Dési Huber István: Nyitott ablak (1930) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
|
Szürrealizmus (Avantgárd festészet a két világháború között 1918-1945) |
||
|
Képzőművészet Magyarországon a két világháború között |
||
| Szentendrei művésztelep | ||
| Művészet Szentendrén | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Szürrealizmus
(Avantgárd festészet a két világháború között 1918-1945)
. . .
. . .
. . .
Yves Tanguy francia szürrealista festő. Autodidakta, 1939-től Amerikában élt. Az automatikus festészetet művelte, motívumai mélytengeri alakzatok látomásszerű tájban. A festő művészetét 1926-ig naivnak lehetett mondani, ám 1928-tól kezdve kialakult misztériummal teli egyéni stílusa.
. . .
A szürrealizmus a 20. század első felét uraló politikai és szociális állapotok legpontosabb tükrözése. Ez látható Max Ernst egyik-másik képén is. *
A szürrealizmus a Dada folytatása. Szenvedélyesen kereste azokat a módszereket, amelyek segítségével az ember újra megtalálhatja a közvetlen életet, az ártatlanságot, a szabadságot. Úgy vélték, hogy az ember hamisítatlan, igazi énjét a tudatalatti világban találhatjuk meg. Ha átengedjük magunkat a tudatalatti látszólagos önkényének, az álom révén meghódíthatjuk a szürreális életet, eljuthatunk az ésszel meg nem ragadható jelenségek világába. A szürrealizmus az első világháború után alakult ki Franciaországban, egyaránt jelen volt az irodalomban és a képzőművészetben.
Ideje:
1924 - 1945. A szó eredete: 'sur réalisme' (francia) = realitáson túli, valóságfeletti. Központjai: Franciaország, Spanyolország
Lényege:
- menekülés az I. világháborút követő politikai-gazdasági káoszból
- tiltakozás a "civilizált" valós világ embertelensége, kegyetlensége ellen
- elvonulás a fantáziába, az álmokba és emlékekbe, az őrült víziók irreális világába MERT az ember igazi énje a tudatalattiban rejlik!
- a szépség mint esztétikai kategória szerintük már nem létezik! Helyette használt kategóriák: félelmetes, nyomasztó, groteszk, bizarr, fekete humor
Eszköztárának két irányzata:
- fényképszerűen naturalisztikus részletekből felépített abszurd víziók
- vonzódás, az ősi, primitív, mitikus formákhoz és jelképekhez (gyerekrajzok, törzsi művészetek, hieroglifák világa)
A stílus közkedvelt alkotási módszere az automatizmus. Legnevesebb képviselői: Salvador Dalí, Joan Miró, Max Ernst, René Magritte, Paul Klee és Yves Tanguy.
A háború után megerősödő szürrealizmusnak volt az előfutára a Giorgio de Chirico által alapított "metafizikus festészet", amely az 1910-15 közötti években fejlődött ki. A metafizikus festészet szakított a futurizmus dinamizmusával és kristályos formatisztasága, nyugalma már a neoklasszicizmust készíti elő. Képviselői azt vallották, hogy fel kell fedni a tárgyak rejtett nyelvét, az álmok, a tudatalatti világát, a dolgokban rejlő mágiát. A mozgalom célkitűzését kitűnően jellemzik Chirico szavai: "Mi, akik ismerjük a metafizikus ábécé jeleit, tudjuk, milyen örömök és fájdalmak vannak bezárva egy portikusba, utca szögletébe, szoba falai közé vagy egy doboz belsejébe."
A szürrealizmus másik korai képviselője az európai festészetben az orosz Marc Chagall. 1910-ben kerül Párizsba, de ott is otthoni élményeit, a kis galíciai zsidó falut, rokonait, gyermekkori élményeit festi misztikus révületben, gyakran álomszerű, költői víziókban. Képein gyakran különféle emlékek és élmények képét vegyíti, néha meghökkentően deformál, játékos ötletekkel változtatja meg a dolgok naturális formáját.
Szürrealisztikus elemekkel vegyülő képei legmegragadóbb darabja az Én és a falu. A képen ritmikus, egymásba vágó montázsban sorakoznak falujának emlékképei, felhasználja tehát a futurizmus szimultanizmusát, a Boccioni-féle idő-tér egybeolvasztást. 1914 után többnyire a faluja életéből vett jeleneteket festi, álomszerűen átalakítva a meseszerű élményeket.
Salvador Dalí, a 20. század egyik legtitokzatosabb művésze. A közkedvelt spanyol festő a szürrealizmus legismertebb képviselője, a szürrealista festészettel és alkotókkal Párizsban ismerkedett meg. Freud és a pszichoanalízis felfedezéseit felhasználva rémálmokat, hallucinációkat, hatásvadász kompozíciókat jelenített meg, virtuóz ecsetkezeléssel.
Dalinál is többről volt szó, mint az avantgárd elsődleges célja, tudniillik hogy magát a tárgyat eltüntessék: az álmok és a tudatalatti világát mutatta be. Dalí egyenesen "kézzel festett fényképnek" nevezte képeit. A hagyományos perspektíva segítségével fordított világba csalogatja, majd abszurd vagy rejtélyes látvánnyal szembesítik a nézőt.
Fiatal korától átlagon felüli képzelőerejét René Magritte a festészetnek szentelte, ami lehetővé tette számára, hogy álmait és vízióit képekké varázsolja. Életműve a szürrealista mozgalom része, ő volt az egyik legjellegzetesebb képviselője ennek az irányzatnak. Magritte festészete azonban, amely titokzatos gondolatvilágának visszatükröződése, nem emlékeztet egyetlen más stílusra sem. Művészete az irreális és a hétköznapi csodálatos és váratlan találkozásán alapul. Ebben hasonlít de Chiricóhoz és a dadaistákhoz, akikkel megosztja érdeklődését a furcsaságok és a gúny iránt.
Ernst, aki a dadaizmus kezdeményezőinek egyike, később a legtevékenyebb párizsi szürrealisták közé tartozott. Legjellegzetesebb műveiben a modern mélylélektan hatása alatt álombeli élményeket festett meg.
Jean Miró, első ránézésre merőben artisztikusnak hat, biomorfizmusa azonban az identitás felbomlását fejezi ki. A szürrealista elméletek megerősítik meggyőződését a művészi szabadság szükségességéről: mindig többdimenziós és sokoldalú alkotó; fest, szobrokat készít, kerámiatechnikát alkalmaz. A világhírű művész fantasztikus világot kelt életre, amely a képzeletében születik meg. Furcsa és gyönyörű formák, madarak és csillagok kísérik minden napját, egészen haláláig.
Ez az álmaim színe című alkotásban a szöveg vizuális költemény módjára a festmény alkotóelemévé változik. Abban a korszakában festette, amikor kijelentette, hogy nem határolja el egymástól a festészetet és költészetet. A Csendélet régi cipővel kép a spanyol polgárháború kellős közepén készült. A reális módon megformált tárgyak mintha részeikre esnének szét e különös sötét szín hatása alatt, tükrözve azt a drámát és borzalmat, amit az emberek átéltek.
Paul Klee svájci festő és grafikus, az absztrakt művészet egyik képviselője, a szürrealista festészet meghonosítója Németországban.
Arra törekedett, hogy elhagyva a tér, perspektíva, fény-árnyék elemeinek alkalmazását, a tudatalatti irracionális, kuszált világát ábrázolja.
Vajda Lajos és Korniss Dezső nevéhez fűződik a szürrealizmus magyar válfajának megteremtése, akik a bartóki, kodályi példára hivatkozva fogalmazták meg programjukat: "Tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni és ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet. Ugyanazt akarjuk, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak..." Ezen a tradíción elsősorban a Szentendrén található magyar és szerb egyházi és népi, naiv művészeti hagyományt értették. Erről tanúskodnak Vajdának az ikonfestészettől ihletett Liliomos önarcképe és Korniss 1935-ös Szentendrei motívuma.
Korniss Dezső 1947 - 48-ban készült "Szentendrei motívum II." c. festménye annak az avantgardista mozgalomnak egyik legfontosabb, mintegy programadó és összegező műve, amely a harmincas évek elején bontakozott ki a magyar művészetben, s főként Szentendréhez kapcsolódott. Korniss Szentendrei motívum címen több, ún. konstruktív-szürrealista képet festett, amelyekkel a szürrealizmus jelképrendszerének és a konstruktivizmus képszerkesztő módszerének új jelentést hordozó ötvözetét alkotta meg.
Chagall látomásos művészete nyomán festette Ámos Imre a háború embertelensége ellen tiltakozó, tragikus hangú képeit. (pl. Sötét idők - Csendélet sertésekkel) A szentendrei festők közül Ámos, akit méltatói "magyar Chagall"-nak neveztek, egészen más úton jutott el a szürrealizmus határáig, mint Paizs-Goebel Jenő. Kezdetben Rippl-Rónai József művészetének "fekete korszaka" hatott rá, majd a "legbensőbb lelki élet vizuális kifejezéseiben" kereste a festészet új lehetőségeit. "A tárgyaknak különös élete van, egyiket, másikat egész sajátos légkör veszi körül, amihez bizonyos emlékeim társulnak. Ezeknek az emlékképeknek kivetítése érdekel" - vallotta. Módszerét "asszociatív expresszionizmusnak" nevezte. Lírai indítású, szelíd álmokkal teli festészete a második. világháború idején egyéni tragédiájának előérzetétől beárnyékolva egyre komorabbá, drámaibb, víziókkal terheltté vált. Naiv és mágikus stíluselemekből sajátos módon ötvöződött össze a harmincas évek elejétől Szentendrén dolgozó Paizs-Goebel Jenő szürrealisztikus festészete. Az Aranykor Paizs Goebel művészi magára találásának éveiben keletkezet. Balra az előtérben romantikus én központúsággal uralkodva az előtér és háttér elemein áll a művész. Mögötte a nyitott ablakon a szabadba láthatunk. A romantikában született motívum ez is: a világra nyílt ablak, az elvágyódás, a szabadságvágy szimbóluma. A belső térben két színes tollú, halott madár, az egyik az ablakpárkányon fekszik, a másik szögön függ. Paizs Goebel művészetében állandóan visszatérő téma a halott madár, nemcsak a szimbolisták életérzésében gyakori halálvágy, halálfélelem megtestesítője, hanem a szabad szárnyalás ellenpontja is, nemiképp a művész megnyirbált vágyainak szimbóluma. A művész egyik kezét óvóan maga előtt tartja, másikkal mintegy mágusként vezeti át a szemlélőt a külső világba. Két szimmetrikusan lefelé repülő galamb közeledik a jobb kezében tartott búzaszemek felé. A messzeségben kék tó, rajta fehér bitorlás, a parton pedig még egyszer megjelenik a festő groteszk, sovány alakja, az elvágyódás, távozás, halál romantikus jelképei: a hajó és vonat közelében. Mintha hirtelen megdermedt volna a színes világ, s a művész döbbenten várná a fejleményeket.
A szürrealizmus olyan, mint egy emberi test - vannak a különböző szervek, amelyek együttesen, együttműködve alkotják az embert. Ez a nagyszerű a szürrealizmusban: ki-ki meglelte a maga kibontakozási terét, anélkül hogy a másikat kirekesztette volna. A többi, stíluson alapuló művészetben ilyen nem létezett. A szürrealizmus, mondhatnánk, a posztmodern megelőlegezett diadala volt, amelyet bárki a magáénak vallhatott. A szürrealista alkotók nézetei szerint művészi alkotás akkor jön létre, ha a művész a gyermeki világlátáshoz, a mámor vagy az álom tudatállapotához hasonló módon rendezi össze a valóságelemeket. Ezek önmagukban lehetnek élethűek, csak a műalkotáson létrejövő kapcsolataik meghökkentők.
Forrás: http://verslista.freeweb.hu/muveszetek/3stilus/12avantgard/12szurreal.htm
Képzőművészet Magyarországon a két világháború között
Az a két évtized, amely a két világháború közé ékelődött, páratlan helyzetbe hozta művészetünket. Jó időre szünetelt a kapcsolat a nagyvilág művészetével. Hozzánk sem jutott el, hogyan alakul a nagyvilág festészete, és hazánk festői sem tudtak életjelt adni magukról. A teljes elszigeteltségnek 1925-ben lett vége, amikor magyar művészeti kiállítás nyílt Londonban, majd a nagy sikerre való tekintettel egy év múlva Brüsszelben rendeztek hasonló kiállítást.
A külföldi kapcsolatok beszűkülését nem annyira a művészek sínylették meg, sokkal inkább az egyre tájékozatlanabb közönség. A főbb stílustendenciák a klasszicizálás, a posztnagybányaiság és a konstruktív-expresszionisztikus törekvések voltak. A Tanácsköztársaság bukása után sok művész kényszerült elhagyni az országot. Uitz Béla Szovjetunióban telepedett meg; Pór Bertalan Szlovákiába, majd onnan Franciaországba került; Tihanyi Lajos Németországban és Párizsban folytatta pályáját.
1930 után a magyar fasizmus önálló arcot öltött, az államhatalomnak propaganda-művészetre volt szüksége. Hazánk gazdasági és poltitkai téren az olasz fasizmus felé orientálódott, ennek megfelelően a hivatalos művészetet is az olasz neoklasszicimus szellemében alakították ki. A fiatal művészeket Rómába küldték; ennek hatására Magyarországon a harmincas évek közepére kialakult a római iskola. A római iskola nagy tehetsége volt Aba Novák Vilmos is. A harmincas évektől kezdve ez a stílus volt a hivatalos művészetpolitika kegyeltje. A kor haladó magyar művészetét azonban nem ők, hanem a kultuszkormányzat által inkább csak megtűrt irányok képviselték.
A századeleji művészeti irányok közül az alföldi iskola művészei tudták leginkább kialakult stílusukat folytatni. Műveik népi, paraszti ihletettsége megmaradt, sőt valóságlátásuk mélyült, komorodott. E stílus festő képviselői - még az előző korszak nagy alakja - Nagy István, valamint Koszta József és Tornyai János. A húszas években jelentkeztek Magyarországon a "naiv festők", a népművészet és a képzőművészet határmezsgyéjén álló festegető paraszt- és munkásemberek. Ilyen volt pl. Benedek Péter, Győri Elek, Gajdos János. De ebben az időszakban nem is elsősorban a festők emelték a magyar paraszti élet valóságát, a magyar paraszti típust az esztétika szférájába, hanem egy szobrász: Medgyessy Ferenc. Kortársa volt Beck Ö. Fülöp, az ő szobrászata is a modern plasztikának az impresszionalizmuson túli irányiaihoz kapcsolódott.
1919 után a Nyolcak művészei közül Berény Róbert művészetének alakulása a legjellemzőbb, mert némiképp a két világháború közötti egész magyar képzőművészet útját is jellmezte. Berényhez hasonló tettet hajtott végre a posztbányai iskola másik vezető egyenisége, Szőnyi István, valamint jelentős művészeti tevékenységgel büszkélkedhetett Bernáth Aurél, a posztbányai stílus iskolateremtő mestere. E három művész piktúráját a magyar művészettörténet gyakran a Gresham-kör megnevezéssel szokta illetni. Ahogy az első világháború előtti magyar képzőművészetre a magyar avantgarde, a Nyolcak és az aktivizmus nyomta rá a bélyegét, a forradalom utáni helyzetben a posztbányai iskola intim lírája vált a korszak jellegét meghatározó tényezővé. Ebben az időszakban a humánum őrzése, a művészi alázat, a mérték ismerete volt a posztbányaiak legfontosabb erénye, és ebben rokonuk volt a legnagyobb magyar gobelinművész, Ferenczy Noémi.
Annak a szemlélődő lírai magatartásnak, amely a posztbányai művészet sajátja volt, a korabeli szobrászatban is megtalálható a párhuzama. Az akadémizmust elvető magyar szobrászok két utat jártak meg: a neoklasszicizmus és Maillol útját. Céljuk a görög szobrászati hagyomány újjáélesztése egyrészt a neoklasszicizmus révén, másrészt Maillol művészetét követve, a modern élet mélyén megbúvó antikvitást keresve. A posztbányai iskolával rokon szellemű szobrászok közül Pátzay Pál az első, míg Ferenczy Béni a második utat választotta.
A Nyolcak szétbomló táborából Berény a nagybányai látványfestés vizeire evezett, míg Czóbel Béla és Márffy Ödön az École de Paris nagy nemzetközi áramkörébe kapcsolódott. Nem szakadtak el a magyar festészet hagyományaitól sem, művészetük a párizsi iskola elveit a posztbányai stílussal elegyítette.
A XX. század jellegzetes képzőművészeti irányai közül a magyar képzőművészetben leginkább az expresszionizmus honosodott meg. Megfelelt ez a stílus a képzőművészet nemzeti karakterének; formanyelvén egyformán megfogalmazódhatott a válság élménye, az új utáni vágyakozás, vagy a társadalmi aktivitás tudatos vállalása. A már a háború előtti években művészi rangot szerzett Egry József stílusa nem sorolható teljesen az expresszionizmushoz, de egyéni formanyelvének egyik fontos összetevője volt. Az első világháború előtti szakaszban a Nyolcak kacsingattak leginkább az expresszionizmus felé. A húszas-harmincas években néhány volt Nyolcak-beli festő átmenetileg kapcsolódott is e stílushoz, a legerőteljesebben Kernstok Károly. Kernstok értéke elsősorban az, hogy ő indította el útjára a magyar expresszionizmus legnagyobb alakját, Derkovits Gyulát. Derkovits stílusának nem volt közvetlen folytatója; követői között nem volt egy sem, aki festői tehetségben megközelítette volna. Legközelebb hozzá az ugyancsak proletár származású Dési Huber István művészete áll, nem annyira stílusában, mint inkább törekvésében.
Derkovits művészetéből a Szocialista Képzőművészek Csoportja alakított programot. A csoport a római iskola ellenpólusaként jött létre. A Szocialista Párt keretei között működött egy ideig, majd 1940 után Szocialista Képzőművészek Szervezte néven. Programművészetet akartak, mint a hivatalos művészet, csak azzal ellentétben az antifasizmus és a munkásmozgalom eszméit propagálták. A csoport fiatal művészekből verbuválódott, olyanokból, akik a modern művészet szellemében kezdték munkásságukat, legtöbbjük az exrpesszionizmus felé orientálódott. A csoport tagjai közé tartozott például Goldmann György festő, Mészáros László és Bokros Birman Dezső szobrászok.
Az 1930-as években jelentkezett hazánkban az avantgarde második hulláma a második generáció fiatal művészeivel. E fiatal, a posztbányaiak és a Gresham nemzedékét követő művészek igazodását két név fémjelzi: Barcsay Jenő és Vajda Lajos. Az első az expresszivitással telített magyar konstrukitvizmus, a másik a magyar szürrealizmus megtestesítője. Útjuk eltérő, egyéniségük is más, de mindkettőjük művészete csak Szentendrén formálódhatott meg. Művészetük a harmincas évek végén kialakuló szentendrei iskola két pólusát alkotja.
A szentendrei művésztelep megalakulásakor (1928) a nagybányai iskola örökét akarta folytatni. Később ettől a céltól eltértek, különböző stílusok honosodtak itt meg, és éltek egymás mellett. A különféle irányok képviselőit mégis összekötötte a közös élmény: Szentendre városa. A Szentendrén dolgozó avantgarde szellemű fiatalok közé tartozott Ámos Imre is.
Hazánkban a gazdasági nehézségek okozta változás jelei leginkább az építészet és az iparművészet területén mutatkoztak meg. Az iparművészetben, elsősorban a lakásberendező munkáján, úrrá lett a prózai józanság. Mindenben a prakitkumot keresték, minél több fény, minél kevesebb porfogó bútor, függöny, képkeret legyen a lakásban. Ez az újfajta lakberendezés, ugyanúgy mint a "skatulyaházak", nem tudtak divatossá válni, mindkettőt túlzásnak, szélsőségnek tekintették.
A művészeti technikák közül külön kiemelést érdemel a grafika, illetve ennek legnemesebb fajtája, a rézkarc, amely korszakunkban nevezetes színvonalra emelkedett. De fejlődött a fametszet és a linóleummetszet is. Az alkalmazott grafikának fontos fajtája a plakát, amelynek szerepe egyre nagyobb, ugyanez vonatkozik a díszítő- és reklámgrafikára is.
Rendkívül elterjedt a szobrászatban és a festészetben egyaránt a giccs. Olyannyira, hogy hadjáratot indítottak ellene. Ennek egyik momentuma az 1935-ben megalakult Országos Irodalmi és Művészeti Tanács rendelete, amely csak azokat a kiállításokat részesíti támogatásban, amelyek anyagát a Tanács arra érdemesnek tartja.
A pangó művészeti piac fellendítésére sokféle kiállítási szervezet alakult a húszas évek elejétől a harmincas évek elejéig és csatlakozott a már meglévőkhöz. A két világháború között alakult pl. a Belvedere(1921), a Helikon(1921), a Tamás Galéria(1928), a Kovács Szalon(1931), a Szépművészeti Kiállítások(1931) stb. A kiállítási szervezetek legtöbbjének megvolt a maga különleges arculata. 1933-ban született meg az első "Nemzeti Képzőművészeti Kiállítás", amelyen az összes csoport részt vett, mindegyik a saját bíráló bizottságával. Ezután minden évben megrendezték ezt a kiállítást. Kuriózumént említhető meg az 1934-ben megnyílt "Őstehetségek kiállítása", ahol művészeti nevelést nem kapott parasztok munkáit gyűjtötték össze.
Ebben az időszakban megnőtt a művészeti egyesületek száma is. Ekkor alaklut a Szinyei Merse Pál Társaság(1920), a Képzőművészek Új Társasága(1924), a Független Művészek Társasága(1924), a Munkácsy Céh(1928), a Magyar Arcképfestők Társasága(1929), a Magyar Rézkarcolók Egyesülete(1931), az Új Művészek Egyesülete(1932) stb. A két világháború között, 13 év alatt, 16 új művészegyesület alakult, a régiekkel együtt 26 társaság működött a művészet érdekében. Ugyanekkor a vidéki városokban is alakultak művészeti egyesületek: pl. Alföldi Művész (Békéscsaba, 1929), Művészeti Társaság (Hódmezővásárhely, 1926), Tiszántúli Szépmíves Céh (Debrecen, 1930), Képzőművészeti Társaság (Szeged), Balatoni Társaság stb. Az egyesületek egyik fontos célja, hogy egymás közelébe hozza a művészeket és a közönséget. Hasonló céllal és hatással működtek a vidéki művésztelepek. Korszakunkban a legjelentősebbek: nagybányai, szolnoki, kecskeméti, gödöllői és a szentendrei. Ezekhez az önálló művésztelepekhez csatlakoztak a Képzőművészeti Főiskola saját telepei Miskolcon és Kecskeméten.
A két világháború közötti korszakban a művészettörténetírásnak nem volt reprezentatív, központi folyóirata. A legrangosabb tudományos igényű tanulmányok Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei [címlap]című kiadványsorozatban jelentek meg. 1925-ben indult a korszak legjelentősebb művészeti folyóirata, a Magyar Művészet a Szinyei Merse Pál Társaság gondozásában. A legjelentősebb művészeti könyvsorozat az Ars Hungarica volt, mely a kortárs művészet legjavát mutatta be.
A köz- és magángyűjtemények a politikai, gazdasági és egyéb külső tényezők ellenére gyarapodni tudtak korszakunkban.
Az 1871-ben alapított Képzőművészeti Főiskola a háború után nagyon siralmas állapotban volt, akadozott a művészképzés, betöltetlenek voltak a tanári katedrák. A grafiaki osztályon 1929 után évekig szünetelt a munka. A tanári kar bővítése 1938-ban indult meg. Szőnyi István és Aba Novák Vilmos kinevezésével valóban két kiváló művésztanárral frissítették fel a tanári gárdát.
Az Iparművészeti Iskola oktatásának nem akadt reformere, aki a korszerű műhelyiskola követelményeihez igazította volna az elhanyagolt iparművészeti nevelést. Az iskola a következő szakokkal működött: belsőépítészet, díszítőfestészet, díszítőszobrászat, grafika, kerámia, ötvösség, textilművesség. Az iparművészet és az iparművészeti oktatás felvirágoztatásához fűzött remény illúzió maradt, a próbálkozások nem jártak sikerrel.
Forrás: "A háború árnyékában" Az 1900 ... 1930-as évek Magyarországa
Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár
http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/
A Duna-menti kisvárosban 1928-ban alakult meg a művésztelep, amelynek tagjai elsősorban az ún. római iskola stílusát követték, de közéjük tartozott újklasszicista, majd meseszerűen naiv képeivel Paizs-Goebel Jenő is (Aranykor), Barcsay Jenő művészetében pedig a város és a táj látványának egyre szerkezetesebb átírása dominált (Dombos táj, 1934).
A "szentendrei művészet" ugyanakkor nem csak a kolónia tagjaihoz köthető: számos, különböző generációhoz tartozó, eltérő festői stílust képviselő művész élt és alkotott a városban. A nyári hónapokban itt dolgozott a Nyolcak hajdani tagja, Czóbel Béla, aki ekkorra már könnyeden oldott, franciás festői stílust alakított ki (Műteremben, 1922). Vajda Lajos művészetében a város és környékének motívumai, épületei, népművészete hatott. Parasztbarokk házhomlokzatok (Szentendrei házak feszülettel, 1937), szerb ikonok és önarcképek (Felmutató ikonos önarckép, 1936) vetítődnek egymásra finomvonalú ceruzarajzain.
A fiatalon meghalt Vajda útját barátja, Korniss Dezső folytatta, geometrikus rendbe szerveződő festményein a magyar népművészet groteszk hangvétellel párosul (Tücsöklakodalom, 1948). Ámos Imre festészete a zsidó kultúrában gyökerezik, képein vallási szimbólumok jelennek meg (Kabbalista, 1938), de az idilli hangulat fokozatosan szürreális víziónak adja át a helyét, tragikus ábrázolásai szinte előrevetítik alkotójának tragikus sorsát (Sötét idők, 1940).
Szentendre 1945 után is megmaradt "művészvárosnak", napjainkig számtalan művész fordult meg itt, a jelentősebb alkotóknak önálló múzeuma is nyílt (pl. Barcsay, Czóbel, Vajda).
Forrás: Képzőművészet Magyarországon
http://www.hung-art.hu/vezetes/szente_h.html
Művészet Szentendrén
Részlet Mazányi Judit írásából
A Duna partján fekvő, szerb templomairól híres, mediterrán hangulatú városka és környéke sok művészre gyakorolt vonzó hatást az épített és a természeti környezet harmonikus találkozása által. A városhoz kötődő művészek közül számosan vannak, akiket a modern magyar művészet klasszikusainak sorában tartunk nyilván Kmetty Jánostól Czóbel Béláig, Paizs Goebel Jenőtől Ámos Imréig, Barcsay Jenőtől Vajda Lajoson át Korniss Dezsőig. Ma közel kétszáz művész él itt, és szentendrei művésznek lenni - éppen az elődök gazdag örökségének eredményeként - rang és felelősség.
Az első, kiemelkedő művész Ferenczy Károly, a magyar plein air festészet kiemelkedő mestere volt, aki 1889-1892-ig élt a városban, és un. "szentendrei korszakában" jelentős, korai, a francia J. Bastien-Lepage "finom naturalizmusának" hatását tükröző alkotásai születtek itt. Ferenczy családjának többi tagja is művész volt. Művészetüket, önálló, állandó kiállítás mutatja be a városban.
A naturalizmus, majd a plein air, illetve az impresszionizmus felfogásában alkotó nagybányai művésztelep alapítói, egyben a modern művészeti gondolkodás elindítói is voltak Magyarországon. Az 1896-ban létrejött telep és a hozzátartozó szabadiskola művészeinek újításait viszonylag gyorsan méltányolta a közönség, így szemléletük mélyen beivódott a magyar kultúrába. Az akadémiákon kikristályosodott konzervatív látásmódot elutasító, fiatal művészeink sokasága, a szecesszió közjátéka mellett, megbízható kiindulópontnak tekintette az ott kialakult elveket. Az erdélyi Nagybánya a trianoni békekötés következményeként a határokon kívülre került. Szerepének helyettesítésére, az 1920-as években telepalapítási láz jellemezte a magyar művészeti közéletet. A Nagybányáról induló Boromisza Tibor letelepedés és művésztelep alapításának szándékával érkezett 1921-ben Szentendrére, kísérletét azonban nem koronázta siker. 1926-ban nyolc fiatal művész, Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos, Rozgonyi László, a város vezetőinek támogatásával letelepedett a városban, majd 1928-ban megalakították a Szentendrei Festők Társaságát, melynek elnökévé a nagybányai és kecskeméti művésztelepeken vezető szerepet játszó főiskolai tanárt, Iványi Grünwald Bélát választották meg. Később hozzájuk csatlakozott Barcsay Jenő, Kántor Andor, Deli Antal.
Indulásukkor a természetelvű festészetet tűzték zászlójukra, és többségük tájképein ez a felfogás tartósnak bizonyult. Pályájuk többek között a különböző európai művészeti centrumokban, Rómában vagy Párizsban tett tanulmányutjaik hatására hamar szétágazott. Jeges, Heintz, Rozgonyi és Pándy a novecento szellemében létre hozott, magyar római iskola szemléletét tükröző, nagyobb igényű, közösségi funkciójú, konzervatív ideológiai hátterű, azonban sokszor modernizált vizualitású kompozícióikat készítettek. A társaság (Onódi, Heintz, Bánáti, Pándy) egyetlen közös munkája a szentendrei Keresztelő Szt. János plébániatemplom kifestése (1933-1939) volt.
Paizs Goebel és Barcsay a XX. századi magyar művészet jelentős életműveit teremtették meg. Paizs Goebel egymást követő alkotói periódusaiból kiemelkedik az 1930-as évek elején készült metafizikus ihletésű műcsoport. Az álom logikája szülte terekben játszódó jelenetei az európai kultúra veszélyeztetett tradicionális értékeiről szóló vallomások. Barcsay, aki a szentendrei művészetnek korszakokon átívelő, meghatározó egyénisége lett a cézanne-i képalkotást egyénien értelmezve, következetes belső utat végigjárva a motívumokban rejlő szerkezetet egy ideális képi rendhez igazítja.
A társaság 1929-től szabadiskolát is működtetett, és a művésztelepre vendégeket hívott (Czimra Gyula, Hincz Gyula, Tornyai János, Modok Mária), akik közül néhányan rendszeresen, nyaranta visszatértek alkotni. A telep működése olyan művészek sokaságát is a városba vonzotta, akik már nem a festőtársaság meghívására érkeztek. Közöttük volt Kmetty János, aki hosszasabb nagybányai tartózkodás után, 1932-től rendszeresen visszatért ide, majd 1946-ban a választották meg a társaság tagjává. Szintén 1932-ben érkezett először a városba Ilosvai Varga István, aki szintén csak 1946-ban csatlakozott a társasághoz. Korai, erőteljes, feszesen plasztikus kompozícióit 1935 táján lendületesen, vastagon felvitt festékrétegű, indulatokat tükröző városképek váltják föl, melyek az idő előrehaladtával egyre egyszerűsödő eszközökkel festett, expresszív látomásokká váltak.
Az 1930-as évek közepén olyan fiatal művészek fedezik fel a várost, akik már nem a nagybányai hagyományokat tekintették kiindulópontnak, hanem a modern francia művészet mellett az európai avantgárd korabeli eredményeit is figyelemmel kisérték. Közülük Korniss Dezső és Vajda Lajos a 1920-as évek végén megfordult Kassák Lajos Munkakörében, majd hosszabb párizsi tartózkodás után tért haza. Korniss Dezső először 1934-ben kereste fel a Szentendrét. Őt követte 1935-ben Vajda Lajos. Kettőjüket már nem a városka látványában rejlő lehetőségek ragadták meg, hanem a lét tradicionális, szakrális elemeinek és hétköznapi tárgyi világának motívumaiból asszociatív hatású kompozíciókat építettek a montázstechnika alkalmazásával és módszerüket konstruktív szürrealista tematikának nevezték el. Vajda leveleinek részleteiből összeálló, közös munkálkodásuk eredményeit tükröző, szellemi törekvéseiket a szakirodalom "szentendrei programként" idézi. Szándékuk - Bartók és Kodály népdalgyűjtéseit is példának tekintve - a keleti és nyugati kortárs művészet eredményein és a népművészeten alapuló szintézissel egy korszerű, magyar művészet megteremtése. A II. világháború előrevetülő árnyékában elképzeléseiket hamar fel kell adniuk. Mindketten a szürrealizmus egyénien értelmezett, magányosabb útján haladtak tovább. Míg Vajda életművét a nonfigurativitás határára érkező, asszociatív erejű szénrajzsorozata zárja, Korniss tovább kutatta a vizuális eszközök képépítő és jelentéshordozó szerepét. Kettőjükhöz 1936-tól nyaranta más fiatal művészek is csatlakoztak, akiknek akkori művészete merőben eltért a Vajda és Korniss fémjelezte törekvésektől. Közéjük tartozott a szimbolikus, gyöngyházfényű álmok után expresszív próféciák irányába haladó, érett műveket teremtő Ámos Imre és felesége, a szerepjátszó önarcképeiben örökké identitását kereső Anna Margit, vagy az akkoriban expresszív lendülettel alkotó Bálint Endre. Többségüket - kiváltképpen érett periódusában Bálint Endrét - Vajda művészete. A háború után valamennyien részt vállalnak a kortárs magyar művészet modern törekvéseinek összefogását célzó, Budapesten működő Európai Iskola nevű csoportban.
A háború a szentendrei művészeti élet virágzását is megtöri. 1945-től szerveződik újjá a Szentendrei Festők Társasága, amelynek néhány korábbi tagját (Onódi, Pándy, Jeges, Rozgonyi, Bánáti Sverák) újak (Ilosvai Varga, Gráber Margit, Miháltz Pál, Göllner Miklós, Schubert Ernő, Kmetty, Bán Béla, Korniss, Diener Dénes Rudolf, Perlrott Csaba Vilmos) váltották fel, akik közül sokan már korábban is dolgoztak a városban. A társaság elnökévé a már példaképnek számító és 1940-től városban élő Czóbel Bélát, míg társelnökévé Fónyi Gézát választották. Czóbel Béla, aki érett művészként érkezett a városba, Nagybányáról indult, majd a múlt század elejének modern törekvéseit felvállaló Nyolcak művészcsoporthoz tartozott. Megjárta Hollandiát, Németországot, és kezdetektől haláláig Párizst tekintette második otthonának. Művészetének korai alkotásai példaként szolgáltak több, Szentendrén megforduló művész számára is.
A Szentendrei Festők Társasága 1951-ig működött. (...)
Forrás: http://www.hermuz.hu/aktual/2003/szentendre/bev.htm
