A zord utótéli idő egész Bajáig kísérte az utazót. Néhol még frissen hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak.
A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, amiről gondolkozott.
Annak a kegyetlen leánynak igaza volt.
Nemcsak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is.
Csakhogy a férj kétszeresen az, mert ő szerezte azt a balsorsot mindkettőjüknek.
Az első megbotlás követeli bűnhődését.+
Mikor ő Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát.
Megnyerte, s most abban bűnhődik.
A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog; a gazdag ember dicső ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan.
De hát miért kell neki boldogtalannak lenni?
Hát nincs őrajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok benne, amikért egy férfit szerethet a nő? Arcának összhangzatos vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erőteljes termete, egészséges vére, szeretni képes szíve? Nem szerethetné-e őt egy asszony még akkor is, ha földhözragadt szegény volna, egyedül önmagáért?
Mégsem szereti.
Ez az örökké visszatérő válasz.
A legkeserűbb önvád egy férfi lelkében, még a bűntudatnál is súlyosabb: „engem nem tud a nő szeretni!”
De hát mire való akkor az élet? Mi célja van a napok sorának még azután?
Szántani, vetni, üzérkedni, pénzt halomra gyűjteni? S aztán megint újra kezdeni szántást, vetést, üzérkedést, pénzgarmadolást?
Talán emberekkel is jót tenni?+
Hm! Ez az utolsó menedék.
Akit nem szeretnek otthon, az keresi, hogy szeressék az utcán.
Akit már nem szeretnek otthon, az fákat ültet, pomológ* lesz. Ez az első stádium.
A második stádium aztán, hogy tyúkot, baromfit nemesít.
Az utolsó stádium pedig, hogy emberbaráti, jótékonysági vállalatokba mélyed.
S mit nyer vele? Érdemes valakivel jót tenni?
Egész Bajáig e keserű, e sivár, ez önkínzó gondolatok üldözték Mihályt, ott pihenőt tartott.
Baján is volt üzleti állomása, s mikor az Alföldön járt, leveleit ide utasíttatá a kereskedelmi telepére. Már ott várt reá egy csomó.
Nagy fásultan bontotta fel azokat; bizony bánta is ő, ha kifagyott vagy nem fagyott a repce; ha fölemelték+ is a vámot az angol határon; ha emelkedtek is a metallique-ok.*
De talált mégis az érkezett levelek között kettőt, ami megörvendezteté. Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé.
E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettőt zsebébe tette, s azontúl idáig hozott szenvtelensége múlni kezdett. Ismét szokott gyors erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel a tudósításokat, s amint végzett, sietett tovább utazni.
Volt már valami célja az útjának.
Csekély cél; nem is valami magas, de legalább cél. Egypár szegény embernek az öröme. De igazi öröm.
Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, ahogy nálunk szokott, ahol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is.
Amint Mihály váltott gyorslovakon haladt délirányban,+ mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világoszöld erdők fogadták, Zombor körül már sötétzöld bársonnyal volt bevonva a mező; Újvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repcevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és barack+ virágzik. Olyan az a kétnapi út, mint egy álomkép. Még tegnapelőtt Komáromban a hófehér mező, s ma már az Al-Dunán a virágzó erdők!
Mihály éjszakára levetinci kastélyában szállt meg, ahol még aznap kiadta rendeleteit tiszttartójának, s másnap korán hajnalban fölkelt, kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.
Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj felügyelője; nem volt ott semmi baj.
– Mehet a tekintetes úr kacsázni!
El is ment Levetinczy úr kacsázni, ahogy Fabula uram utasítá. Előhozatá a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövű puskát, elégséges lőszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elő nem kerül a nádasból, ami tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal; seregestől jár a vadruca, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer szalonka, a kócsag, amit csak a tolláért lőnek; még pelikán is akad, sőt egyiptomi íbiszt* is lőttek már e nádasban; hátha flamingó is akad benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan várhatnak rá, amíg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni, hajós embernek ez a mulatsága.
Hanem Mihály ezúttal meg sem töltötte azt a puskát.
Csendesen leeresztette a ladikját víz mentében, míg az Osztrova-sziget farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettős evezőt, s átvágott a Dunán.
Amint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.
A délnek elterülő nádas közepéből magasan tűntek ki az ismerős nyárfák hegyei, arra tartott.
A nádas között járt út volt már törve, girbe-gurba, ahogy szükséges; de hozzáértő embernek az a jó. Ahol egyszer már volt Mihály, sötétben is odatalál.
…Vajon mit csinál most Almira és Narcissza?
Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi időben? Aki úr, az vadászik.
Csakhogy a vadászatnak korlátai+ is vannak. Az egér éjszakai vadászatra való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg van tiltva Narcisszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna befagyott, s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni.
No hát vadásznak a víziállatokra. Az is szép sport!
Almira begázol a szép tiszta vízbe, a halomban fekvő nagy kavicsok közé, s nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, ahol valami sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három lábon, szűkölve, nyihogva ugrál ki a vízből, a negyedik lábára egy fekete rák+ csimpajkozik, keményen odacsípve ollójánál fogva. Almira kétségbeesetten szűköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a félelmes szörnyeteget, akkor aztán közrekapják ketten Narcisszával, s elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul+ kiszedetni a húsát. A retrográd fenevad persze nem alkuszik, hanem mindenáron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán előre-hátra pofozza a talpaival, míg egyszer hanyatt fordítják, s akkor aztán mind a hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak mármost? Almira is, Narcissza is, meg a rák is.
Most Almira figyelme egyszerre másfelé fordul, valami neszt hall, s valakit érez. Ismerős közelít a vízen.
Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreguras kacagás forma az nála. Megismeri a csónakászt.
Mihály kiszökik csónakából a partra, s megköti a fűzcölöphöz a csónakot, azután megcirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: „no hát hogy vagytok idehaza? nincs semmi baj?”
Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásából+ ítélve a válasz megnyugtató.
Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az előrelátható katasztrófa bekövetkezett. Narcissza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpázó szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával belekapott+ a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába.
Timár rögtön a vész színhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a páncélos gonosztevőt, ahová+ annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival összenyomva annak a fejét,+ kényszeríté őt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcissza hálateljesen szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére.
E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa. Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva.+ Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár,+ s elviszi.
Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az aztán keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapcájával, vitte előre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálcáját.
A Narcissza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.
Mihály haladt Almira vezetése után.
Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.
A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihímezve ibolyakékkel,+ szironták* arannyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélegzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz…
Templom ez…
S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli Szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csakhogy szebben, mint Dávid király!
Mikor a sűrű orgonabokrok lilaszínnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyílnak, s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve.+
A kis lak lángban áll; de nem tűzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte két holdnyi területen csupa rózsa minden. Ezernyi bokor, öles fa, gúla, sövény, lugas, csupa rózsából. Liget az, berek, labyrinth, rózsafákból, miknek pompája elvakít, s már messziről terjed üdítő illatárja, mint egy túlvilági légkör.
Alig lépett be e rózsaliget tekervényes útjába Mihály, midőn egy hangos örömkiáltás hangzott eléje; nevét kiálták.
– Ah, Timár úr!
S aki nevét+ kiáltá, eléje futott. Timár a hangjáról is ráismere: Noémi volt az.
A kis Noémi, akit már harmadfél év óta nem látott.
Azóta milyen szépen megnőtt, kifejlett, átalakult. Arcán egészséges pír ragyog át, szemei mélyében szelíd oltártűz lobog. Viselete nem pongyola többé, de otthonosan+ csinos; aranyszínű gazdag hajzatába egy fejlő+ rózsabimbó tűzve.
– Ah, Timár úr! – kiált a lyánka az érkező elé szaladva, s messziről nyújtja eléje kezét, és aztán őszintén, igazán, meleg kézszorítással üdvözli az érkezőt.
Mihály viszonozza a kézszorítást, és szemeit egy percig ott feledi a leány arcán.
Íme egy arc, amelyen öröm sugárzik akkor, ha őt jönni látja.
– Milyen régen láttuk önt – szól a leány.
– Mint megszépült ön azóta! – szól Timár, s nyilatkozatában épp oly természetes a gyöngédség, mint a durvaság.
A leány valóban sokat nyert az elmúlt évek alatt.
Sajátszerű fiziológiája az a leányarcoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arc ugyanazon idő alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti, s ideálszéppé lesz.
Talán van ennek egy természetes magyarázata? Talán a fejlő érzelmek idomítják át a fejlő arcot, s a tartós jó és rossz indulat, a bánat és az öröm, a nyugtalanság és a béke idomítja át a vonásokat, mint a tengeri csiga a csigaházat.
Noémi arcáról sugárzott a rokonszenv.
– Hát emlékezik ön még rám? – kérdezé Timár, kezében felejtve az odanyújtott kis kezet.
– Mi önt nagyon sokat emlegettük.
– Teréza mama egészséges?
– Ott jön elénk.
Teréza asszonyt Almira idézte elő a házikóból, hová előreszaladt a rábízott puskával, amiről Teréza megtudta azt, hogy valami kedves vendég érkezett, s aztán ő is elősietett a házból.
Amint Mihályt meglátta, kettőzteté sietését, messziről ráismert a hajdani hajóbiztosra, ki most is egy szürke kabátban, vállára vetett tarisznyával közelített kunyhójához, miként hajdan.
– Hozta Isten! De rég vártuk! – kiálta a nő vendége elé. – Mégis megemlékezett ön rólunk! – S azzal minden ceremónia nélkül megölelte Mihályt, miközben szemébe tűnt a dobasz* tarisznya. – „Almira!” – kiálta az utána sompolygó kutyának – fogd ezt a táskát, és vidd be a házba.
– Holmi sültféle van benne! – jegyzé meg Mihály.
– Az-é? Hát akkor jól vigyázz rá, Almira, hogy a Narcissza ne bántsa.
Ezért megint Noémi duzmadt fel.
– Ah bizony, Narcissza nem oly neveletlen.
Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.
– No mármost jerünk be hozzánk! – monda+ Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. – Jöjj Noémi te is.
– Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.
Egy óriási nagy, csónaknyi, fehér vesszőkosár volt az útban, fehér lepedővel leterítve az, ami benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.+
Mihály odaugrott hozzá.
– Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.
Noémi kacagott; vidám, gyermeteg, csattogó kacaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.
Hanem azért Mihály mégiscsak megfogta a kosár egyik fülét, s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyzett úton végig.
– Önök rózsavizet főznek ebből? – kérdezé Timár.
Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.
– Lám, hogy kitalál mindent.
– Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfőzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.
– No ugye? Hát másutt is isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, ami maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nemcsak gyönyörűséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendőnk volt; a késői fagy elvett gyümölcsöt, szőlőt, mindent;+ a nedves, hideg nyár megrontotta a méheket; baromfi, lábasjószág elhullott; a kész megtakarítotthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennünket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hű marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itce rózsavizet főztünk, mind elvitték Szerbiába, búzát adtak érte. Óh ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!
A kis házikó megszaporodott azóta, hogy Timár utoljára itt járt, egy aszaló lett hozzá toldva, azután meg egy rózsavízfőző konyha. Abban volt a tűzhely a rézüsttel, melyből csendesen hullott cseppenkint az első főzet, a tűzhely mellett nagy kádban a már összecsomaszolt rózsatörköly, egy széles padon pedig a friss rózsaszüret, melynek elébb+ meg kell fülledni ott.
Mihály segíté Noéminak kidönteni a nagy öblös kosár tartalmát a padra; ah az részegeskedés, az dobzódás volt az illatárban.
Noémi letette a fejét e puha rózsahalomra, s azt mondá:
– Ah! milyen jó volna egy ilyen rózsalevél-ágyban egyszer aludni.+
– Te bohó! – feddé őt Teréza – sohasem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.
– Hát az szép halál volna.
Erre aztán Teréza szemrehányást tett neki.
– Hát te meg akarnál halni? Hát te itt hagynál engem, te rossz leány!
Akkor aztán+ Noémi átkarolta az anyját, és csókolá, kérlelé.
– Nem, nem, te drágám, te szerelmem. Nem téged soha. Te egyetlenem!
– No hát minek tréfálsz velem így? Ugye Timár úr, nem illik egy kisleánynak így tréfálni az anyjával? Egy ilyen kicsi kis leánynak, aki még tegnap bubával+ játszott.
Mihály igazat adott Terézának, hogy az bizony semmi körülmény között nem menthető, ha egy fiatal leány azt mondja az anyjának, hogy valami halál nemét szépnek találja.
– No mármost te maradj itten, és őrizd a lombikot; vigyázz szépen, hogy kozmát ne kapjon a zucsma;* én megyek a konyhába vendégünknek jó lakomát főzni. Ugye, itt marad ön nálunk ma egész nap?
– Itt maradok ma is, holnap is, ha adnak valami dolgot, amiben segítsek. Amíg dolgot adnak, addig itt maradok.
– Óh! akkor itt marad ön egy hétig – szólt bele Noémi –, mert én önnek annyi dolgot adok.
– Óh! ugyan mi dolgot tudnál te adni Timár úrnak, te bohó? – szólt nevetve Teréza asszony.
– Hát a rózsaleveleket összetörni a kölyűben!*
– Ah! Talán nem is tudja, hogyan kell.
– Hogyne tudnám? – monda+ Timár; – sokszor végeztem azt+ odahaza az anyám házánál.
– Ugye, az ön anyja is olyan jó asszony volt? – kérdé Noémi.
– Nagyon jó.
– Ön is nagyon szerette?
– Igen nagyon.
– Él még?
– Régen meghalt.
– Hát már most önnek senkije sincs?
Timár elgondolkozott, s aztán szomorúan lecsüggeszté fejét.
– Senkim…
…Igazat mondott…
Noémi részvevő szánalommal tekinte Mihály szemébe e szókra: „senkim sincs”. – Veszedelmes szó az!
Mihály észrevette, hogy Teréza asszony megáll az ajtóban, s látszik rajta, hogy menne is, nem is. – Valamit gondolt ki hirtelen.
– Tudja mit, Teréza mama? Ne menjen most a konyhába az én kedvemért friss estebédet főzni; hoztam én a tarisznyámban annyi mindenfélét, hogy csak fel kell hozzá teríteni, mindannyian megelégszünk vele.
– De hát ki gondoskodott önről? – kérdezé Noémi – ki látta el útravalóval?
– Fabula János uram biz az.
– Ah! az a derék kormányos! Ő is itt van?
– A hajót tölteti a túlsó parton.
Teréza asszony is észrevette, hová gondolt Timár; de ő sem maradt mögötte+ a jó szív kimutatásában. Be akarta bizonyítani, hogy ő meg nem félti tőle Noémit.
– Nem úgy lesz az. Majd én ügyelek a konyhára is, a kazánra is, te pedig, Noémi, addig vezesd körül a szigeten Timár urat, hadd lássa meg, minő változások történtek azóta itten!
Noémi szófogadó leány volt; ellenmondás nélkül szokta tenni, amit az anyja mondott neki. Feje körül köté tarka török selyemkendőjét, ami olyan kedves keretül szolgál+ az arcának. Timár megismerte benne egykori ajándékát.
– A viszontlátásig, kedves! – A viszontlátásig! – mondák egymásnak az anya és leány, egymást megcsókolva. Úgy látszik, hogy ők, valahányszor valamelyik a házból kimegy, mindig úgy szoktak egymástól búcsút venni, mint akik messze földre távoznak, s mikor egy óra múlva összejönnek, megint úgy ölelkeznek, csókolóznak, mint akik esztendők óta nem látták egymást. De hiszen szegényeknek senkijük+ sincsen, csak ők ketten egymásnak.
Noémi még egy kérdő tekintetet vetett anyjára, Teréza a fejével inte neki, amivel azt mondta, hogy „menj!”
Azzal megindult Noémi és Timár a szigetet végigjárni.
Az út olyan szűk, hogy közel kellett egymáshoz maradniok; hanem Almirának volt annyi esze, hogy a nagy fejével odafurakodjék közéjük, s természetes válaszfalat képezzen közöttük. A kis szigeten három év óta ismét nagyot haladt a tenyészet. A mívelő+ kéz nyomai végigterjedtek egész a csúcsáig. Járható út volt vágva a sűrű geszten keresztül; az ősbozót ki volt irtva a szálas pagony alul, melynek jegenyés fái oly vastagra nőttek már, hogy két ember át nem érte; a vad csemeték mind be voltak már ojtogatva nemes gyümölcsökkel; a törpe alanyból* mesterséges sövényeket alakított a műértő kéz; ahol a gyümölcsös végződött, összefont eleven sövény zárta el a ligetet, s azon túl volt elkerítve a füves rét, hol kecskék és bárányok legelésztek; egy kis fehér báránykának piros szalag volt a nyakára kötve, az bizonyosan Noémi+ választottja.
Mikor meglátták a legelésző állatok a leányt, odaszaladtak eléje, s valami üdvözlést bégettek, amit ő megértett; s aztán elkísérték, míg a mező túlsó széléig haladt Timárral, hol egy másik eleven sövény következett.
Azon túl látszott egy gyönyörű diófaliget, roppant vastag, ép terebély fákból, miknek félöles átmérőjük mellett oly sima volt a héjuk, mint a selyem.
– Nézze ön – szólt Noémi –, ezek a diófák anyámnak legnagyobb büszkesége. Csak tizenöt évesek. Egy évvel fiatalabbak, mint én.
És az oly természetesen volt mondva.
A diófapagonytól jobbra süppedékes+ volt a sziget talaja. Emlékezett arra Timár, hogy mikor legelőször itt járt, ezen törtetett keresztül; most vízinövények, sárga liliom s nagy gyöngyvirág alakú fehér virágok lepték el azt a lapályt, s a közepén két gólya állt csendesen elmerülve a természet szemléletében.
Timár kinyitá a sövényen túl vezető ajtót is; kedves emlék volt neki e félvadont újra láthatni. Azonban úgy vette észre, mintha vezetőnője+ valami félelmet árulna el e helyen.
– Önök is oly egyedül vannak még mindig e szigeten? – kérdé Timár.
– Ketten egyedül. Rendes időkben, vásárok alkalmával eljönnek, akik cserélni akarnak; s télen át favágók jönnek ide, kik nekünk az irtásnál segítenek; fizetésbe veszik át azt a fát, amit kivágnak. Más egyéb munkát könnyen meggyőzünk magunk.
– Pedig a gyümölcstermelés sok fáradsággal jár, különösen a hernyók miatt.
– Óh azzal minekünk nincsen nagy bajunk, azt a munkát megkönnyítik nekünk ezek a mi barátaink, akik idefenn énekelnek a fákon. Látja ön a bokrokban azt a sok fészket? Azok mind a mi napszámosainkkal vannak tele. Itt nem bántja őket senki, s ők azt nekünk nagyon jól megszolgálják. Hallja ön, hogy énekelnek?
A liget valóban zengett a paradicsomi hangversenytől:+ estefelé minden madár siet a fészkére, s akkor legbeszédesebb; közbe a kakukk nem győzi az erdők óráját verni, s a rigó görög verseket fütyöl.
Egyszerre nagyot sikoltott Noémi, s ideges rémülettel kapott a szívéhez: elsápadva tántorodott vissza, úgyhogy Timár kötelességének tartotta kezét megfogni, hogy el ne essék.
– Mi az?+
Noémi eltakarta az arcát, s mint egy gyermek, félig nevetve, félig sírva az undor és a panasz hangján mondá:+
– Nézze ön, ott jön…
– Mi jön?
– Az ott ni!
Hát biz az egy tekintélyes nagy varangyos béka volt, aki csendesen lépegetve mászott végig a fűben; félszemével a közeledőket kémlelve, s készen tartva magát akkorát ugrani szükség esetén, hogy a legközelebb levő vízárokban eltűnhessen.
Noémi szaladni sem bírt előle, úgy meg volt rémülve.
– Hát ön fél a békától? – kérdezé tőle Timár.
– Irtózom tőle. Meghalok, ha egy rám talál ugrani.
– Ilyenek a leányok. A cicát szeretik, mert az szépen tud hízelkedni, a békától pedig irtóznak, mert az olyan rút. Pedig lássa ön, ezek minekünk éppen olyan jó barátaink, mint a madarak. Ez a megvetett, ez az irtózott állat a kertészeknek a legfőbb szövetségese. Ön tudja azt, hogy olyan lepkék, bogarak, hernyók is vannak, amik éjjel jönnek elő. Éjjel minden énekesmadár alszik, s nem véd minket. De előjön földhasadékaiból az undok béka, s a sötétben harcol a mi ellenségeinkkel. Ez emészti el az éjjel járó hernyókat, lepkéket, az esőférget, a cserebogár bábjait, a gyümölcsfapusztító csigákat. Gyönyörű azt elnézni, ahogy a béka vadászik a bogarakra. Maradjon ön csendesen,+ – nézze csak, ez a rút varangy nem azért csúszik ott a fűben, hogy önt megrémítse. Távol van tőle. Szelíd, jó lelkiismeretű állat ez, aki önt nem tekinti ellenségének. Nézze ön, amott legyez a szárnyaival egy kék bogár, a legveszedelmesebb rovar a pagonyban, ez a fafúró, aminek egyetlen hernyója elég egy fiatal fát megölni. Ez a mi ripacsos barátunk azt szemelte ki magának. Ne zavarjuk meg. Nézze, most összehúzza magát, ugráshoz készül; vigyázzon oda. Most nagyot ugrik, hosszú nyelvét sebesen kiölti: a fadarázs el van nyelve, csak a szárnyai állnak+ ki a varangy szájából. No ugye, hogy nem megutálni való állat ez a mi jó barátunk azért, hogy a csuhája olyan kopott?
Noémi kedvtelten csapta össze a kezeit, s már nem borzadt a varangytól annyira. Engedte Mihálynak, hogy megfogja a kezét, s odavezesse a vízpartra, és magyarázza neki, milyen elmés állatok azok a békák, mennyi tréfa lakik bennük, milyen rendkívüliségeik vannak. Beszélt neki az égszínkék szurinámi békáról, minőt a porosz király egyet 4500 talléron vett meg; azután a világító békáról, mely éjjel villó fényt terjeszt maga körül, szeret a házakba belopózni, a gerendák közé elbújik, s éjjel kegyetlenül énekel; Brazíliában sokszor az operaházban elnyomja az énekeseket és a zenekart, mikor rákezdi a sok világító béka a színházban a maga nótáját.
Noémi most már nevetett a borzasztó ellenség fölött. A nevetés már fele út a gyűlölés és megszeretés között.
– Csak olyan rútul ne kiáltanának!
– De lássa ön, ez az ő kiáltásuk az ő hízelkedő szavuk hölgyeikhez: a békának csak a hímje tud szólni, a nője néma. A békahím egész éjen át azt mondja a maga párjának: óh mi szép vagy! óh! mi bájos vagy! Hát lehet-e gyöngédebb lényt képzelni a világon, mint a béka?
Noémi már kezdte érzékenyül venni a dolgot.
– Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a levelibéka megérzi az időjárást; mikor esős idő jön, azt előre sejti; olyankor hangot ád, s feljön a vízből; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.
– Ah! – Noémi kíváncsi kezdett lenni.
– Mindjárt fogok egyet! – ajánlkozék Timár. – Itt hallok egyet brekegni a mogyoróbokron. S nemsokára visszatért, két tenyere között fogva a foglyul esett martalékot.
Noémi reszketett és hevült; arca hol elpirult, hol elhalványult.
– No nézzen ön ide! – szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyitva. – Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint+ a fű, apró lábacskái olyanok, mint egy miniatűr emberkéz. – Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, amiket aranykarika fog körül. Ő nem fél tőlünk.
Noémi a kíváncsiság és félelem tétovázásával nyújtá felé repeső kezét, s meg csak visszakapta.
– No fogja meg ön. Nyúljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon. Tartsa a tenyerét.
Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe, s megrezzent, midőn az a hideg állat legelőször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.
– No lássa ön, hogy meg sem mozdul a kezében: egészen jól találja ott magát. Majd elvigyük haza, egy befőttesüvegbe vizet teszünk, abba kis lajtorját faragunk, a fogoly békát beleeresztjük, s az feljön a létrafokon, ha esőt érez. Adja ide, majd én viszem.
– Nem, nem! – mondá Noémi. – Nálam marad. Én viszem haza.
– De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S mármost térjünk vissza, mert harmatos kezd lenni a fű.
Azzal visszatértek a házhoz; Noémi előreszaladt, s messziről kiabált az anyjának:
– Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.
Teréza mama bölcs szigorral feddé a lyánt.
– Te tudod, hogy a madarat nem szabad elfogni.
– De ez igen szép madár; Timár úr fogta; nekem adta; nézd csak, nézz csak ide a markomba.
Teréza asszony összecsapta a kezeit, mikor a zöld levelibékát meglátta Noémi kezében.
– Nézd, hogy pislog a szép szemeivel! – szólt Noémi ragyogó arccal. – Eltesszük üvegbe, majd fogunk neki legyeket, s ő nekünk időt fog jóslani. Óh! te kedves, óh! te kedves kis jószágom!
S gyöngéden arcához simogatá a kis levelibékát.
Teréza ámulva fordult Timárhoz.
– Uram, ön bűvész. Még tegnap ezt a leányt ki lehetett volna kergetni a világból egy ilyen állattal…
Noémi pedig egészen enthuziálva volt a békák iránt; amíg az asztalt a verandán az estebédhez megteríté, egész batrachológiai* értekezést tartott Teréza mamának azokból a tudományokból, amiket Timártól hallott, hogy a békák milyen hasznos állatok; milyen okos, tréfás, mulatságos teremtések; nem igaz, amit rájuk fognak, hogy mérget fecskendenek magukból, hogy az alvó embernek a szájába másznak, hogy a teheneket kiszopják, hogy ha pókot tartanak föléjük,+ mérgükben szétpukkadnak: ez mind paraszt rágalom. Ők a mi leghívebb barátaink, akik éjszaka körülöttünk virrasztanak; azok a sűrű apró lábnyomocskák, amikkel tele van a simára sepert porond a ház körül, mind az ő éjjeli patrolírozásuknak megnyugtató tanújele;+ azoktól hát félni hálátlanság.
Timár azalatt fűzvesszőkből pici hágcsót faragott a zöld hátú meteorolog számára; akit egy széles szájú, félig vízzel telt üvegbe helyezett el, felül lekötve papírral az üveg száját,+ s a papíron egy szellentyűt szakítva, amin keresztül legyeket lehessen bebocsátani a fogoly próféta számára. Az természetesen lehúzta magát a víz fenekére, s nem kellett neki se légy, se énekszó; Noémi pedig örült neki, hogy eszerint tartós jó idő lesz.
– No uram – monda+ Teréza asszony, midőn az estebédet kihozta a kis asztalkára, mely mellett hárman helyet foglaltak –, ön nemcsak nagy csodát követett el Noémivel, hanem nagy jót is tett vele. Paradicsom volna a szigetünk, ha Noémi úgy nem félt volna a békáktól; de ha egyet meglátott, elsápadt, s a hideg lelte féltében. Arra pedig, hogy a kerített sövényen túlmenjen, ahol az ingoványban az a tömérdek béka kuruttyol, semmi emberi hatalom rá nem bírta volna venni. Most ön új embert csinált belőle, s visszaadta őt az otthonának.
– Kedves otthon – jegyzé meg Timár.
Teréza nagyot sóhajtott.
– Miért sóhajtottál olyan nagyot? – kérdezé Noémi.
– Tudod te azt jól.
Tudta azt Timár is jól, kinek szólt az a sóhaj.
Noémi vissza akarta vinni a beszélgetést a mulatságosabb tárgyra.
– Azóta borzadtam én oly nagyon a békáktól, amikor egy rettenetes nagy kenyérhéjszínű békát vert föl egyszer előttem egy rossz fiú. Aztán azt mondta, hogy ezt+ ökörbékának híják; ha ennek árvacsalánnal megverik a hátát, úgy bömböl, mint az ökör. És aztán megverte árvacsalánnal azt a szegény állatot; és arra az elkezdett oly kínosan bőgni, hogy én azt soha el nem felejtem, mintha egész nemzetségét bosszúra hívta volna fel ellenünk, és egész alakját belepte a fehér tajték. Azóta azt képzeltem mindig, hogy az egész nemzetsége azért csúsz, mász, ólálkodik körülöttem, hogy mérgével lefecskendjen. Az a rossz fiú pedig úgy nevetett, mikor az állat ezt a kísértetes jajgatást hallatá.
– Ki volt az a rossz fiú? – kérdezé Mihály.
Noémi némán intett a kezével elvetőleg. Timár kitalálta a nevet; Teréza asszonyra nézett; az helyeslőleg inte fejével. Ők már ki tudták találni egymás gondolatait.
– Nem volt itt azóta? – kérdezé Mihály.
– Óh! Minden évben eljön, és egyre gyötör. Most már kitalálta a módját, hogyan fosztogasson ki. Dereglyét hoz magával, s hogy pénzt nem tudok neki adni, elvisz mézet, viaszkot, gyapjút, aztán eladja. Én odaadom neki, csakhogy meneküljek tőle.
– Az idén még nem volt itt – monda+ Noémi.
– Óh! ez az ember nem vész el. Mindennap várom, hogy itt lesz.
– Bárcsak most jönne el! – monda+ Noémi.
– Miért? te kis bohó.
Noémi arca egy percre kigyulladt.
– Csak. Én szeretném.
Timár pedig azt gondolá magában, hogy ezt a két embert milyen boldoggá lehetne tenni egyetlenegy szóval.
Ő még fösvénykedett azzal a szóval, mint a gyermek, aki valamely kedvenc ételéhez jutott, s elébb csak a morzsákat szedegeti fel belőle.
Valami arra ösztönzé, hogy egészen élje bele magát ezeknek a szigetlakóknak az örömeibe és bajaiba.+
Az estebéd el lett költve, a nap lealkonyodott, gyönyörű, csendes, meleg tavaszi est szállt alá. Az egész ég egy átlátszó arany harang. Egy levél sem mozdul a fákon.
A két hölgy vendégével egy falépcsőn fölment a téveteg szikla tetejére. Onnan messze el lehetett látni: a fák tetején, a nádason túl, ki a Dunára.
A sziget úgy terült el alant, mint egy tündér tengerfolt,+ melynek minden hulláma más színű: rózsapiros az almafa, vérvörös+ a barack új sarjaitól, aranysárga a nyár, fehér a körtefa és rézzöld+ a szilvafák hullámzó teteje; közülök, mint egy égő kúp, emelkedik ki a lángrózsával befuttatott szikla, melynek tetején sűrű bozótot képezett a cserjévé aggott levendula.
– Gyönyörű! – szólt Timár elragadtatva a méla tájképtől.
– De akkor lássa ön majd meg – szólt Noémi hévvel –, mikor nyáron a rózsa helyett a sarkantyúvirág* futja be végig ezt a sziklát, mintha aranyba volna+ öltöztetve; ez a levendula pedig itt fenn virágzik fölötte, mint egy kék koszorú.
– Eljövök, és látni fogom! – monda+ Timár.
– Igazán? – A leány örömtelten nyujtá kezét Mihálynak, s ez érezé a forró szorítást, minőt még nő kezétől soha nem érezett.+
Azután odaborult Noémi Teréza vállára, karjait nyaka körül fonva.
Mély, emberhangtalan nyugalom volt a természetben. Csak a millió béka egyhangú zenéje tartá ébren a leszálló árnyékos éjt. Az eget két, keletről szétsugárzó küllő két részre osztá. Az egyik része mélykék volt,+ a másik opálszínű. Még a derült ég is meg tud hasonlani önmagával.
– Hallod, mit zengnek+ a békák? – suttogá Noémi Terézának. – Tudod, mit mondanak ilyenkor? „Óh mi kedves vagy! óh mi édes vagy!” Ezt mondják egész éjjel. Óh te kedves! óh te édes!
És ugyanannyiszor megcsókolá anyját.
Mihály elfeledve önmagát és az egész világot, állt ott a sziklatetőn, két kezét egymásba fogva. Az újhold ott csillámlott a jegenyefák rezgő levelei között. Most tiszta ezüst volt a színe.
Valami csodaszerű új érzés lepte el a férfi szívét. Vágy volt-e az vagy félelem? Emlékezés-e, mely riaszt, vagy remény, mely csalogat? Keletkező öröm vagy haldokló bánat? Istenhez, emberhez vagy állathoz közelítő érzés? Ösztön vagy sejtelem? Holdkór vagy tavaszi gerjelem, ami meglep fát, füvet, meleg és hideg vérű állatot?
Így bámult akkor is a lehanyatló holdba, mikor az az elsüllyedt hajóig veté hullámzó visszfényét. Öntudatlan gondolatai beszéltek a delejárasztó kísértet-fénnyel, és az vissza hozzájuk.
„Mégsem értesz? Majd holnap visszajövök, akkor megértesz!”