Az új nemes Levetinczynek nagy híre volt már nemcsak Magyarországon, de Bécsben is.
Azt mondták róla, hogy „arany ember!” Amihez hozzányúl, az arannyá válik! amit ő megkezd, az aranybánya. Itt van az aranybánya, nem a Csetátye Máréban, nem Selmec alatt, nem Vöröspatakon.
Fő tudomány az, hogy „előbb”+ megtudja az aranybányász, mint üzlettársai, hogy a magas kormány minő nagy vállalathoz szándékozik hozzákezdeni. Ebben a tudományban volt Timár tökéletes.
Ha Timár valami vállalkozáshoz kezdett, mint a raj, tódult utána az üzérek serege, azt tudta mindenki, hogy ott arany van, csak fel kell venni.
De nemcsak ezért hítták Timárt arany embernek, hanem még másért is.
Azért, hogy sohasem csalt, nem csempészett.
Nagy vállalatoknál elég nagy a tisztességes nyereség is; aki lop, csal még azon felül, az bolond ember, mert bevágja az aranytermő bánya útját, s elveszti a kirabolt eret. Aki egy garas nyereséggel beéri egy forint után, az derék, becsületes ember; de egy milliónál az ötvenezer forint, s hozza maga után a másik milliót. Csak nem kell vele csúnyául bánni. A szerencse istennője úgyis elég decolletirozva jön elénk, nem kell még azt az utolsó+ kis tunique*-t is lehúzni róla, mert akkor megapprehendál.
S ebben volt Timárnak a helyes tapintata. Nagy pénzeket nyert, mert nagyokra vállalkozott; de nem csalt, nem lopott soha, mert nem is kockáztatott soha. Nyereségéből azoknak is bő részt juttatott, akiktől függött, hogy egy vállalatot megkapjon, és jutányos föltételeket kapjon, s ezáltal nyitva tartá maga előtt folytonosan az aranybányát.
Sőt néha valóságos nyereséget is hozott az államnak olyan cselszövények által,+ mikben az állam pénztára ellen összeesküvő versenytársai lettek kijátszva. Ebben aztán a versenytársak romlása is egyik haszon volt. No azok nem is mondták arany embernek; de a kormánykörökben az volt a neve, s a szegény köznépnél szintén.
Egyszer elkezdett szőlőket vásárolni a Monostoron.
A Monostor egy magas domb Új-Szőny fölött,+ melyet az újabb kori német hadászok „Sandhügel”-nek neveznek: homokdomb. Innen is sejtheti mindenki, hogy nem valami pompás bor teremhet rajta. Valami közönséges bort termő szőlő pedig úrfélének nem való, mert nem fizeti ki a munkáltatást. És Timár mégis összevásárolt belőle valami+ tíz holdat.
Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? Ott valami aranybánya lesz?
Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka urat saját odújában.
– No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hű emberem, hogy igazán apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát kockáztatja, ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez+ becsületbeli dolog. De én becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit. Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott vásárol telkeket nyakra-főre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük neki oda egészen a kövér falatot. No ugye, hogy várat fognak építeni a Monostorra?
Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen. El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erődítéseit odáig kiterjesztik.
Óh! be kedves tudomány volt ez+ Athanáz úrnak. De sok szép százezer forintot besöpört+ ő hasonló+ alkalommal, mikor előre összevásárolta a kisajátítandó vityillókat, s eladta őket a kormánynak mint palotákat.
Csak még az erődítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött nagyon szépen leendő veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy pillanatra.
No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.
Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erődítési vonalba? Ez a gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, ahová+ a fellegvár jön.
„És minő kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?”
Ez ám a fő kérdés.+
De már ennek az elárulása Kacsuka úrtól csakugyan kriminalitás volt. Azt is elmondta Athanáz úrnak.
Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres összegét fizeti a kormány.
– Elég! – kiálta+ Athanáz úr, megcsókolva leendő veje urát. – Elég! A többi az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalon esküvő napján. Elég!
Azzal rohant a munkának.+
Pedig nem volt „elég”, amit megtudott, még valamit jó lett volna megtudakolnia Kacsuka úrtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta volna neki, ha már ennyit+ elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tőle, s így tudatlan maradt felőle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, amelyik az ablaknak repül. A Kacsuka+ úr pedig nem kívánta már a százezer forintot sem, és ami vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem lesz, sem bánja.
Brazovics úr azonnal vágtatott Új-Szőnybe, s járta sorba a szőlősgazdákat, hogy ki adja el a szőlőjét? Vette tőlük, ahogy adták, aki nem akarta adni, annak háromszoros árakat ígért. Hiszen annál jobb rá nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a saját nyeresége.
Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarkú soha el nem tudta gondolni, hogy lett őbelőle olyan híres bor, hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg, hogy amely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányúlt. Hanem hiszen ezúttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De mivel ő is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképpen csak a magunk pénzét vesszük vissza.
Timár pedig ezúttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tőle Brazovics Athanáz fejére.
Timár azt is tudta, amit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka úrtól megkérdezni.
Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerődítést nagy mérvben szándékozik kiterjeszteni, s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el.
Mert az harminc évi munka!
Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg fogják átkozni.
Hanem mint jó kereskedőnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami olyan dolgot mível, amiért sokan elátkozzák, ugyanakkor+ egy másik olyant kövessen el, amiért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok és áldás mérlegének egyenlősítése után még mindig maradjon a részére egy kis „Saldo-Vortrag*” az „áldás” táblázatra.
Timár odahívatta magához Fabula Jánost.
– János! – monda+ neki – kend öreg legény már, meg van törve a sok fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?
Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a súgólyukból valami darabot súgna a színészeknek.
– Bizony, nagyuram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a vizet, s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim. Legjobb szeretném, ha betenne nagyuram az uradalmába+ valami sáfárnak vagy kulcsárnak.
– Én jobbat tudok annál kend részére, János! Nem él kend meg már abban a rác világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér cipóhoz. Legyen kend szekeresgazda.
– Az volna nekem jó; hanem hát kettő hiányzik belőle: a szekér meg a gazdaság.
– Majd megjön mind a kettő. Valami jutott eszembe. A város most árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelőt. Menjen oda kend, és vegye meg az egészet.
– Hohó! nagyuram! – szólt rekedt nevetéssel Fabula János. – Hiszen ha én azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelőn nem járt, mint amekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint széki fű,* herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg iszonyú darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.
– No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, amit én mondok. Menjen oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán ígérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne engedje; amennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne ossza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. Amit majd fizetni kell érte, azt én kölcsönadom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek tőle kamatot, sem a kölcsönről nem kérek írást; becsületre megy az egész alku. No hát csapjon a tenyerembe.
Fabula János nagyon csóválta a fejét.
– Semmi kamat; semmi írás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégiscsak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehúzzák a lábamról a csizmát.
– Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, ami haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonnyal a kendé marad.
– De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?
– Sehogy sem szántja fel, s nem vet bele semmit; hanem most menjen, és végezze, amit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja senkinek.
Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de amellett mindent végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivelhogy a posteriori arról kell meggyőződnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott bölcsesség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.
Annálfogva cselekedett úgy, ahogy Timár tanácsolta.
S mármost nyissunk tért e sajátságos eljárás magyarázatának.
Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt.
Az udvari haditanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhellyé átalakítását. S e célból kimerítő tervek készültek, amik magukban foglalák a monostori fellegvár építését, s azt a hosszú erődvonalat, mely a Vág-Dunát a győri Duna-ággal összekötendő volt, amit most Nádor-vonalnak* hínak, s melynek homlokzata a monostori körönd ágyúival+ összeműködve, az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná bele.
A munka bevégzése harminc-negyven évi időre lett kiszámítva. A költség ugyanannyi millióra.
A terv létesítése minden bizonnyal el lett már+ határozva az összes kormánytanácsban. Erre föltétlenül lehetett már számítani.
Csak egy esély forgott fenn, amit a Hofkammernek adott a szájába valami besúgó.
Az, hogy ha nem egyszerre fognak hozzá az erődítés minden szakaszához, akkor fölösleges lesz egyszerre kisajátítani a tervbe eső valamennyi telket. Elég lesz egyelőre a két Duna-ág közötti Nádor-vonal számára szükséges helyek kisajátítása, a monostori kisajátítás maradhat még húsz esztendeig is.
Csakhogy az üzérek, akik ez új+ erődítéseknek neszét vették, éppen a monostori homokdombra vetették minden iparkodásukat, a két Duna közötti térre nem gondolt senki; ott egy roppant területet, melyet a város árvereztetett, Fabula János uram vehetett meg húszezer forintért.
Mármost ha a monostori kisajátítás elmarad, akkor majd csak húsz év múlva kerül rá a sor, s ez idő alatt a semmi hasznot nem hajtó szőlőkbe vert pénzük a spekulálóknak másfélszer föleszi+ magát kárba veszett kamatokban.
Ezt a tréfát szerezte meg Timár versenytársainak s azok között a legdühösebbnek, Brazovics Athanáznak; mert amint ő a monostori telkeket megvette, azonnal elkezdett minden eszközt megmozgatni, hogy a bécsi kormányban érvényre ne jusson a Hofkriegsrathnak az a szándoka, hogy az erődítési tervet egyszerre minden ponton megkezdjék.
Így állt ez az ügy három nappal Athalie menyegzőjének határnapja előtt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két nappal a menyegzői nap előtt Fabula János uram röpült+ be Timár úr folyosójára.
Igenis, röpült.+ Köpönyeg volt rajta, ami röptében beillett neki szárnynak.
„Tízezer! Húszezer! Negyvenezer! Commissio! Fizetés! A császár, a király! Puszta legelő! Aratás!”
Ez így dűlt belőle; összefüggés nélküli szavak, miket végre Timár ekként+ szedett neki rendbe:
– Jól van, János. Tudom, mit akar mondani. Ma volt kinn a bizottság megszabni a földek értékét, amik az új erődítési vonalba esnek. A kend birtokát, amit vett húszezer forinton, kisajátították negyvenezer forintért. Most a fölösleg a kend haszna. Ez volt az aratás. Ugye, így mondtam?
– Így mondtad, uram, eszem azt az „Aranyszájú Szent János-i” beszélődet. Hiszen így van ez,+ már most látom. Húszezer forintot kapok most ingyen, azt is látom; soha életemben annyi+ pénzt nem kerestem a két tenyeremmel. Húszezer forint! Meg vagyok bolondulva! Az eszem tótágast áll bennem. Engedje meg nagyuram, hogy egy cigánykereket vessek.
Timár megengedte.
Fabula János vetett aztán nem egy cigánykereket, hanem hármat, végig a folyosón. Aztán vissza megint három cigánykereket, mely után ismét talpra állt egyenesen Timár előtt.
– Így ni! Mármost értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim! Megyek. Megveszem a zsidó templomot.
(S nehogy valaki azt higgye, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élc volt Fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok között az Izrael vallását követő lakosok egy új imaházat kényszerülvén építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régibb héber imaház csakugyan árverés+ alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)
De minekelőtte azt megvette volna, még aznap hatszor ellátogatott Timár úrhoz; egyszer a feleségét hozta el, másodszor az eladó leányát, harmadszor a menyecske leányát, negyedszer az iskolából kikerült fiát, ötödször az iskolába járó fiát; a felesége hozott Timár úrnak pompás domború, barnapiros hátú komáromi fehér cipót, mosolygó aranyszín gyürkével* az oldalán, a menyecske leánya hozott neki egy tál felséges+ mézédes csíramálét; az eladó leánya egy mézeskalácsból, piros tojásból, aranyfüstös diókból+ s különféle cifra papirosokból mesterségesen összeállított „mátkatálat”; a nagy suhanc híres madarász volt, az hozott neki egy kalickát, tele stigliccel meg vörösbeggyel, az iskolás gyerek pedig hozott neki egy verses köszöntőt. Egész nap ott hálálkodtak neki, s este későn mind a hatan odajöttek az ablaka alá elénekelni: „óh! mely boldog az oly ember éltében!”*
…De hát még majd a versenytársak – és azok közt Brazovics úr – mit fognak neki hozni és énekelni, ha megtudják, hogy mibe mártotta+ őket bele a monostori vásárlással!