Báró Hermann Riedesel von Eisenach 1848-ban az alsó-ausztriai 4. vértesezred tisztje volt, első kapitányi rangban. Alakulatát Windischgrätz parancsnoksága alatt Magyországra vezényelték, és Riedesel, már mint őrnagy részt vett a hadműveletekben mindaddig, míg Sebő a tápióbicskei párbajban halálra nem sebezte.

Sebő a tápióbicskei csata idején Klapka I. hadtestéhez tartozott. A magyar haditerv e hadtestnek juttatta azt a feladatot, hogy mintegy előhadképp Bicskére nyomuljon, ahonnét a felderítők szerint Jellasics hadteste már kivonulóban volt. Klapka katonái azonban a vártnál korábban értek a faluba, amikor az ellenségnek egy erős egysége: a Rastich-dandár még Bicskén tartózkodott, lesben állva várta a magyarokat, és alkalmas időpontban váratlan rohamot intézett az I. hadtest ellen akkor, amikor annak csak mintegy fele kelt át a Tápió egyetlen hídján. A meglepett gyalogság megingott, és visszafelé kezdett özönleni. Ugyanekkor Nagykáta felől egy másik ellenséges dandár tűnt fel, láthatóan azzal a céllal, hogy oldalára kapja az összetorlódott, menekülő magyar hadtestet. E dandár feltartóztatására Klapka a Koburg- és a Császár-huszároknak adott parancsot. De beszéljen ő maga: „Négy osztály Coburg-huszárt dobtam szembe az úton az ellenséggel, Sebő alezredessel és a Császár-huszárokkal pedig tölük jobbra foglaltattam állást; máris több osztály horvát Banderial-huszár tartott ide és rohamra készült. Sebő nem várta meg a rohamot, hanem rávetette magát a horvát lovasokra, mégpedig oly hevesen, hogy azok a magyar kardok hegyétől nemsokára szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Sebőék egy darabon üldözték őket, mígnem az ellenséges ütegek egyre élénkebb tüze miatt ők is kénytelenek voltak visszavonulni a hídon”

(Georg Klapka: Der Nationalkrieg in Ungarn und Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849. 1. k. Leipzig 1851. 313. A valóságban Sebő ekkor még csak őrnagy volt.)

Így zajlott le a huszárok hőstette a Tápiónál. Egyszersmind ez volt ama keret is, amelyben Sebő a maga egyéni vitézségét is bebizonyította.

Ő maga állítólag így számolt be Szemere Miklós költőnek az esetről: „Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriási erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Megvoltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást. Az első összecsapásnál mindketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál lovam szügyével rohantam reá. Több percig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mindketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam – ezzel feltűrte jobbkezén kabátja újját s a csukló alatti forradásra mutatott – ezt a rettenetes vágást. De még volt annyi erőm, hogy én is sujtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le a nyeregből.” (Közli: Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. 4. k. Bp. 1897. 218.)

Sebő és Riedesel párharcát leírja Degré Alajos, anélkül, hogy helyét és időpontját megjelölné. (I. m. 2. k. 106–07.)

A Bátori Schulz Bódog emlékiratait feldolgozó Egervári Ödön részletesen ismerteti a tápióbicskei csatát, s közben megemlíti a párbajt. (I. m. 55.)

Sebő hőstettének híre közvetlenül a csata után elterjedt. Maga Kossuth jelentette azt a Honvédelmi Bizottmánynak ápr. 5-én a tápióbicskei győzelemmel együtt. (Barta István: Kossuth 1848/49-ben. IV/2. = Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Bp. 1953. 818.)

Kossuth tudósítását Debrecenben felolvasták a képviselőház nyilvánossága előtt. Akár részt vett újságírói minőségben ezen az ülésen Jókai, akár nem, az esetről hírt szerezhetett. Valószínű azonban, hogy csupán Sebő vitézségéről, legfeljebb a párbaj tényéről értesült, annak körülményei azonban ismeretlenek maradtak előtte. A részletek más forrásokból jutottak el hozzá, vagy legalábbis más források idézték fel benne azokat, amikor megírta a párviadal első változatát, a „Párbaj a csatatérent”.

Horváth Mihály is megemlékezett az eseményről. (I. m. 2. k. 419.)

Ottó és Richárd harctéri párbajához hasonlít Az elesett neje c. novellában bemutatott szőnyi csata harci jelenete: (Csataképek. 82.)

A Párhaj a csatatéren c. írásában kevésbé romantikus színekkel rajzolja meg Jókai a két kemény harcos összecsapását. „A két ellenséges hadcsapat között is szabad téren találkoztak össze, egyedül, ezredeiket elhagyva, s ott szóváltás nélkül összecsaptak. Csak egyszer villant mind a két kard, s azzal mind a kettő kihullott vitéze kezéből.

Mindketten ugyanazon összecsapással lefegyverző sebet ejtettek egymáson; a magyar vitéz kardja az osztrák óriás kezét csuklóban vágta tönkre, míg ő maga az ellenfél ádáz csapásától hüvelykujját veszté.

De ez nem volt a párharcz vége.

A mint a két dalia egyszerre egy pillanatban kiejté jobbjából a kardot, hirtelen megragadta egymást mind a kettő, s elkezdődött a tusa puszta kézzel; balog kézzel.

Riedesel magasabb volt, de Sebő ügyesebb; gyorsan torkon ragadta ellenfelét, azzal sarkantyúját paripája oldalába vágta, a két mén megfordúlt egymásnak feszített oldallal, s azzal mind a két lovag lezuhant a földre.

Erre vágtatva rohant a két ellenséges lovasság vezérei segélyére.

Mire oda értek, a földön dulakodó két vitéz közül csak az egyik kelt föl: az Sebő volt; Riedesel halva maradt.” (Életemből. 2. rész. 2–3.; Vö. HhM 5. k. 84.) Sebő és Riédesel ezredes összecsapásáról Remellay Gusztáv is megemlékezik (Egy szegedi menyecske. Visszaemlékezés a jó időkre Emmich Gusztáv Nagy Képes Naptára 1862. évre szerkeszti: Vadnai Károly Pest. [1861] 64.)

A legvitézebb huszár c: elbeszélésében Simonyi József vív győztes huszárpárbajt egy francia tiszttel a két ellenséges sereg szeme láttára. (Novellák. 324–25.)

Az emlékek a szabadságharcról c. 1899-ben keletkezett visszaemlékezésének bevezető soraiban is hasonló gondolatokat idéz Jókai: „Úgy tűnnek ezek fel most előttem, mint egy nagy tüneményes álom. Ha igaz történet nem volna, azt mondanám, hogy regény.

De költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta.” (HhM 5. k. 3.) Jókai a Csataképek egyik novellájában még csak mint lehetőséget említi a két lánytestvér vőlegényeinek összetűzését a harcmezőn. (Csataképek. 6.) A szilaj szolnoki ütközetben is elkerüli a harctéri párbajt a két daliás tiszt. (Uo. 22.)

Részletesen foglalkozik Nagy Miklós e párbajjelenettel. „Jókai többi leírásai mind eltérnek a regényétől: a legfontosabb eltérés az időpontban van, ugyanis a párbajra nem április 6-án, a királyerdei csatában került sor, hanem április 4-én a Tápió melletti előcsatározások során. Nyilvánvaló itt a művészi alakítás: a megkapó eseménynek monumentális háttérre volt szüksége, s ez csak a döntő mérkőzés lehetett. De könnyen érthető e másik változtatás is. ‚Az 1949-iki emlékek’ szerint Sebő eredetileg nem is gondolt összecsapásra, hiszen Riedesel ‚hajdani jó pajtása’ volt, csak az osztrák az, aki ‚hirtelen rántja pallosát, s oda vág ellenfeléhez’. [lábj. HM. V. 269.] Ez az alattomosság nem illenék Palvicz jelleméhez, sem a királyerdei tusa légköréhez, Richárd gyanútlansága is összeegyeztethetetlen lenne az előzményekkel, azzal, hogy Palvicz már Bécstől a Kárpátokig üldözte őket, e motívumnak tehát el kellett maradnia.” (I. m. 236.)