Vissza a kezdőlapra


Ámos Imre lapja feleségéhez Ukrajnából

CIKKEK, DOKUMENTUMOK
Egri Mária: Szemérmes vallomás Ámos Imréről
Tarbay Ede: Memento
Ember Mária: Félelem és tiltakozás
Kádár Márta: Befelé forduló szemmel
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Egri Mária: Szemérmes vallomás Ámos Imréről


A legtöbb fénykép, néhány amatőr felvételtől eltekintve beállított, az előre beígért "művészi fotót" igyekszik igazolni. S mire a cél érdekében agyongyötört páciens lemezre kerül, arca már minden természetességét elveszti. Ahogy Ámos Imre fényképeit sorra veszem, úgy látom, a "művészi beállítás" nála is győzedelmeskedett. Ám a művész elmélyült tekintetén, révült arckifejezésén a felvett pózok mitsem változtatnak. Mintha semmi más nem érdekelné, csak amivel legbelül foglalkozik, s aminek arcán ülő kérdése: miért van mindez, ami van, így, ahogy van? Közhelynek tűnik. Ámos előre tudta sorsát. Ám ez nemcsak belemagyarázás, jó néhány évvel halála előtt már találunk rajzai, de írásai között is erre utaló motívumokat. Érezte, hogy ideje rövidre szabott, ezért is tért át a 40-es években már majdnem teljesen a rajzra, s akvarellel, temperával próbálta megnyugtatni színéhségét. S hitének sorsvállaló, lázadni képtelen belenyugvásával várta a visszatarthatatlant. Anna Margit szerint az alábbi, 1937-ben feljegyzett sorok Ámos egész életvitelére jellemzők: "... abszolút nem megy a munka, nem bírom erőltetni, hagyom a dolgokat futni körülöttem, ha majd kimondottan szükségét érzem a festésnek, akkor újra kezdem. Addig menjen minden ahogy a víz folyik..."

Ámos Imre érettségi tabklóképe A szülőhely vallási tradíciói, a szent rabbi életéhez és sírjához fűződő legendák, a vallás ünnepi rítusai, az iskola, az első barátok, kalandok - örökre a béke és szeretet szigetévé nemesítik emlékezetében Nagykállót. Pedig nem volt amolyan jókedélyű, minden csínyre kész gyerek. Inkább melankolikus, álmodozó. Jótanuló, szülőtisztelő fiú volt, korán meg kellett tanulnia, hogy az élet felelősséggel jár. S ő komolyan viselte mindazt, amit éppen rámértek, láthatóan már ünneplős, matrózgalléros kisiskolás korában is. Majd egy büszke-komoly felvétel igazolja, hogy felnőtté érett. Röviddel azután anyai nagybátyja segítségével a fővárosba jön. Egy évig a Láng gyárban zománcozó, majd a családi tanács kérésére engedelmesen beiratkozik a Műszaki Egyetemre. De olyan távol áll lényétől a műszaki pálya, annyira feszíti a vágy, hogy festő legyen, hogy végül sikerül meggyőzni nagybátyját. 1929-től már Rudnay Gyula osztályába jár, amint azt egy elég mostoha amatőrkép igazolja. Már tanulmányai közben több hivatalos elismerésben részesül, amint végzett, szinte azonnal díjakat szerez kiállított munkáival. 1935-ben negyedmagával, majd 1936-ban feleségével, Anna Margit festőművésszel rendez tárlatot az Ernst Múzeumban. Egyik amatőr felvételen utóbbi kiállításán két festménye között áll, másikon műtermében dolgozik. Nagy élményt jelentő 1937-es párizsi útjukról csak egy sötét, kiállítóteremben készült, jószerével közölhetetlen felvétel tanúskodik.

Vajda Lajos és Vajda Júlia társaságában Szentendrén Szentendrén Vajda Lajos és Vajda Júlia társaságában készült az a kép, amelyen Ámos arcán valamiféle mosoly fedezhető fel. Talán azért, mert a gép mögött felesége áll. Szintén egyik nyári kinntartózkodásuk alkalmával, a szentendrei utcán látjuk Ámost, amint vázlatot készít. 1940-től egyre többször kötelezik munkaszolgálatra. Katonaruhás képe 1941-ben Beregben készült. "Az arcom csak árnyékos, nem piszkos - írja a hátlapjára - bár most tanuljuk parancsra a szappan nélküli mosdást." Behívások, többhónapos árokásás, vasúti munkák, talpfa javítás, vagonkirakás és ehhez hasonló - nem éppen festő kezének való munkákból kiszabadulva rajzol, amennyit csak tud. Örökös rettegésben az új behívó miatt, az egyre fenyegetőbb háború miatt, a nélkülözések, feleségének, szeretteinek féltése miatt. Egyáltalán nem munkához megfelelő légkör. Mégis hajtja a belső tűz, annak tudata, hogy még mennyi mindent akar elmondani. Fél, nem lesz elég ideje. 1944 tavasza még viszonylag elviselhető, hiszen együtt lehet feleségével, élnek és otthonuk van. Ezen kívül rajzolhat is. Áprilisban utolsó otthoni munkájaként elkészíti János apokaliptikus jelenéseinek 12 nagy lapját. Júniusban ismét bevonul. Jászberénybe viszik századát, majd innen vagonokban Szolnokra. A város környékén dolgoznak, vagonokban laknak. Utolsó munkaszolgálatához fűződik az a rajzfüzet, amelyet készülési helye után Szolnoki Vázlatkönyv-nek neveztek el, s amely Ámos Imre utolsó ránkmaradt munkája. Budapesten még találkozott feleségével, akkor adta át neki a rajzokat. Innen útja egy ismeretlen német tömegsír felé vezetett.

Mit jelent egy rég nem élő ember, ráadásul művész nyomait keresni? Lazán kapcsolódó, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó emlékezésekről, félszavakból egyéniségét plasztikusan összerakni? Sokszor érzi szemérmetlen leselkedőnek magát az ember, amikor olyasmire akad, ami az érintett személy legtitkosabb ügye lehetett, vagy amikor sejti, erről ha él, neki sose beszélt volna jószántából. Valamikor mélyen érzett szerelmes szavak, vágyak, félelmek, csak a papírnak bevallott gyengeségek. Óhatatlanul olyan közel kerül az ember egy másikhoz, ami a konvenciók, szerepjátszások, őszintétlenség miatt az életben két ember között csak igen ritkán sikerül. Művészetének megértése kívülállóként nem lehetséges. Mégis jól esik egy kis bátorítás, valamiféle félig öntudatlan önbecsapás is, amivel megnyugtathatja magát az ember, hogy nem követett el "magánlaksértést".

Jómagam 1966-ban találkoztam először vele, amikor kezembe került Haulisch Lenke kismonográfiája. Nemsokára a Nemzeti Galériába osztottak múzeumi gyakorlatra, ahol első feladataim egyike volt Ámos addig letétben levő festményeinek kartotékozása. Ekkor kerültem személyes kontaktusba a művekkel. Órákig ültem egy-egy képpel szemben, egyedül, csupán Ámost keresve a kép belső logikájában, vele vitatkozva, végül mindig meggyőzetve, néhány hónapon át. Ez az időszak Ámos művészetének, ember voltának olyan mélységeit villantotta meg előttem, hogy amikor a kollega lemondott a témával való további foglalkozás igényéről, belevetettem magam a fellelhető anyag felkutatásába, egy más világban, környezetben, utcákon, emberek között élt ember megismerésének izgalmába. Hallgattam azokat a lemezeket, amiket ő hallgatott - olvastam kedvelt költőit és más szemmel néztem újra azoknak a festőknek az alkotásait, akiket sokra tartott. Elutaztam szülővárosába, hogy lássam a házat, ahol nevelkedett, az iskolát, ahová járt, az omladozó zsinagógát, s a szent rabbi sírját, amelyet oly sokszor megidézett rajzain. Végigrágtam magam a róla szóló kritikákon, s néztem, fényképeztem, mértem minden előkerülő festményét, tusrajzát, akvarelljét. Nemcsak a Galériában, vidéki múzeumainkban - de hirdetésemre jelentkező szíves magángyűjtők falain is. Mégis, csak a szolnoki múzeum 1969-es Ámos Imre-Anna Margit kiállításának előkészületei kapcsán volt bátorságom megkérni Anna Margitot, hogy engedjen belenézni az Ámos-hagyatékba. Akkor kezdődött közöttünk az a különös barátság, ami Ámossal töltött éveinek újbóli és újbóli felelevenítésén edződött. A boldog pillanatok újraélésében, de a sebek felvakarásában is. S ezek a furcsa, szellemidéző beszélgetések, Ámos arcának, szemének, mozdulatainak újrarajzolása, jellemének boncolgatása egy idő után szinte körülöttem élővé, napjaim részesévé tette Ámost. Ráadásul mindig úgy éreztem, Anna Margit révén tőle is mindig kaptam valamit. Valami olyasmit, amivel ő is közelebb engedett magához. A régi szekrények, ládák, levelek, fényképek átbogarászása után mindig gazdagabb lettem vagy egy frissen talált levéllel, eddig még nem fényképezett rajzzal, festménnyel, vagy számomra ismeretlen fotóval. Így kerültek elő vázlatkönyvek, rajzok, levelek és közel másfél év különbséggel az a két füzet, amelyből nyilvánvalóvá vált: Ámos a festés, rajzolás mellett rendszeresen fel is jegyezte gondolatait. Huszonnyolc éves korától 1944 áprilisáig vezetett naplóját több publikációból ismerhetjük. De az a tény, hogy a ritmus, a rím lehetősége is foglalkoztatta, sokkal erősebb közléskényszert sejtet. Ámos nemcsak akkor írt, amikor nem állt módjában festeni. Ezt bizonyítják az azonos időpontban készült rajzok és írások. Akkor fogott tollat, amikor úgy érezte, valamely gondolatot plasztikusabban érinthet versben, valamilyen problémáról összetettebb, tartósabb élményről érzékelhetőbben tud a vers lehetőségeivel szólni. A legizgalmasabb pillanatokat nyújtja, amikor két azonos gondolatkör képi és versbeni megoldásaival találkozunk. Az írásokat - ne csak engem lelkesítsenek - elvittem Tornai Józsefhez. Nagyon örültem, amikor megerősített véleményemben, s csupán némi "költői gyakorlatlanságot" érzett.

Több mint egy esztendő telt el, mikor újabb biztatást kaptam "Ámostól". Anna Margit az egyik kotorászással, beszélgetéssel folydogáló délutánon elém tette második, versekkel teli füzetecskéjét is. Ugyanis, míg az első (miután elsőként találtuk) verseskönyv anyagát Ámos maga válogatta írásai közül és másolta nem is mindig kronologikus sorrendben kockásfedeles simalapos jegyzetfüzetébe, addig a második füzet összeállításánál erre már láthatólag nem volt ideje. Összeszedte azokat a használt borítékdarabkákra, csomagolópapírra, nyírfakéregre irkált sorokat, megfelelő szavakat kereső, próbálkozó töredékeket, alig olvasható, sokszor írásjel nélkül feljegyzett gondolatokat és felragasztotta őket egy jegyzetfüzet lapjaira - gondolván, hogy egyszer, ha több ideje lesz, az arra érdemeseket, átjavítgatottakat majd gondosan lemásolja. S az idő, az a konok munka, ami kellett, hogy az ismeretlen írás, egy saját használatra kialakult jelrendszer számomra is mindennapivá váljék, s könnyedén eljussak általa írójuk gondolataihoz, nemcsak még közelebb vitt a festő egyéniségéhez, de önző módon úgy éreztem, kiválasztott erre a feladatra, megajándékozott lényének kulcsával.

Az első füzetbe Ámos 29 verset gyűjtött össze. Az írások részben datáltak, több helyütt elkészültek pontosabb helye, időpontja is szerepel. Címeket Ámos soha nem adott. Ha volt valami közelebbi megjegyezni valója a vers születésével kapcsolatosan, akkor azt a sorok alá írta. A második füzet címkéjén dátumot találunk: 1942. IV.-1943. V. Ebben az időszakban Ámos Imre oroszországi munkaszolgálaton volt. Az átélt élmények annyira nyomasztók voltak számára, hogy naplójába is csak leszerelése után másfél hónappal képes néhány sort írni, majd még egy időnek kell eltelnie, hogy részletesebben is írjon kinti szenvedéseiről, munkájáról, a 40-50 fokos hidegről, az erőltetett menetekről. Betegségről, flekktífuszról, tüdőgyulladásról, bélhurutról, gyötrő férgekről - amiket csak elviselni lehetett s hogy ne fájjon, a tudat legmélyebb zugaiba kényszeríteni. De a művészet legtöbbször éppen ezeket a rétegeket bolygatja fel egy-egy impulzusért. Az alkotás belső kényszere, kereső nyugtalansága sokszor a leginkább elföldelt, betokosodott gócokat izgatja egy-egy elfeledni akart borzalmas képért, átélt nyomorúságért. Ámos erről az időszakról készített, ezt megidéző rajzai is ékes bizonyságai ennek. De eddig csak a későbbiek folyamán született műveket ismertük, az emlékidéző szörnyalakokat, az apró orosz fakunyhókat, szakállas öreg arcokat, a hagymakupolás templomokat. Ezért olyan jelentős ez a füzet számunkra, amelyben az átélt események közvetlen reakciójaként lejegyzett mondatok, versek, el nem küldött és akkor valószínűnek látszott, hogy soha el nem küldhető levelek, rímes fohászok és prózában írt üzenetek szóltak a hozzá legközelebb álló, lényével egynek érzett művész-ember-társhoz, feleségéhez, és a világhoz, akivel pörben állt, s akitől egyszer majd soha el nem követett bűnökért rehabilitációt remélt.

S mintha még mindig tartogatna valami meglepetést az oly sokszor bolygatott anyag, újra és újra belemerülünk. S kitartásom legutóbb ismét jutalmat nyert; négy általam még eddig nem látott vázlatfüzet került az asztalra. S közülük az egyik simalapos, tövénél szögekkel megerősített jegyzetfüzetben Ámos 1942-ben, az oroszországi munkaszolgálat alatt született rajzai. A verseskönyv pár darabja. Mi többet kívánhatok ennél? Csupán, hogy e tízéves szerelem érett gyümölcsét méltó formában letehessem.

Forrás: Új Írás, 15. évf., 10. sz., 1975. október, 75-79. oldal



Tarbay Ede: Memento


A Nemzeti Galériában rendezett nagyon szűkszavú Ámos-kiállításnak - 43 rajz és akvarell - a címe (Memento) nemcsak a 75 évvel ezelőtt született művészre emlékeztet minket közel negyven esztendővel a halála után, hanem arra a korra is, amelyben munkái megszülettek, és az alkotóhoz hasonló életekre, sorsokra. Ezért válik hangsúlyossá a cím egyetlen szava, amit szinte alcímként követ az Ámos Imre grafikái, és a zárójel ellenére - vagy éppen attól - ismét hangsúlyos kettős évszám: 1939-44.

Akik nem ismerik Ámos Imre sorsát, a kegyetlenül egyszerű életrajz utolsó mondatait - "Ősszel századát elirányítják valamelyik németországi láger felé. A vele együtt elhurcolt művészkollégák a türingiai Ohrdurfban még látták. Sírja mind ez ideig ismeretlen" -, azok is ezt a tragikus életet olvashatják ki a kiállított munkákból. A grafikák láttán akaratlanul is Radnóti Miklós életútjának végére kell gondolnunk, a Razglednicák-sorozat verseire és az Erőltetett menet-re, ezekre a nagyon pontosan érzékelhető utolsó stációkra, amelyek a költő halálát megelőzték.

A sárga folt (1939) De Ámos és Radnóti abban is rokon, hogy mindketten megérezték az eljövendő évek szenvedéseit. Radnóti a Federico García Lorca halálára írt versével és az Aludj kezdő sorával, a "Mindig gyilkolnak valahol"-lal és Guernica példájával, vagy az 1938-as Himnusz a békéről záró kiáltásával: "Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. / Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!" A felidézett versek nagyjából abban az időben születtek, amikor Ámos Imre első, most kiállított rajzai: Európa legsötétebb és legtragikusabb fél évtizedének kezdetén, amire az embertelen halál változatainak iszonyú és végtelen sora következett. Már első grafikáiban, így A sárga folt-ban is erről szól, a szégyenbélyegről, amely Magyarország német megszállása után ültetett a zsidóságra, felidézve ezzel azokat a korokat, amelyek - az ember azt hihette volna - régen elmúltak sötétségükkel együtt. De a szorongató jövő a rajz más motívumaiban is megjelenik. Erre utal a madárfészekben heverő kés, a primitív gyilkolás eszköze, ez a visszatérő ámosi motívum; a koponya, amelynek szemgödréből létra ered - a létra is állandó motívuma -, és a könyöklő férfi figura, a művész, akinek síró arca beleolvad a fába. Egyetlen ember nyomasztó vallomása ez, mégis millióké sűrűsödik benne.

Az a tragikus - vagy az is tragikus - ebben a sorozatban, hogy egy ember - érzékeny ember, mint Ámos Imre - már az első pillanatban érzi és tisztán látja nagyon sokak, százezrek közös sorsát. A Látomás koporsóval kötéltáncosával pontosan ezt a felismerést vetíti elénk, s az Álom és az Álmodozás is ezt a jövőt mutatja nekünk. Az egyiken a holdsarlóra támaszkodó malac nyakában kard lóg, zuhanásra készen. Már-már kipattan a halál a rajzzá kiragadott pillanatban, hiszen a kard egy alvó fölött lóg. A másik rajz is tele feszültséggel, elsősorban zsúfolt szerkezete miatt, ám a vérre szimatoló kutya 1944 őszének megsejtése is. A háború démona a konkrét történelmi perc rajzba sűrített látomása: a kezek tartotta kendőn a repülő-keresztek mintha a Jelenések könyvé-ből törnének ránk. A tűz kakasa, az agresszív patás-vaspáncélos figura, akinek a száján kígyó bújik át; de egy bekötött szemű Ember koponyájából már friss ág sarjad elő, s ebben az ágban ott a reménység: élet támadhat. Eleven. Talán.

Sötét idők (1940) A Sötét idők visszatérő téma, néha kicsit módosított címmel: Sötét látomás, Szörnyű idők, s ezeken állandó motívum a tűz, mint a kor riasztó, eleven szimbóluma. Házak, otthonok, könyvek égnek benne, mellettük felborított asztalok. Az Időt jelző chagalli ingaórát - chagalli hatással, amiről Ámos maga is beszél naplószerű feljegyzéseiben -, lebegő széket, tehetetlen embert látunk. Mindez együtt és külön-külön apokaliptikus képe Ámos jelenének. Az 1942-ből való Kompozíció hozzájuk viszonyítva kevesebbnek tűnik, súlya konkrétsága miatt mégis ugyanolyan, mint a többi rajznak: bekötött szemű férfi, akinek lecsúszott a kötés a szeméről. Látja, amit képmutató módon el akarnak takarni előle, s ebben a látásban Ámos van jelen, aki most már tudja, nézi is a sorsát. Az Ukrán emlék a szégyenletesen meggyötört ember, emberi fájdalom, felbolydult világ képe. Ez a rajz is Chagall-ra emlékeztet, mégis egészen más a korszak miatt, mely a világot darabokra törte, fájdalmat írt az emberi arcokra. Itt a szekérből csak a lovat látjuk, a kocsirudat és a parasztházat, töredékét a chagalli szülőföldnek.

Különös talán - vagy inkább természetes? - az, ahogyan az iszony látomásait újra és újra oldani próbálja. Ismét Radnóti a párhuzam erre, a Nem tudhatom... fájdalmas kapaszkodása: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa". Ez a "messzeringó világ" ott van a Tavasz-ban, a Múzsa megbékélt, harmonikus női fejeiben, az 1944-es Kompozíció-ban, ebben a színes szülőföldi tájban, vagy az ugyancsak színes Festőpár a kőhegy előtt-ben. Ugyanez a látszólagos idill fogalmazódik meg az Emberpár-ban, a fához simuló férfi és női alakban, de ez az idill valóban látszólagos, hiszen mögöttük ott a szögesdrót - ismét Radnóti kívánkozik ide: "Látod-e, esteledik s a szöges dróttal beszegett, vad / tölgykerítés, barak oly lebegő, felszívja az este" -, és a cirillbetűs tábla.

Ezek a nyugalmat felvillantó rajzok, amelyek csak fokozzák a szorongás látomásait, olyanok mintha pillanatnyi kitérők lennének. Kitérők, hiszen a Kakas mélyén ugyanaz a nyugtalanság feszül, mint a színes akvarellek egyik legszebb darabján, a Sárga angyal-on, amelyen az angyal templomtoronyra könyököl, vagy az 1944-ben készült Kompozíció-ban, ahol a rajz közepén a művész - mint egykor Dante "az emberélet útjának felén" - úgy áll elénk, hogy lappangó nyugtalanságát nyilvánvalóvá tegye mások előtt.

Forrás: Vigilia, 47. évf., 11. sz., 1982. november, 869-870. oldal



Ember Mária: Félelem és tiltakozás
Ámos-kiállítás a Szolnoki Galériában


Láthatta-e Ámos Imre a szolnoki zsidó templomot, amikor e városba vezényelte munkaszolgálatos-sorsa: nem tudom. A muszosokat általában városszéli majorokban, pajtákban volt szokás elhelyezni, hadifogolyszerű őrizetben, fegyveres keret felügyelete alatt. Feleségének küldött, 1944. június 5-i levelébe a festőnek sikerült becsempésznie egy (szigorúan tiltott) célzást arra vonatkozóan, hol vannak: a "művész-telepet szeretném egyszer megnézni - írta. - Fényes bácsi sokat dolgozott itt..."1 A "kvártélyukat" illetően pedig fontos információ volt, hogy "...kerekeken lakunk, talán soká, ma itt, holnap ott...", vagyis vagonokban voltak elszállásolva. Az 1944. augusztus-szeptemberében keletkezett rajzait, felskiccelt gondolatait, festménycsíráit tartalmazó Szolnoki vázlatfüzetének épp a Múlt és Jövő kiadásában gondosan, hogy azt ne mondjam: áhítattal reprodukált lapjain megfigyelhetők ugyan falusi templomok, tornyukon kereszttel és kakassal, sőt egy pártázatos templomfal bizonyára ukrajnai emlékképe2 is felidéződik, de zsinagógának vélhető épület egy sincs a Szolnokon készült rajzokon.

Az 1899. augusztus 29-én felszentelt, Baumhorn Lipót tervei alapján épült templom szerkezetileg világos, arányos, e világi léptékű. Fennállásának 100. évfordulójáról emlékezett meg - és nem mellékesen a megye zsidóságának a szolnoki cukorgyári gyűjtőtáborból történt deportálásának június végi gyásznapjaira emlékezett - Ámos Imre szolnoki múzeumi tulajdonban lévő, ritkán látható műveinek kiállításával a Damjanich János Múzeum a zsinagógából kialakított városi galériában.

Ámos Imre századát Szolnokról 1944 októberében Budapestre szállították, a Lehel úti kaszárnyában, majd az Albrecht-laktanyában tartották őket fogva, mielőtt kiszolgáltatták volna a németeknek. A művészt Ohrdruf egyik lágerében még látták... Ő maga már az utolsó pesti tárlatán sem lehetett jelen, amelyről az értő barát és festőtárs, Bálint Endre így írt: "Ámos Imre grafikái határozott erkölcsi és egyben világnézeti magatartás illusztrációi. A mának rettenetes igézetében készültek: a félelem és tiltakozás néha összeolvadó érzéseire utalnak."3

A Szolnokon most bemutatott művek nincsenek kapcsolatban a várossal, bizonyosan korábbiak, mint a Szolnoki vázlatkönyv lapjai. Tusrajzok, tollrajzok, néhány színes kréta. A festő önmagát ábrázolta visszatérően - de hányféle alakban! A Kabátos önarckép (1942) nem egészen ráillő kabátban mutatja, rosszul gomboltban - ez lenne a Lala kabátja, amelyről egyik levelében szó esik?4 Lábánál festménye, péntek esti gyertya motívumával, asztalán a több más rajzán is megidézett otthoni óra - s az órának egy lepkefinomságú angyal támaszkodik, nem tudjuk, őrző-e, rontó-e, még vár... Önarckép a Pásztor, címe szerint is az Önarckép bölcsővel, előbbi erősebben meghúzott vonalakkal, utóbbi gyöngédebb tollal megörökítve, s emennek hátterében alföldi tanya, "szentendrei", a strukturalistákhoz közeli felfogásban. (Az egyik évszám nélkül, a másik 1940-ből.) Az Emlékezés, ugyancsak 1940-ből, ismét az erőteljesebb körvonalú munkái közé tartozik, önarckép távolba révedő szemekkel, angyallal, holdas éjszakával - a tragikum kisugárzásával, talán nemcsak múltba nézéssel, hanem a jövő megsejtésével, s bizonyára mondanom sem kell, hogy minden könnyes elérzékenyülés, giccsbe hajló érzelmeskedés nélkül, csak a kontúrok meghúzásából érződő indulattal. Ünnep című lapján - meglehet, a művész két behívó közti rövid szabadságainak egyikén5 készült ez az évszámjelzés nélküli rajz - egy halálfáradt férfit látunk, leroskadva a székre, talán a zsinagógából jött haza éppen, az asztalon egy szál gyertya, szíjjal átkötött könyvek, s a szegényesen berendezett szoba ajtaja mintha a nagykállói híres rabbi sírboltjához hasonló építményre nyílna, amely - paraszt-barokk homlokzatával - Ámos Imre számos festményéről ismerősünk. A férfi, miközben hosszan elnyújtott lábakkal pihen, fejét "chagallosan" félrefordítva emlékezik - talán Nagykállón töltött ifjúságára.

"A festő" is ő (1941), de az önportrénál fontosabbnak vélek ezen a rajzon két motívumot, amelyek más művein is visszatérnek: ezek a létra és a magas, eleven fa. (Plusz a NapHold, mely általa egyesített égitestek gyakran adnak munkáinak légi távlatot.) A létra talán Jákob lajtorjája a Bibliából, esetleg Dávid királyé, aki a népképzeletben azon lépked fel kicsit hegedülni a Holdra. Az itt még bimbózó, leveles fának mindjárt ellentétpárját fogjuk látni a Gyász I. című kompozíción (1943), a teljesen lecsupaszított, durván lefűrészelt ágú fában, amelynek sírva dől neki egy ugyancsak meztelen, szikár férfitest. "Nem raktam fészkeket magas sudarakra / Fáradt madarakkal" - írta saját sírversében, előre megsejtett temetetlen temetésére gondolva Ámos Imre, s e talányos sorban az életműve befejezetlensége fölött érzett bánat is benne rezeg. Éppen a Szolnoki vázlatkönyvben véltem megtalálni e gondolat képi megfejtését. Magas sudarakra, melyek számos ágát már elmetélte a sors, még családi fészket rakott Ámos, madárfészekbe helyezett családot,6 s a füzetben egy másik kompozíción felvázolta a sokszor megidézett angyalt is, fűrészes angyal képében, "aki" a messzire-magasra nyúlt családfákról irgalmat nem ismerően metszi le az ágakat.

Iszonyat (1944) Az akkori napokban - miként Bálint Endrétől idéztem: "a mának rettenetes igézetében" - a remélt védangyalból a Halál angyala lett. Ámos, amikor nem rajzolhatott, versekben siratta el magát: "Nem terül imasál fáradt testem alá / Pap sem szól fölöttem dicsérő szavakat [...] / Emlékkavicsok sem fedik síromat..." és "...hever / Mellünkön néma kő..." A Szolnoki vázlatkönyv egyik lapján koporsóban ábrázolta magát (mesebeli üvegkoporsóban?), a szolnoki kiállítás másik rajzán - Sors, évszám nélkül - mintha föld alól kapaszkodott volna a felszínre a festő, háttérben a már szinte teljesen absztrahált létra és a kettős, mégis-egy égitest. Az az ő vonásait viselő figura csak vállig emelkedik ki a földből, s a két keze szabadult ki még, az egyikre az arcát támasztja, a másik kicsiny gallyat mutat fel, tölgyfa leveleivel, makkokkal. Ez is vissza-visszatérő motívum, még a Kés, levéllel című, minden bizonnyal 1940 után keletkezett kompozícióján is megjelenik. Ezen a művén a férfi- nő- mégis-egy alak torkán a kés - a gyilkos szerszám hegyéből ellenben tölgyfaág nő ki, ikerlevéllel. A remény jele a teljes reménytelenségben? Avagy Bálint Endre szavaival: "a félelem és tiltakozás (néha) összeolvadó érzése" vezette a művész kezét, s érint meg minket?

Az a se nem férfi, se nem női arc lehet félig az övé, félig a hitvesé, Anna Margité, akinek szabályos-szabálytalan szép arca ismételten felismerhető a rajzokon. Egyetlen finom mívű Portrén kívül, amely 1943-ból származik, a kiállítás képein gyászolóként mutatta őt Ámos, s amit a férj megjövendölt, az bekövetkezett: özvegye, akit kései éveiben még ismerhettem és látogathattam, sohasem szűnt meg őt siratni. Az Égő áldozat című tollrajzon (1939-ből) a magára maradt feleség ül szerényen berendezett szobában, petróleumlámpa fényébe néz szomorúan, miközben az ő feje fölött is ég már a tető (a középkori máglya)? Lám, itt a "holocaust" szó eredeti jelentése: azok az igazi égő áldozatok, akik a visszaemlékezés lázában égnek, akik úgy gondolják, hogy égbe kiált az a (függőleges "fekvésben" ábrázolt) koporsó, gyötrődnek, amiért elhamvadt az otthon (máglya gyúlt az asztali óra alatt is), s nem képesek belenyugodni, hogy vak volt az angyal... (Égő óra, 1941).

Megpróbált Ámos Imre szembenézni a Szörnnyel is, alakot akart kölcsönözni az alaktalan iszonyatnak. A Szolnoki vázlatkönyvben macskaformájúnak gondolta a Behemótot,7 de az azt időben megelőző János jelenései-sorozatban (készült 1944 áprilisában, 12 lap) követte a bibliai leírást: "És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala..." A szolnoki tárlaton bemutatott A szörny című rémállat (1943) e hét fej egyike, előzménye maga a Leviathán, ahogyan Jób könyvében jellemeztetik: "Nézd csak a behemótot, a melyet én teremtettem... Orrlyukaiból gőz lövell elő, mint a forró fazékból és üstből... Lehelete meggyújtja a holt szenet és a szájából láng lövell elő... Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik... Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné valaki, a tenger megőszült..." Közeledtére - Ámosnál - inogni kezd az addigi otthon, egy faház, földönfutóvá lesznek fejkendős asszonyok: ukrajnai emlék?... Évszám nélküli, vegyes technikájú képén, amelynek A háború borzalmai címet adta a művész vagy a hagyatékát rendező Anna Margit, néma váddal, vak szemüreggel mered az égre egy meghatározhatatlan korú férfi, a koldussá, kifosztottá tett emberiség jelképe. Mögötte gyászol a fekete föld, lángokban áll a láthatár vagy talán téglaszín kéneső hull a földre.


JEGYZETEK

1 A "művész" szót kihúzta ugyan a cenzúra, de a címzett természetesen megértette, hogy a szolnoki művészkolóniáról van szó, amelynek Fényes Adolf alapító tagja és rendszeres festő-vendége volt.

2 Ámos Imre 1942. március 18. és 1943. június 24. között szolgált munkaszolgálatosként az ukrajnai hadszíntéren.

3 Népszava, 1942. április 25.

4 Részlet 1942. március 29-én feleségének írt leveléből, Domony hadkiegészítő táborából, mielőtt kivitték volna a keleti frontra: "L.-tól próbáld kérni, jó lenne bekecs és viharkabát.[...], de nem hiszem, hogy megy a dolog. Pénzt kiadni nem szabad semmire. [...] Viharkabátot, bekecset ne forszírozd nagyon..." L.=Lala, Ámos nagybátyja, dr. Bak Lóránt közgazda.

5 1940. szeptember 23-án Nagykátára, 1941. április 16-án Aszódra, 1942. március 18-án Domonyba, 1944 május végén Jászberénybe hívták be (innen került Szolnokra).

6 Érdekes volt számomra, ahogyan Ámos Imre két monográfusa magyarázta ezt a rajzot. Egri Mária így látta: "a csonka fatörzs fészkében emberpár bújik meg a fűrésszel közeledő halálangyal elől" (Egri Mária: Ámos Imre, Szemtől szemben-sorozat, Gondolat Bp., 1980. 160. o.) és Petényi Katalin így: "A csonka fa egyik ágán a madárfészek megóvja a kor vad erőitől a családot" (Petényi Katalin: Ámos Imre, Corvina Bp., 1982. 203. o.).

7 Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című, immár klasszikusnak nevezhető regényében "egy vadkan nagyságú, hatalmas fekete kandúr", "egy valószínűtlenül óriási kandúr" a Behemót.

Forrás: Múlt és Jövő, 1999/3
             http://www.multesjovo.hu/hu/content_one.asp?ContentID=277&PrintedID=17



Kádár Márta: Befelé forduló szemmel


Csodavárók (1932) Titokzatos arcú, messze révedő alakok. Az előtérben egy bekötözött szemű, rabruhás férfi, vállára szomorú arcú nő keze fonódik. Mögöttük egy összekulcsolt kezű nő és egy hátraforduló, felemelt kezű férfi sziluettje. A kép középpontját sötét köpenybe burkolódzó, különös tekintetű férfi alakja tölti be, a jobb szélről egy kutya figyel rá. Vajon milyen csodára várnak? A kivégzés előtt álló a szabadulására? Kísérete a földi hatalmak kegyelmére vagy égi beavatkozásra? Ezt az 1932-ben festett, az egykori Antal-Lusztig gyűjtemény, ma az ebből a kollekcióból álló debreceni Modem - Modern Művészeti Múzeum - tulajdonában lévő nagyméretű olajképet választotta címéül a Magyar Zsidó Múzeum kiállítása. Ámos Imre korai alkotása ez a kép, még főiskolás korában készítette, de minden benne van, ami a kiteljesedett életműben is visszaköszön. Születésének 100. évfordulójára CSODAVÁRÓK címmel rendezte meg a múzeum Ámos Imre emlékkiállítását. Az október 7-ig látogatható tárlatra számos intézmény - a Nemzeti Galéria, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei Anna Margit - Ámos Imre Múzeum, a Fővárosi Képtár (Levendel gyűjtemény), a Szombathelyi Képtár, a Szépművészeti Múzeum, a székesfehérvári Városi Képtár (Deák gyűjtemény), a már említett debreceni Modem és több magángyűjtő kölcsönzött műveket, kiegészítendő a Zsidó Múzeum saját anyagát.

Gábor Anna, a kiállítás rendezője arra törekedett, hogy a művész életművéről a lehető legteljesebb áttekintést nyújtsa. Olyan műveket állított ki, amelyek ritkán kerülnek a közönség elé, amelyek nem láthatók állandó kiállításokon, múzeumi raktárakban, magántulajdonban vannak. S nem csak a festő születésének jubileuma, de rövidre szabott életének, gazdag és sokoldalú életművének megismertetése is motiválta, hiszen ide, a Zsidó Múzeumba sok külföldi is ellátogat, s ámulva nézik a számukra ismeretlen festőóriás szuggesztív alkotásait. Ezek egyaránt szólnak szépségről, jóságról, álmokról és nehéz időkről, borzalmakról, gettóról, munkaszolgálatról, pusztulásról. Pedig lírai indítású festészete szelíd álmokkal volt tele.

Ámos Imre (1907-1944) ugyan a családból, anyai nagyapjától, a helyi zsidó iskola tanítójától és talmudmagyarázójától hozta egész életét meghatározó élményeit, mégsem volt eredendően zsidó festő. Akkor lett azzá, amikor elérte Európát a háborús veszély, majd kitört a II. világháború. Amikor azok a sötét idők jöttek, amelyek egy festménysorozat címévé válva mutatták a történelmi hátteret. Ámos víziós képek festőjének vallotta magát, víziói azonban nem a tudatalattiból eredtek, hanem a külső valóságból, amely egyre kegyetlenebbé vált. Pályakezdése nem volt különleges, a történelmi háttér tette azzá.

Az Ungár Imreként Nagykállón, a zsidóság centrumában született Ámos Imre vallásos család gyermeke. Ötévesen elveszítette édesapját, s ekkor édesanyja két gyermekével visszaköltözött a szülői házba. Itt érték azok a vallásos élmények, amelyekre később oly gyakran gondolt vissza.

Családja kívánságára beiratkozott a műegyetemre, de két év után a Képzőművészeti Főiskolára felvételizett. Mestere Rudnay Gyula volt (ő a bevezetőben említett kép középső alakja?), a tanítvány munkássága a poszt impresszionizmus szellemében indult. Berény Róbert, Bernáth Aurél és később Rippl-Rónai József festészete volt rá hatással.

Anyám emléke (1934 körül) Édesanyja halála mélyen megrázta a 25 éves művészt. Képein visszaidézi alakját. Az 1933-as Anyám emléke című festményén két alak áll egymással szemben, a festőé és fekete csipkekendős édesanyjáé. "A jelenetet a színek és főként a mozdulatok teszik kísértetiessé - olvassuk Passuth Krisztina elemzésében -, az anya kifürkészhetetlen mosollyal dől hátra, és teljesen átadja magát az időtlen nyugalomnak. A halál még csak távolról, jelzésszerűen dereng elő e korszakbeli más képein is, szimbólumokba, áttételekbe, kísérteties hangulatokba burkolózik, hogy csak később, a negyvenes években törjön be a művekbe a maga brutális, nyers mivoltával. De ha áttételesen is, a fiatal művész gondolatvilágában mindenképpen jelen van, átsejlik más motívumokon... A Süketek a szentek című vásznon a két sziluett sejtelmessége uralkodik. A kép jelentése nehezen megfejthető - környezete valahogyan a temető jelenlétét sejteti, amelyben azonban az asszony nem valóságos, csak megálmodott. Hiába érnek egymáshoz anya és fiú, végtelenül messze vannak. A jelenet értelme nem világos, de mindenképpen a halál leheletét árasztja".

Kettős portré (1938 körül) Anna Margit
festőművészt 1931-ben ismerte meg. Családja után az életvitelében, a művészet iránti érzett elkötelezettségben, társadalmi hátterében vele azonos festőnő volt az egyetlen, akit közel engedett magához, aki számára megnyílt. 1935-ben házasodtak össze. Közös életük során gyakran megfestette a szeretett nő alakját. Finom, szép arca visszatér a kettősportrékon, a korai vásznakon, és vigaszul a munkaszolgálatos évek aggódása közepette. Az előbbieket az Ámost eredendően jellemző szomorúság, nosztalgia lengi be, az utóbbiakat a tragédia előérzete. Anna Margithoz szólnak irodalmi értékű versei, levelei.

Rendszeresen részt vett a Nemzeti Szalonban minden évben megrendezett Szinyei Társaság Fiatalok kiállításán. 1934-ben első díjjal jutalmazták, a kritika méltatta, s dicsérő sorokat írt róla Berény Róbert és Egry József is. 1935-ben feleségével, Anna Margittal együtt kollektív tárlata volt az Ernst Múzeumban, Ámos 37 festményét állította ki. Lázár Béla azt írta: "Az álmok országútját járja ez az ifjú messzevágyó. Befelé forduló szemmel néz ennen lelkébe, miközben benne ábrándképek, vágyak ébredeznek. ... Ámult szemmel nézi a csudákat."

A nagykállói nyarak, az otthon és tárgyai a festő által asszociatív expresszionista ábrázolásoknak nevezett alkotások. "A tárgyaknak különös élete van, egyiket-másikat egész sajátos légkör veszi körül, amihez bizonyos emlékeim társulnak. Ezeknek az emlékképeknek a kivetítése érdekel" - vallotta. Majd másutt: "Olyan érzelmeknek a kivetítésére törekszem, amelyek csak az enyémek, és mégis mindenkié. Nem lefesteni akarok valamit, hanem a tárggyal, figurával asszociált emlékképek összességét belesűríteni egy képfelületbe úgy, hogy a lelki tartalom legyen a plusz, ami az általános követelményeken kívül (szerkesztés, komponálás, szín) megkülönbözteti minden más képtől. Bizonyos spirituális jelleget szeretnék belevinni minden dolgomba."

A művészházaspár régi vágya vált valóra 1937-ben, egy párizsi tanulmányúttal. Pénzszűkében csak három hónapig maradhattak, de megismerkedtek Picassóval, Chagallal, élményeket gyűjtöttek, festettek. Chagall művészete és a személyes találkozás vele meghatározó élményt jelentett Ámos számára.

A harmincas évek második felétől érezte a zsidótörvények hatásait, a kiállítási lehetőségek szűkülését. Ábrázolásmódja komorrá, baljóslatúvá, tragédiájának előérzetétől beárnyékolva egyre komorabbá, drámaibbá, víziókkal terheltté vált. "Egzisztenciája, léte fenyegetettségének érzékelésében változott meg Ámos művészete, nála a kirekesztődés és a kiválasztódás szinte egyidejű - írja tanulmányában Egri Mária. - Amilyen fokozottan tapasztalja zsidóként, zsidó művészként a társadalmi diszkvalifikációt, úgy erősödik benne a dokumentálás, a napi történések feljegyzésének kényszere. 1935-től vezeti Naplóját, 1936-tól gyűjti verseit. Ez idő tájt születnek első, festményeivel azonos értékű nagyméretű tusrajzai is. Festményeinek alapötleteit őrző korai vázlatkönyvei a negyvenes évek munkaszolgálatai alatt drámai kordokumentummá váltak."

A kor szellemében változtak jelképei, állandó motívumai: az angyal, a kakas, a létra, a kulcs, a tóratekercs és más szakrális tárgyak. Ahogy Rockenbauer Zoltán érzékeli: "Angyalok népesítették be ezt a világot. Angyalok, akik kezdetben kíváncsian pislantottak az éppen olvasott könyv lapjai közé, vagy elmélázva megpihentek a kalap karimáján, őrangyalok voltak, olyan szelídek éppen, mint akit védtek. Majd jöttek a küzdelmesebbek, a harsonások, a Jákobbal birkózók, jöttek a háborút hozó, az égő háztetőkön ülő, halált kiáltó angyalok, tőrszavú utolsó-ítéletangyalok, és jöttek a vándort végső útjára kísérő angyalok és a sok gyötrelmet elviselni már nem tudó, síró-zokogó angyalok."

1940-től 1944-ig kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos volt a Délvidéken, majd a keleti harctéren. A náci haláltábor és a munkaszolgálat profetikus víziókban jelentek meg képein, rajzain. Ezek a művek az ember féltéséről vallanak, és jórészt önéletrajzi ihletésűek. Mindössze 37 éves volt, amikor 1944 nyarán Németországba hurcolták, ahol - feltehetően egy szászországi haláltáborban - nyoma veszett. Ahogy Anna Margit gondolta, "tejfehér őszi köd gomolygott, amelybe puhán, szinte észrevétlen finomsággal, ahogyan élt is, belépett Ámos, s ez a jóságos puhaság elnyelte."

Forrás: Élet és Tudomány, 62. évf., 38. sz., 2007. szeptember 21., 1208-1209. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére