De nem is volt kedve Timárnak+ ezúttal a mesemondáshoz; mert még+ jóformán ki sem fújhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet, s mutatta neki a háta mögött, hogy hová+ nézzen vele.
Timár odanézett a távolban látott hajóra, s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:
– Ágyúnaszád… Huszonnégy evezős… „Szaloniki” a neve.
Azután le sem tette a távcsövet mindaddig, míg a Perigrada-sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.
Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajcsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.
A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók+ fölfelé+ mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontató erővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén+ van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két+ sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.
Csakhogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen+ hullámzik, s a legkeményebb télben+ sem fagy be soha.
Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekezik megérdemelni+ jó vagy rossz nevét a ferdeségével.
Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamb lakta odúival;+ ott nyúlik ki előrehajolva a fenyegető Rasbojnik;* a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan+ a hullám; hanem a Piatra Klimyere* egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.
Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.
Itt ezen a helyen süllyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a „Silistria*”, mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkivál-sziget, egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.
És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül mégis van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.
Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni terhes hajóval+ a romániai part sziklacsatornájába.
Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.
Hanem akik tudják a módját, ahol a Piatra Kalugera* fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsút vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.
Ez a salto mortale egy úszó mammuttal.
A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajcsárok tudják már, mit jelent ez; a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik űzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.+
A tülök kilencet üvölt.
A hajcsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót, s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Öt percnyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.
Most a kürt tizenkettőt bömböl. Amire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, a három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíj, s az a vashenger, amelyen+ a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró+ tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajósszekerce.
S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekercének egy csapásával kettévágja a hajó orrán a kötelet.
A kifeszített kötél, mint valami óriási+ húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát, s orrával az északi partnak fordulva, elkezd víz ellenében rézsút keresztülvágni a folyamon.
A hajósok „átvádolás”-nak nevezik ezt a merész műveletet.
A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.
Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.
Attól a perctől fogva, amelyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.
Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.
– Segíts, Jézus! Uram Jézus! – dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.
Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, fél kezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva percenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.
– Segíts, Jézus!
A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, amik mellette elmaradoztak,+ hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a múlt hét óta. Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, amennyi annak rohamát egy percre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húszöles örvénybe az eltűnt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cicának.
Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit* megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár, s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.
Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös+ kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén evickélt végig egy-egy ezüsfényű hal piros úszszárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!
Mély hallgatásnak való jelenet volt az; mindenki tudta, hogy most temetője fölött+ úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.
Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.
Itt a fő Duna-ág megtorlik, s mély medencét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, amint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.
Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amfiteátrum – madártávlatból.
Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől, s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.
– Vigyázz, hahóóó! – hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.
Timéa nem tudta, mi történt, miért bánnak vele ilyen+ durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta.
Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is, s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medencéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.
Amint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll, egy csáklyával kezében, s azután+ rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy percre Timéát elvakítja. A másik percben, amint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.
Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.
– Elsüllyedünk-e? – kérdi tőle.
– Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.
Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.
Hanem azért a szíve meg sem dobbant e szóra.
Csodálatos az!
Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta+ rá, hogy „szegény!”
Igen, mert a fehér cica oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy dacolt mindenkivel! Aztán a fehér cica egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér cica nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.
A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltűnt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. „Száz arany a jutalma+ annak, aki élve felhozza a vízből!”
– Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! – hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. – Itt vagyok magamtól is.
Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.
S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.
– Le kell ereszteni a vasmacskákat.
A hárommázsás horgonyt bocsáták le+ a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.
– S most ki a ladikkal a partra! – parancsolá Timár három legénynek.
– Váltson ön száraz öltönyt! – tanácsolá neki Euthym.
– Nagy pazarlás volna! – mondá+ Timár. – Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.
Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.
Annak helyeslően villantak a szemei.
S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, ahol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolcvan igásbarmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzákötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a Szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, mégpedig az ellenkező part mentében,+ mint amelyen+ megkezdé.
Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.
A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym+ és Timéa. Bizony Timár+ menté meg őket.
Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy „schreiber”, akinek évi fizetése jár, elég szűken, s akire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánnyal, akár igazgyönggyel: az ő díja csak egy marad.
Ilyenformát gondolt magában a „tisztító” is, mikor a román csatornába érve, újra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, amire egy darab ideig nem volt jó idő.
– Vallja meg kegyelmed, hogy sohasem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.
– Ami igaz, az igaz! – felelt rá Fabula János.
– De hát mi szükségünk volt nekünk megkísérlenünk,+ hogy vajon Szent Mihály napján belefullad-e az ember a vízbe?
– Hm! – monda+ Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. – Mi lénungja van kendnek egy napra?
– Húsz krajcár! – felelt a tisztító.
– Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajcárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajcárral több okom van a nyakamat kockáztatni, mint kendnek. Hát mi baja mármost?
A tisztító a fejét csóválta, s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.
– Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, ami ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a Szent Borbála az elől menekül.
– Hm! – A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.
– No! Nekem semmi közöm hozzá – szólt vállvonva a tisztító –, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem amit tudok, azt tudom.
– No hát tudja meg kend, amit még nem tud! – monda Fabula János. – Persze, hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze, hogy az elől vesztettünk most utat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehér képű leányt ott ni el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül elébb+ magyar földre léphessünk, ahol nem üldözheti őket többé a szultán. No mármost tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a Szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyújtsa meg kend újra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katolikus ember kend.
A tisztító felcihelődött, s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:
– Én csak igazhitű katolikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, amint a szárazföldre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vízen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy amint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, amit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.
– Azt bölcsen teszi. Mármost hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, amíg nem hívom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, ahol a Szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, ahol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Duna-öblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák+ mögött.
A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz színére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoztak-e, vagy hajóhoz.
Amint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszúságban, végig lehetett rajta tekinteni.
Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. Amik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák* voltak.
Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig cirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.
Még feljebb haladva, utolérte a Szent Borbála vontató hajcsárait.+ A hajónagy azokat is kérdezte.+
Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosíták a törököt, hogy hol keresse a Szent Borbála hajót.
„Elnyelte azt a perigradai+ örvény, zsákostul, emberestül, íme a hajókötél is elszakadt.”
A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajcsárokat nagy lamentával odább vonulni, hogy ki fizeti meg mármost az ő díjaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább.) Maga pedig visszafordult, s víz mentében ereszkedett aláfelé.
Amint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon táncolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vaskampónál fogva: az a deszka+ pedig az elsüllyedt malom lapátkerekéből való volt.
A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a keresztdorongjára be volt égetve nagy betűkkel a Szent Borbála neve.
Világos volt az egész katasztrófa. A Szent Borbála vontatókötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.
– Mash Allah!* Oda nem mehetünk utánuk.