki sem mondta volna, hogy nem igazi oroszlányok. A földalatti forrás is, amint a jelszót hallotta, nem késett megjelenni: maga Mahomed, ha akarta volna, sem produkálhatta volna szebben az artézi kutat a Szaharában.

Történik azonban, hogy az előadás folyama alatt a puszták fia elragadtatva művészi ihlettsége által, s elevenen képzelve magában, hogy az irtóztató pusztaságnak közepette eltévedt, midőn tikkadtságtól aléltan lerogyik, éppen rá talált ülni arra a lyukra, ahol a forrásnak meg kellett jelenni, s ott nagy kö- nyörögve elmondja: „oh Mahomed, tégy értem csodát, s nyiss forrást szomjam enyhítésére.”

Az alant álló vízi ember, hallván a jelmondatot, nem késett a fecskendő egész tartalmát rögtön az illető nyíláson felküldeni, mire a puszták fia, odakapván mind a két kezével, felkiált:

„Köszönöm ezt neked, Mahomed!”

Egy időben szokás volt, hogy a vidéki színésznők, midőn valamely városban jutalomjátékuk adatott, ahol már azelőtt is játszottak, a függöny első fellebbentével ezen költői monológot tarták a közönséghez:

„– Akként érzem magamat, miként a vándor, ki hosszas útról visszatérve, szétnéz kedvesei között, s megszámlálva őket, úgy találja, hogy senki sem hiányzik közülök.”

Ez a mondás annyira sztereotíp volt már, hogy előre könyvnélkül tudta minden ember.

Egyszer Nagyváradon egy ifjú bazsarózsa szinte elkezdé a frázist:

„Akként érzem magamat, miként a vándor…”

Hirtelen felkiált rá egy hang a közönségből:

– Tudjuk már jól! „ki hosszas útról visszatérve, szétnéz kedvesei között, s megszámlálva őket, úgy találja, hogy senki sem hiányzik közülök.” Térjünk a darabra!

Valami honi anglus, akinek nem volt egyéb dolga, kiszámította, hogy amióta a pesti Nemzeti Színház megnyílt: L** megházasodott 512-szer, főbelövetett 83-szor, leszúratott 62-szer, természetes halállal meghalt 101-szer, méreggel kivégeztetett 75-ször, öngyilkos volt 103-szor, csatában elesett 87-szer, megőrült 68-szor, kisebb-nagyobb gyilkosságokat követett el 207-et, ezekért börtönbe vettetett 104-szer, halálra ítéltetett 53- szor, kikerülé a büntető igazság kezeit 50-szer, ehelyett azonban ártatlanul szenvedett mindenféle testi büntetéseket, a láncoktól a keresztrefeszítésig – nem számítva a bukott drámákban betanult emberkínzó monológokat – 229-szer. Nőket rabolt 215-ször, hogy hány nőszívet rabolt el valójában? arról hallgat a krónika.

Nagy embergyilkos darab adatott valamely színpadon, a játékszemélyzet nem volt elég a meghalásra, ki kellett bérleni még valami tíz hajdút a várostól, akik a művészet iránti tiszteletből megengedjék magukat ölni.

A szerepek jól betaníttattak, rakásra kell hullani a sok lövés után, ez igen egyszerű.

Egyszerű bizony, de fatális arra nézve, aki legalul esik; aminthogy úgy is lett.

Két-három embert csak eltűrt a legelébb elhullott dalia a hátán, de mikor már a negyedik is ráesett, felmordul rá szóval:

– Eredj rólam, öcsém, mert agyonnyomsz egybe!

– Én menjek? – szólt a megdicsőült –, de én ugyan nem mehetek, mert én meghaltam.

Az inszurgens had künn a mezőn táboroz.

A laktanya előtt nadrágba dugott kézzel ül a strázsa és pipázik.

Jön az őrvonat, élén az ezredessel, a strázsa jól látja őket, de a fülét sem billenti.

– Mi dolog ez? – riad rá az ezredes –, nem tudja kend a kötelességét? miért nem kiált „fegyverre”?

– Van eszem – felel a silbak rendületlen pipával a szájában –, mikor azok odabenn a meleg szobában makaóznak, ordíthatok én, ameddig tetszik, mégsem jőnek elő.

– Jobbra nézz! – kiált az inszurgens kapitány.

– Ebnek parancsolsz, csak azért is balra nézek! – mondá a glédába szorított nemes.

Kortessereget vezetett a hírhedett kortesvezér a szatmári tisztújításra.

Mikor a városon kívül az akasztófához érnek, ott megállítja őket; egy üres hordót leállíttat a középre, arra szószék helyett feláll, s e szavakat intézi hozzájuk:

– „Tekintetes karok és rendek!

Ím e szent helyen, melynek árnyékában a tekintetes karok és rendek nem egy ősének csontjai nyugszanak, el kell mondanom azon egynehány szót, mely szívemet nyomja.

Tudva van a tekintetes karok és rendek előtt, minő nagy és nemes jogok gyakorlatára sereglettünk mi össze, de tudva van az is, hogy e szent jogok csak addig lehetnek tisztelve, amíg tisztátalan kezek nem nyúlnak hozzája.

Nem azért, mintha én a tekintetes karok és rendek morális karakterében kételkedném, de mégis, minthogy mindennapi dolog, hogy az ember ott is megesik, ahol nem akarja, felszólítom a tekintetes karokat és rendeket együtt és különvéve, hogyha van közöttük olyasvalaki, aki ellenállhatatlan kívánságot érez magában a más lovát, avagy ökrét eltulajdonítani, még van idő, térjen magába, váljon ki közülünk, s ne fertőztesse meg e szent nemzeti ünnepet!”

Erre a szóra rögtön kivált a többiek közül három dadai legény, visszafordultak és szépen hazamentek.

Elázott a kortes és a földön feküdt.

Odamegy egy kutya, s elkezdi a képét nyalni.

– Ne csókolj, ne csókolj – szól ez eltolva magától az ismeretlen hízelgőt. – Úgyse te lész a vicispán.

Handabandázott a kortes a megyegyűlésen.

Egyszer azzal torkolja le valaki:

– Hallgasson kend, hisz kend nem is nemes ember!

– Én? nem nemes ember! – kiált fel a kortes –; de ugyan az vagyok, még pediglen háromszéki.

– Az bizony – szól rá ellenfele hirtelen: – borszéki, csapszéki és mészárszéki.

Újdonsült nemes ember, kinek apja mészáros volt, szörnyen debachált az adófizetés ellen a megyegyűlésen.

– Nem hagyjuk, nem engedjük a mi véren szerzett szabadságunkat.

– Véren ám! – kiálta fel valaki –, de ökörvéren.

Kelletlen szónok készült a beszédhez a megyegyűlésen, kinek még a népszerűtlenségen felül az a szerencsétlensége is volt, hogy képét szörnyen elverte a ragya.

Előre látható volt ábrázatjából, hogy egetverő szónoklathoz készül, melyet meg is kezdett ekképpen:

– Tekintetes karok és rendek! Bámulok –

Erre a szóra felkiáltott valaki a tömegből:

– Pedig mi nem vagyunk új kapu!

A szónok kissé megzavarodott a támadt kacagásra, de ismét rendbeszedte magát, s kétszerte nagyobb méltósággal kezdé rá újra:

– Borzadok –

– Talán tükörbe nézett? – kiálta fel újra az előbbeni hang; a kacagás általános lőn, a szónok kénytelen volt bosszúsan abbahagyni a beszédet, s visszaülni helyére.

Körutat tett az esperes, kire az volt a kádencia, hogy a kákán is csomót keres, és szörnyen egzaminálta a jámbor papokat, akik útjába estek. Nem lévén egyéb dolga, mint azon törni a fejét, hogy kit hogy akaszthasson meg? mindig tele volt captiosus kérdésekkel, mik annyiban különböztek a találós meséktől, hogy megfejtésüket maga sem tudta.

Egyikbe azzal kötött bele, hogy milyen fa volt az a Sittim fa, amiből Noé a bárkáját készítette? Másikba azért kapcáskodott, hogy édes volt-e vagy sós az a manna, amit a zsidók a pusztában ettek? Majd meg az volt a baja, hogy Ábrahám idejében, kinek a képe volt a zsidók pénzeire verve? Volt, akitől azt akarta megtudni, hogy mi történt volna, ha Ádám csak Évát engedte volna enni abból az almából, és maga nem részesült volna benne? S több efféle.

Egyszer betér a csegei paphoz, s előfogva a jóembert, ily furfangos kérdést intéz hozzá:

– Hát tisztelendő uram, mondja csak, mivel keresztelne, ha víz nem volna?

A mi papunk szépen megfogta az esperes kezét, s odavezette az ablakhoz.

A Tisza akkor éppen úgy ki volt áradva, hogy az egész környék tengervíz alatt feküdt, s a ludak úszkáltak a paplak sövénye előtt.

– Nézze kigyelmed, nagytiszteletű uram – mond a pap –, vizünk van, hála Istennek, elég.

– Igen, de ha nem volna?

– Bizony jó volna, ha nem volna; de mikor ott is van, ahol nem kellene.

– Igen, igen! De hát tegyük fel, ha éppen nem volna?

– De nem tehetjük fel, mert éppen kapum előtt folyik a Tisza.

– És hát ha a Tisza nem volna?

– Akkor merítenénk a kútból.

– Ugyan értsen meg kegyelmed: ha az egész világon nem volna semmi víz, mivel keresztelné a szülötteket?

– Megkeresztelném őket borral.

– És hát ha bor sem volna?

A pap szemébe nézett az esperesnek.

– De uram, ha bor nem volna, nem is lennék én akkor csegei pap.

– Hallja maga humanissime – szól a rektorprofesszor a diákhoz –, azt hallottam, hogy maga iszik.

– Kérem alássan, ha szomjazom.

– Igen, de maga bort iszik.

– Kérem alássan, ha bort szomjazom.

– Igen, igen, de maga – sokat iszik.

– Kérem alássan, ha sokat szomjazom.

„Sohase essem szerencsétlenségbe.”

A nagy pergés közben elbicsaklott a gyerek nyelve, s ilyenformán ütött ki az olvasott sor:

„Sohasem ettem szerecsent lencsébe.”

– Bizony fiam, azt még én sem ettem – monda rá jó képpel az öreg esperes.

K … -en lakott egy vén, igen vén pap.

Egyszer halottat kellett búcsúztatnia.

Ez alkalommal ily vigasztaló szavakat intéze gyülekezetéhez:

– Meghalunk mindnyájan. Meghal utóbb Rúz Márton uram is, de még talán én is.

E következő bevezetése egy halotti prédikációnak szolgáljon mintaképül hasonló retorikai fakszimilék számára.

Azt hiszitek, hogy ő meghalt? Ő nem halt meg, ő aluszik.

Azt hiszitek, hogy ő aluszik? Ő nem aluszik, ő meghalt.

Egy tisztelendő lelkipásztornak az a gyászos szokása volt, hogy iszonyú hosszú prédikációkat mondott híveinek.

Nem délelőtt, hanem délután veté haza a lelki nyájat, ha egyszer ő esztrengára fogta őket.

Egy meleg pünkösdi napon szinte belevágott leghosszabb prédikációi egyikébe. Már delet is harangoztak, ő még mindig rakta az igét.

A hívek jó sort aludtak már, egy-kettő megéhezett, felkelt és hazament, utána a többi, utoljára úgy elszállinkóztak, hogy nem maradt ott más, csupán az egyházfi.

Az is csak várja egy darabig áhítatosan az áment; végre látja, hogy a pap mindig csak beljebb megy az értekezésbe, nem hogy kijjebb jönne belőle, erre az is elveszti a hitét, s megrántva a pap stóláját, felszól hozzá:

– Tisztelendő uram! Ide teszem a kulcsot a pulpitusra; majd ha elmegy, zárja be – kérem – maga után az ajtót.

Jónásról volt szó, meg a cethalárul. A tisztelendő annyira belekeveredett a cethalba, hogy ki nem tudott belőle keveredni.

„Mert valamiképpen Jónás elnyelé a – cethalat…

Nem is úgy…

Hanem valamiképpen a cethalat elnyelé Jónás…

Azaz hogy…

Valamiképpen – Jónás – által – elnyeletteték a cethal…”

Így aztán jól volt.

A legátus ünnepi kommúnió alkalmával olvasott a bibliából.

A felvett rész szólt a patriarchák életéről, aholott e szavakat olvasá az utolsó sorban:

– Ismerte vala pedig Ábrahám Sárát…

Itt fordítania kellett. De egyszerre két levelet talált fordítani, s ottan már a Noé bárkájáról volt szó, minélfogva ez lőn az épületes folytatás:

… és bekené vala annak fenekét szurokkal.

Egy genialitásáról ismeretes legátus egyszer egy csupa jókedvű compossessorokból álló faluba vetődött innepekre. Elmés ötleteiért, vidámságaért egyik társaságból a másikba vitték, s az utolsó ünnep délutánján, mikor ebéd után a bor jól a fejükbe szállt az uraknak, azt a tréfát gondolták ki, hogy a legátus prédikációs könyvét elcserélték egy hasonló táblába kötött – szakácskönyvvel.

A legátus nem vette észre a cserét, s amint a harmadikat beharangozták, fogta a könyvet, hóna alá csapta, s ment vele a templomba.

Ott a katedrában felállva, elmondá imádságait, s azzal felnyitá a könyvet, ahol bele volt téve a jegyzék, s nagy gondatlanul elkezdé olvasni, ami szeme elébe jött, azt gondolva, hogy a jól ismert textust fogja ott találni.

– „Az ecetet…

(Valami ecetes étel leírása lehetett ott.)

Itt egyszerre észrevevé tévedését, s anélkül, hogy legkisebbé megzavarodnék, rögtöni lélekjelenléttel folytatá:

– Az ecetet elvevén Jézus, azt mondá: minden elvégeztetett!

S erre oly hatalmas prédikációt vágott a hirtelen fölvett alapigékről, hogy hallgatóinak szemök-szájok elállt bele.

Egymás mellett ültek a legátus és a városbíró.

Prédikáció alatt a templomokban hosszú póznára akasztott perselyeket szokás nyújtogatni, miket a hívek padhosszant kezelnek végig, önkénytes adományaikat helypénz címe alatt belerakva, általános szokás szerint egy krajcárt.

Amint közelgett a persely, a bíró kivett egy rézgarasost, s kitette maga elé. A legátus egy kétgarasost tett ki.

A bíró erre nemes vetélkedésből kitett még egy ezüst ötöst. A legátus kitett egy tízest.

A bíró haragosan nyúlt zsebébe, s elővőn egy ezüst húszast.

A legátus kitett hármat.

A bíró erre dühbe jött, s kivágott egy koronás tallért, s amint jött a persely, belecsördíté mind, amit maga elé rakott.

A legátus pedig szépen visszatette zsebébe a húszast is, meg a tízest is, s odaadá a két garast.

A szegény ügyetlen diák először ment ki életében a kollégiumból, hogy embereket lásson, valahova legációba.

Kérdezősködik tapasztaltabb társaitól, hogy mit tegyen ő, ha valahova vagy ebédre, vagy mi találják hívni, úri házakhoz, nehogy valami balgaságot kövessen el.

– Semmit se tégy, mondának neki, hagyj rá mindent, amit mondanak, s egyél meg mindent, amit elődbe tesznek.

Szokás azonban magyar helyeken, hogy a pecsenyét nem aprítják fel a konyhán, hanem behozzák az asztalra, s ott metélik széjjel az egész vendégsereg szeme láttára, hogy mindenki gyönyörködhessék egyenként mindegyik falat ízletes lekanyarításában, úgyhogy az eldarabolás az asztal fő-főgyönyörűségei közé tartozik, s rendesen a legifjabb embert szokta illetni.

Hoznak tehát egy egész pulykát, a legátus levén legfiatalabb ember az asztalnál, elébe teszik. Ez csak néz egy darabig szemre-főre, hogy hát ezt mind neki kell megenni, utóbb is nagy sóhajtva nekifog a roppant állatnak, levág belőle egy darabot, azután a másikat, s egyenként elkölti szépen. Mikor a végére jutott, már akkor majd kiugrott bele mind a két szeme.

A háziúr azt gondolta, hogy vendége hatalmas étvággyal lehet ellátva, int az inasnak, hogy tegyen elébe még egy kacsát.

A legátus erre felkapja a kést a kezébe, s rákiált:

– Ide ne hozd, aki lelked van, mert mindjárt elvágom a kezedet.

Megy a debreceni kisdiák a piacon, kezében egy fél cipó, melynek kivájta a bélét.

Hosszú sorban ülnek a fal mellett a mindenféle csemegéket áruló kofák, egy közülök nagy nyitott hordóban eresztett mézet árul.

A kisdiák megáll előtte kegyesen, s azt kérdi:

– Mi ez nénémasszony?

– Méz, fiam, méz.

– Néz? Már hogy nézne ez nénémasszony?

A kofa már éppen szidni készül a fiút, midőn azt egy másik cimborája megtaszítja hátul, s a fiú könyökig esik bele a mézesfazékba, mégpedig az egész félkenyérrel egyetemben, mely a kezében volt, s melyet amint kihúzott, tele lett mézzel, s még neki állt feljebb, hogy mármost az ő cipóját elrontották egészen. Alig bírta a jámbor kofa megengesztelni, hogy ne sírjon, hiszen meg lehet azt úgy is enni.

Nem tudtak aludni a diákok a kollégiumban az éjiőr kiabálásától. Egyszer este tíz órakor beszólítják a contrascribához.

– Legyen olyan jó, édes barátom.

– Csak tessék velem parancsolni.

– Aztán meg egy pohár bort is kap.

– Köszönöm, nem kell az nekem; hanem azért megiszom.

– Hát nem tenné meg azt a szívességet, hogy minden reggel három órakor itt, az én ablakom előtt kiáltaná el az órát, de csak jó hangosan, hogy felébredjek rá, mert mindig fel kell kelnem a sok dolog miatt. Aztán minden este kap egy pohár bort.

– Szívesen uram. Egyiket sem mulasztom el.

Teljesíté is pontosan. Este tíz órakor megjelent a pohár borért, s éjfél után minden órát beordított az ellenőr ablakán.

Ez így ment szépen öt napig, hatodik nap este kifigurázták a legényt a diákok.

– De iszen sohasem kap kend itt több bort; most mondja a szenior, hogy kendnek csúnya kötelessége itt a kollégium előtt kiáltani az órákat, mégpedig ingyen.

– Mégpedig ingyen? – kiált fel kifordult képpel a bakter, azt szeretném látni, ki parancsolja meg nekem?

S ettől fogva nem kiáltott több órát a diákoknak.

N. N. debreceni lelkész híres volt hatalmas hitszónoklatairól, mely prédikációkat a nagyobb diákok azután maguknak leírván, legációk alkalmával szintén elmondogattak kisebb eklézsiákban.

Volt e prédikációk között egy, melyben különösen debreceni híveinek szól a lecke, mindenféle bűneikért megdorgálva őket nagyban, s azzal végezve minden részét beszédének, hogy ha így halad a népség visszás tetteiben, idestova „nem találjátok Debrecent Debrecenben”.

E beszéd roppant hatást idézett elő: a népség nem győzte eléggé emlegetni, mennyi igazat beszélt a tisztelendő úr, miután azt mindenki el szokta ismerni, hogy a világ általában igen gonosz, minket magunkat kivéve.

Vala pedig a tanulóifjúság között egy száldobágyi fiatalember, kit kicsiny diák korától kezdve a száldobágyi eklézsia tartott élelemmel, s ki végre annyira nővén, hogy ő is legációt választhatott magának, szülőföldét kérte ki, s azt megnyervén, elővevé a nagytiszteletű úr hírhedett prédikációját, s elmondá azt a nagyérdemű eklézsia roppant ijedelmére; ekként végződvén a beszéd minden része:

„Idestova nem találjátok Száldobágyot Száldobágyon.”

Az érdemes presbiterek csak hajtogatták a fejeiket az egész dorgálás alatt, mikor aztán vége volt az Isteni tiszteletnek, odamegy a kurátor uram a legátushoz.

– Hiszen humanissime, jól van ez, jól; de az csak mégsem illik, hogy mi kendet cibaljuk*, kend pedig bennünket cibál.

Ki volna elégedettebb, ki büszkébb, mint a fiatal ember, aki a világba lép.

Egy kedves lelkész ismerősömtől hallottam ez anekdotát elmondatni, mely ővele magával történt.

Éppen akadémiákról érkezett haza, s tanári állomásra volt kandidálva, mely vágyainak netovábbját képezé, s a legtisztesb álláspont volt nagyravágyása előtt.

Időközben meglátogatá Füredet, s alig hihette volna el, hogy ott most nálanál nevezetesebb ember is lehessen, ki az akadémiákról jött, s professzori székre hivatalos.

Egyszer reggel kimegy a vendéglő elé, hol többen is reggeliztek, s meglátva egy igénytelen öregurat egy szögletben üldögélni, odaül mellé ifjúkori önbizalommal, s nagyvilágban jártas hangon kiált a pincérre, hogy hozzon neki kávét.

Az öreg úr szép lassan jelenti a pincérnek, hogy neki is hozzon egy pohár tejet.

– Hát öreguracskám, tejecskét? – szól belekötve az ifjú szerény szomszédjába.

– Igen is, tejet iszom.

– Nekem a sors kávét rendelt – szól az ifjú tökéletes megelégedés hangján.

– Kit legyek szerencsés tisztelni? – kérdi alázatosan az öreg úr tőle.

– Én N. N. vagyok, doctor philosophiae, jelenleg theolo- giae candidatus; ha Isten segít, még idővel több is lehetek. Hát maga uracskám, kicsoda-micsoda?

– Én gróf **y vagyok – válaszol szerényen az öreg úr –, jelenleg Magyarország főkancellárja.

Az ifjú ember nem hagyta megzavarni magát, nyugodt ábrázattal viszonza:

– No, az is ér valamit.

Akadémiákon járó magyar teológusaink igen úriasan szokták magukat ott viselni.

Egy ily hazánkfia szép berlini leányt vett nőül diákkorában, s elhozta magával haza Magyarországra, ahol azt hitte a hölgy, hogy domíniumai vannak. Tulajdonképpen pedig csak az ér-tarcsai érdemes parókia várakozott a kandidátusra, aholott is nem egészen úri módon érezvén magát a finnyás menyecske, ily diák szemrehányásra fakadott.

„Promisisti mihi splendida palatia, et nunc sumus in Ér-Tarcsa.

(Ígértél nekem fényes palotákat és most itt vagyunk Ér-Tarcsán.)

Elégette a mendikás a kályha mellett, szárasztás közben a diák csizmáját.

A megmaradt felet azután beviszi hozzá egyedül.

– Hát a másik hol van? – kérdi a diák.

– Hiszen ez a másik.

– Hát az egyik hol van?

– Éppen ez az egyik.

Volt a *i kollégiumban egy decrepitus tanár, vagy mint diák műszóval nevezik „vaskalapos”, akinek az a kedves tulajdonsága volt, hogy megengedte magát vesztegetni, mégpedig mindenféle csekélységgel.

Egzámenek közeledtekor azután a csintalan diákság ellopkodta az udvarán kaparászó kappanjait, s aki félt a rossz bizonyítványoktól, tulajdon baromfiaival ajándékozá meg a jámbor tiszteletest.

Debrecenben, kivált régibb időkben, számtalanszor fordultak elő tűzveszélyi esetek. Ez alkalmakkor rendesen a református tanulóifjúság szokta magát az oltásnál leginkább kitüntetni, úgyhogy a kollégiumban a legbátrabb tanulók közül e célra saját osztály volt válogatva, kiket neveztek masinisztáknak, s kik azon szolgálatokért, miket a közügynek tettek, az egyházi jótétemények osztásánál nevezetes előnyökkel bírtak.

Ezeknek volt két vezetőjök, kiket nagy botos és kis botos címekkel ruháztak fel; minthogy az egyiknek a nagy botot, másiknak a kis botot kellett kezelni szükség esetében.

Volt tudniillik két kisebb és nagyobb terjedelmű fustélya e társulatnak, miknek végei roppant bunkókkal valának ellátva, melyek neveztettek gerundiumoknak, és ezek avégre szolgáltak, hogy ha valahol tűz ütött ki, a masiniszták nem nézték, merre van az utca hossza, hanem megragadván fecskendőjüket, egyenesen toronyirányában törtettek valamennyi kerteken keresztül a tűz felé, s ez alkalommal az elöljáró nagy és kis botosok azon szolgálatot tették, hogy tetszésük szerint az útban álló kerítéseket gerundiumaikkal bedöntvén, egyenes utat törtek a fecskendő számára; s ilyenformán mindig leghamarább ott voltak a tűznél.

Egyszer azonban megharaguvának az érdemes polgárok, kiknek káposztáikat és hagymáikat ily alkalmakkal széttaposták, s kerítéseiket bedönték, s nagy lármát csapva a consistoriumon, elhatározták, hogy ezentúl a diákoknak nem szabad a gerundiumokkal menni a tűzbe.

Nemsokára ismét gyulladás lett, a tűz végigharapózott az egész Péterfia utcán, és senki sem tudott rajta segíteni.

– Hol a diákság? hol a gerundiumok? – kiálták mindenfelől.

Ők pedig szép tisztességesen álltak ott, kezeikben tollal és kalamárissal a tűz előtt, mert a consistoriumban azt mondák a bölcs kurátorok, hogy toll és kalamáris, nem bot ékesíti a tanulót.

Másnap azután csak visszavették a határozatot, s újra megkérték a bátor fiatalságot, hogy fogja fel a közjóért a bunkós botot, s inkább essenek áldozatul a presbiter urak fejeskáposztái, mintsem a város égjen porrá.

Berlini akadémián volt a magyar teológus, s egy szobában lakott egy derék porosz burssal; sőt közös gazdaságot is tartottak, amennyiben egy sajtot vettek ketten, s azt vacsorálták közösen.

Amíg egymás anyanyelvét nem érték, diákul folyt a diskurzus közöttük.

A porosz fiú szerette volna, ha takarékosságra szoktathatá a magyart, s evégett, hogy jó példát mutasson előtte, oly vékony szeletet vágott a sajtból, hogy keresztül lehetett rajta látni, s azt szeme elé tartva, tréfásan monda:

– Video te, hungare. (Látlak, magyar.)

Erre a magyar fiú jó darabot lekanyarít, s lyukat vágva rajta, azt tartja a szeme elé.

– Video te, germane (Látlak, német).

Innen maradt az a mondás, ha valakinek vékony szeletet adnak valamiből:

„Látlak, német.”

Fáradtan tért meg az ünnepi legációból a kisdiák, vulgó mendikás, ahogy köznyelven nevezik.

Legátusát a paphoz kvártélyozták, ő azonban parasztemberhez jutott szállásra.

A magyar ember ugyan vendégszerető, de a kisdiákot még nem szokás emberszámba venni; biz őtőle nemigen kérdezték, hogy vacsorált-e már? pedig a gazda egész családostul ott ült a jó tejfeles gombóc mellett, míg a kisdiák meghúzta magát a padkán.

Egyszer mégis nem állhatja a gazdasszony szó nélkül, s odafordul hozzá:

– Hát szolgám, messze földrül jössz-e?

– Köszönöm – felel a fiú –, nemigen ehetném biz én.

– Nem azt kérdeztem fiam, hanem hogy hová való vagy?

– De bizony nemigen szoktam én vacsorálni, csak úgy hébe-hóba.

A gazda azt hitte, hogy a fiú nagyothall, s nem érti, amit a felesége mond, s azért nagyot kiálta rá:

– Azt kérdi az anyjukom, hogy há való vagy?

– Már hiszen – szólt a diák elszánt képpel –, ha olyan nagyon erőtetnek kegyelmetek, hát – Isten neki.

S azzal odaült a tálhoz, megkapott egy facér kanalat, s vitézül közremunkált a tál tisztességére.

A kisari kántor híres torkú legény volt a maga idejében; kiállta a versenyt a bölömbikával, s ha belekiáltott az üres fazékba, az menten széjjelrepedt.

Ha megharagudott, majd olyan magasan kezdte az éneket a templomban, hogy a hívek csak az orruk hegyével ágaskodtak utána, vagy olyan mélyen, hogy csak az álluk hegyével keresgélték a hangot, s ilyenkor egymaga énekelte végig a „perelj uram perlőimmel”-t.

Egyszer temetni volt, s amint nekiereszté irtózatos hangját: „csontom, testem, már eltettem!” jön a falu végén egy vasas német; a lova meghallva az ismeretlen bőgés hangját, megijed, s lovagját ledobja a gyepre.

A vasas fölkel, és széttekint, nem látva a hangok eredetét: „teremtete bika”.

Egy lakodalomban meg akarták a dévaj suhancok tréfálni a kántort, s az öblös kancsóba, melyet félig borral eléje tevének, beledobtak egy fiaegeret.

A kántor szájához vitte a kancsót, megfogva két kézzel. A pajkos had vihogva várta, mikor jut az egér a szájához, s hogy fog majd tőle igen megijedni.

A kántor csak ivott, lélegzetet venni sem állt meg, neki már ez volt a szokása, hogy ha egy edényt szájához illesztett, melyben bor volt, lett légyen az kicsiny vagy nagy, azt onnan le nem vette, amíg volt benne valami.

Mikor tehát már a kancsó fenekével állt az ég felé, akkor letevé azt maga elé ismét, anélkül, hogy meg volna ütközve valamin, s egyet köszörült a torkán.

A legények bámulva vizsgálták a kancsót, az eger nem volt ott; tehát az is lement a borral együtt.

– Nem érzette, kántor uram, hogy valami leszaladt volna a torkán? – kérdék tőle csodálkozva.

– De biz éreztem – felelt ő. – Tán valami szőlőmag lehetett a bor közt.

Vannak kisvárosokban ilyen fajtái a múzsáknak, kiket lehet használni köszöntő versek írására, nevezetes események versben foglalására, úri lakomákban mórióskodásra, s prédikációs halottak magasztalására.

Egy ilyen species lakott K** városában is, miután azonban e hivatal mellett még bort is szokott mérni, a klasszikusok szerint miscuit utile dulci: tudniillik hasznos vizet édes borral kevert; tehát jónak látta valami helybeli piktorral címert festetni magának, megmagyarázván jól, hogy ez legyen rá írva:

„(NN.) versköltő és boráruló.”

Gondolá, hogy így egyik cím a másik hitelét emeli.

A balgatag piktor azonban összezavarta a fogalmakat, és festette neki ezt:

NN. Versáruló és borköltő.

Egy költő, ki már sok verset írt, egyszer kiválogatta verseinek javát, s a többit elégetve, ezeket elvivé egy híres kritikushoz, hogy mondjon rájok bírálatot, előre figyelmeztetvén rá, hogy a többit már a tűzbe hányta, ezeket pedig újra még több szellemmel ellátta.

A bíráló elolvasta a verseket, s ezen mondatot írta fel a költő számára:

„Barátom, vagy még több tüzet a verseidbe, vagy még több verset a tűzbe.”

Ez a mondás még ma sem vén.

Egy regényírót meglátogat valami régi jó barátja, s éppen arra nyit be, mikor az író neje zokogva könyörög a férjének.

A látogató, azt vélve, hogy valami családi jelenetet zavar, vissza akar húzódni, barátja azonban rákiált nevetve, hogy csak jöjjön be bátran.

Ez részvét és megilletődés hangján kérdi a síró nőtől, hogy az ég szerelmére, mi történt?

A regényíró erre nevetve válaszol:

Az történt, hogy egy új regényemben két köteten át kínozom a regényhőst, s a feleségem már megszánta, s azt kívánja, hogy tegyem boldoggá. Igen, de én négy kötetre szerződtem a kiadómmal, s ha most boldoggá teszem a hőst, a harmadik kötetben, miből telik ki a negyedik?

Ilyen gonoszak a regényírók.

X. szerkesztőhöz visz Z. költő egy verset.

A vers tetszik, és elfogadtatik.

Mit ád érte? ez az életkérdés.

– Barátom, az olyan szép, hogy megér egy palack pezsgőt.

– Nem ihatnám most. Inkább szeretném az árát.

– Jól van, jöjjön érte, mikor ki lesz nyomatva.

A vers megjelen, a költő is megjelen.

– Ide hát az öt forinttal!

– Micsoda öt forinttal?

– Annyi egy palack pezsgő ára.

– Ifjú hazafi – szól a szerkesztő komoly orcával –, nem tenném fel önről azt a nemzetietlenséget, hogy francia pezsgőket forgatna fejében, én magyar pezsgőt értettem, mint illik igaz hazafihoz, s annak az ára 2 forint 30 krajcár.

Nevezetes dolog tudni, hogy lett vége a múlt században elhírhedett Pintye Gregor haramiavezérnek.

Ez a Hátszeg vidékétől Nagyváradig nyugtalanította a tulajdonosokat, s merészsége minden fogalmat felülmúlt. Legnagyobb hetivásár idején keresztül mert menni Déva piacán, s senki sem merte bántani. Kezében irtóztató botot viselt vasbunkóval. Egy ütés elég lehetett belőle akárki fiának.

Végre nagy jutalmat tettek a fejére, aki azt levágja. De ki vágja azt le? Senki sem merte levágni.

Végre is egy borbélylegény követte el e hőstettet. Bement hozzá a rablóvezér borotválkozni, s maga mellé letette a nagy vasbuzogányt. A borbélynak kínálkozott az alkalom; amint a rabló nyakára került a sor, egy, kettő, három! olyat kanyarított rajta a borotvával, hogy mire a rabló a buzogánya után kapott, már akkorra nem ott volt a feje, ahol maga akarta.

Így mentett meg egy borbély egy vágással két országot.

Egy fiatal ügyvéd, ki szemfájásban szenvedett, orvosától azon tanácsot kapta, hogy hagyjon föl a pipázással, mert különben megvakul.

– Már jó uram, felele a megvakulandó, én sok mindent láttam életemben, de beleszámítva azt is, amit még látni fogok, mind nem ér az egy pipa dohányt, hát csak inkább maradok ennél.

Egy fiatal paraszt bemegy a patikába, s kérdi, hogy nincs-e\ ott valami fogfájás ellen való.

A patikárus szó nélkül elővesz egy üvegcsét, s odanyújtja a kérdezőnek, hogy szagolja meg.

Amint ez az orrához érteti az üveget, egyszerre megüti az orrát valami ördöngős illat, úgyhogy elszédülve leesik a földre.

Mikor aztán feltápászkodik, diadalmas arccal kérdi tőle a patikárus:

– No ugye, hogy nem fáj már a foga?

– Jaj, hiszen nem az én fogam fájt, hanem az apámé, annak kértem az orvosságot.

Egy perpatvarkodásiról híres asszonyság panaszra ment a város vén orvosához, hogy neki a nyelve fáj, mit használjon végette?

– Pihentetni kell asszonyom – felele a jó öregúr.

Háromszor rejiciálták az orvosi vizsgálaton a baccalaureust. Negyedszer aztán keresztül hagyták rajta esni, ilyenforma ajánló szavakkal:

– Perge asine, occides homines.

A füllentés nemes mesterségét senki sem vitte még oly tökéletességre, mint a vadászok. Báró Demanx csak náluk járt iskolába, innen tanulta, amit tud.

Az Alföldön maig is ismerik e következő vadászkalandokat, miket én tíz különböző embertől hallottam úgy előadni, hogy az vele történt:

1. Megyek egy nap túzokvadászatra; hideg, nedves idő volt, az eső aprón szitált, s amint leesett, mindjárt megfagyott. Egyszer meglátom messziről a túzokfalkát; nagy csendesen meglapulva közelebb húzódom hozzájuk, s mikor már puskalövésnyire értem, egyszerre nekikeresztem a vizsláimat, hogy felreppentsék a túzokokat. Hát mit látok? A túzok egy sem repül fel, hanem csak ámolyog jobbra-balra valamennyi. Mi történt ezekkel? Hát amint az ónos eső ráesett a szárnyaikra, odafagyott, s most nem tudtak miatta repülni. Én sem gondolkoztam soká, hanem kibontottam a karikásomat, s hajdé! elkezdtem őket a faluba beterelni a két kutyámmal. Az embereknek szemük-szájuk tátva maradt, amint meglátták, hogy hajtom végig az utcán a falka túzokot, mint a juhokat.

– Hát aztán hova lettek e túzokok? – kérdé valaki a társaságból.

– Hja, baj történt; mert éppen amint a kapun be akartam őket terelni, kisütött a nap, leolvadt a szárnyaikról a jég, s uccu elrepült valamennyi.

Máskor kacsázni voltam egy alföldi halász csónakán, hát egyszer látok szép csendesen úszdogálni a vízen egymás sorjában gyönyörű szép nyolc anyányi rucát.

– Ejnye, de kár, hogy nincs több puskája nagy uramnak egynél – mond a halász. – Mind leszedhetné őket egyenként.

– Ne búsulj, fiam – mondám én neki, s szép csendesen beleeresztek nyolc szem kacsasrétet a puskába, s leverem. Azzal a puskát a pofámhoz illesztem, a legszélső kacsát bal felül célba veszem, s azzal durr! abban a pillanatban, ahogy elsütöttem a puskát, végigrántottam az egész sor kacsán, s mind a nyolc srét egyenkint beletalált egy-egy kacsába, valamennyi ottmaradt egy lövéstől; ez volt ám a lövés!

Hát egyszer volt a többi között egy igen jó lovam, amelyen elfoghattam volna a fecskét, ha akartam volna. Volt a pajtásomnak, a Horhi Miskának meg egy rossz perkussziós puskája, amiről már régen megmondtam neki, hogy könnyebb volna vele agyondobni, mint agyonlőni a nyulat. Mi történik egyszer velünk? Kimegyünk nyulászni; ő puskával, én meg csak a paripámon karikás ostorral. Alig érünk ki az ugarra, egyszerre felugrik előttünk egy óriási nyúl. Miska öcsém nekifordítja a puskát, durr! a nyúl még sebesebben futott. Ekkor aztán én neki a Szellővel; kettő, három! utolértem, egy csapás a karikás ostorral, a nyúl felbukfencezett; én leszálltam a lóról, felvettem a nyulat, hát egyszerre valami sebesen süvölt el a fülem mellett. Mi volt ez? Találják ki mi volt? Hát az a töltés srét, amit Horhi Miska a nyúl után lőtt, még csak akkor ért oda, kicsibe múlt, hogy engemet nem lőtt meg.

Másszor Macskafalvy Bandinál voltunk ebéden; délután valaki szóba találta hozni, hogy most éppen jó idő volna agarászni; csak az a kár, szólt a házi úr, hogy a legjobbik agaram, Cicke, megvakult szegény, pedig de jó szólóagár volt a maga idejében. Minden ember sajnálkozott rajta, kiváltképpen azért, hogy nem lehetett agarászni. Csak én találtam fel magamat. – Hiszen könnyű ezen a bajon segíteni – mondám –; ott a nagyságos asszony mellett a pamlagon a kis ölbeli kutyácska, annak elég jó szeme van, kössük a Cicke hátára, majd ő meglátja a nyulat, a Cicke pedig elfogja. – Úgy is lett. A két kutyából csináltunk egyet, s sohasem fogtunk annyi nyulat, mint aznap; pedig ha én ott nem vagyok, senki sem jön erre a gondolatra.