Aranykor (Önarckép galambokkal) 1931 - Tus, papír	A MŰ SZÜLETÉSE
	Verba Andrea tanulmányából
	Haulisch Lenke írásából
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Paizs Goebel festészetében korszakhatárnak az 1930-as esztendőt tekinthetjük. Az ekkor készült munkák már nagyrészt magukon viselik azokat a vonásokat, amelyek a 30-as évek első felének műveit meghatározzák. A festő az olaj mellett temperával kezd dolgozni. A tempera, mint a korszak jellegzetes festői eszköze, a szorosan vett római iskolás művészek körén kívül több festő életművében megjelenik hosszabb-rövidebb időre. Száraz, kemény vonalú technikája, úgy tűnik, a korszak festői törekvéseinek adekvát hordozója. A tempera használatának következtében Paizs Goebel képein a formák elvesztik korábbi plaszticitásukat, egyre inkább síkszerűvé válnak, a körvonal nagyobb hangsúlyt kap. A korai képtémák - akt, tájkép, önarckép - átalakulnak, nem ritkán egymással ötvöződve különös, új formában térnek vissza. Az új korszakot bevezető, rövid, átmeneti periódus festményei két nagyobb téma körül szerveződnek. Az egyik az életműben mindvégig jelentős szerepet játszó önarckép. Paizs Goebel az önportrék esetében nagyméretben a festőt és modelljét ábrázoló képtípust fejleszti tovább (Műteremben, 1930), ugyanakkor elmondható, hogy a líraibb hangvételű, kisméretű önportrék sora is töretlen marad (Önarckép virággal, 1930). A másik nagy témakör; a tájkép jellegzetes goebeli változata a belső, lelki táj kivetítéseként fölfogható expresszív erejű dzsungelkép (Őserdőben, Petymeg, 1930). Ez utóbbit az önálló képtémaként megjelenő vízparti táj (Tópart stéggel, 1930) egészíti ki.

. . .

A harmincas évek első fele Paizs Goebel művészetének delelője. Mindössze négy esztendő, mely két Ernst Múzeumbeli kiállítás - 1931 novembere és 1935 februárja - közé ékelődik, mégis ez a rövid, de annál termékenyebb időszak meghatározó jelentőségű. A festő mással össze nem téveszthető, egyéni hangja itt válik nyilvánvalóvá. A korszakban ars poeticaként értelmezhető, összegző művek születnek: Aranykor (1931), Művészet (1931), Élet (1932).

Forrás: Verba Andrea: Paizs Goebel, Pest Megyei Múzeumok Ig., Szentendre, 1996, 12-15. oldal

Művészi kibontakozásának évei Szentendrén 1930-tól: a befelé fordulás kezdete. A 30-as évek első felében sajátos, síkszerű előadásmódot alakít ki felfokozott színekkel; magasabb fokon továbbépíti az üvegfestésről tanultakat, az első, még a szecesszióban fogant festői emlékeket. Szimbolizmusa is a századforduló művészetében, mégpedig a francia költészetben gyökerezik. Logikus fejlődési következmény tehát, melyet esetleg megerősíthetett az 1930-as Csontváry-emlékkiállításból fakadó élmény. Jóllehet egyesek "bizonyos szürrealizmust fedeztek fel művészetében", képeinek tárgyiasságuk mellett is titokzatos, szuggesztív hatása inkább a szimbolisták költészetével és az olasz pittura metafisica elidegenített valóságfelfogásával rokon. Olyan festményei, mint a Tél, az Aranykor, a Hellasz vagy a Csendélet rákokkal Giorgio de Chirico pályaudvaros képeire és Szent halak című csendéletére emlékeztetnek. A 30-as évek első felében keletkezett műveiben még nem dominál a szentendrei téma, mint később. Sajátos fantáziavilág elevenedik meg rajtuk szimultán előadásban (Aranykor, Hellasz, Csopaki álom), meseszerűen konstruált jelenetek (Rákos csendélet, Őserdőben, Petymeg, Majmok, Tél), vagy valamilyen konkrét élményből fakadó, de jelentőségteljes, metafizikus titokzatossággal felruházott valóságképek (Lágymányos télen, Szamárhegy, Szentendrei kishíd).

Két Ernst Múzeum-beli kiállításon mutatta be az 1930-as évek első felében keletkezett műveit - 1931-ben és 1935-ben. Mindkettőt Ernst Lajos és Lázár Béla rendezte, s mindkettő katalóguselőszavában Lázár Béla kiemeli, hogy a művész nem a való világot festi, hanem "álmodik". A menekülés motívuma is megpendül az egyik előszóban: "Hiába, neki az élet - álom. Nekünk talán kellemetlen álom. Hát nem irigylésre méltó ez a boldog művész, hogy ki tudott a mából menekülni?"

A kiállításokra szép sajtóvisszhang válaszolt. Mindkettő "sikeres szereplés volt, melynek nyomán továbbra is biztosnak ígérkezett az érvényesülés - írja róluk később Kállai Ernő. - De nem így történt. Paizs Goebel körül idővel egyre nagyobb csönd, végül teljes némaság támadt. A kritika értetlenül, fanyalogva emlegette, vagy hallgatott róla. Míg azelőtt bőven akadtak gyűjtői, és műveit múzeumok, képtárak is szívesen vásárolták, most egész raktárra való eladatlan kép gyűlt össze műtermében."

1930-35 között keletkezett képeire általában statikusság, mozdulatlanság jellemző, valami beleérzés az időtlenbe, a változtathatatlanba, a transzcendensbe. Tárgyai mintha vékony, irizáló színes üveggé meredtek volna. Egyik ebből a korból való képének címe jól kifejezi ezt: Dermedt világ. Az 1930-as évek második felében, közvetlenül a háború előtt fokozatosan átalakul ez a felfogás. Hasonló változást figyelhetünk meg például külföldön Chagall, itthon Ámos Imre festészetében, de költészetünkben is: "Ez már valóság... nem az álom lázával küzködök" - írja Szemlér Ferenc 1936-ban. A sejtelmest, a szuggerálót a bizonyosság váltja fel. Az illúziótlan, meztelen valóság tekint ránk a Kaszás ember, a Teraszon vagy a Labdázók című képekről, melyeknek a korábbi festményekhez viszonyítva némiképpen oldottabb, buján szövevényes előadásmódja alatt szerkezet feszül. A valóságos tárgyakat azonban eltorzítja az idők vihara. Dinamikussá változott, felbolydult tere elragadja figuráit, megnyújtja, elcsavarja őket, hiába próbálnak szúrósan ellenállni a környezet sodró, veszélyes áramlásának (Önarckép tükörben, Szerelem, Vetkőző nő).

Forrás: Haulisch Lenke: A szentendrei festészet, Akadémiai Kiadó, Bp., 1977, 26-27. oldal