1931 - Tempera, fa, 127x100 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Haulisch Lenke elemzése | ||
| Bodnár Éva írása | ||
| Verba Andrea elemzése | ||
| Vadas József írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Az Aranykor-on szubjektív énközpontúságát reprezentálva, a középtér és háttér elemein uralkodva áll a művész. Mögötte jobbra ablakkivágat. A belső térben, ahol a figura is helyet foglal, valószerűtlenül színes tollú, halott madarak. Egyik az ablakpárkányon fekszik, a másik jobbra tőle szögön függ. A halott madár állandóan visszatérő jelképe (Hulló madarak, Tél stb.). A szimbolista életérzésre jellemző halálvágy, halálsejtelem jelentkezik bennük, egyúttal a szabad szárnyalás, a költészet tragédiája korunkban. A kép alsó jobb sarkából nyitott szájú, lógó nyelvű kutya nézi éhesen az egyik madarat. A művész oldalt kinyújtott bal keze, az ablakpárkányra helyezett váza és a szögön függő madár farktolla vezeti át a tekintetet a tér következő rétegére, benne két galamb, egymás tükörképe, röppen éppen lefelé, a festő tenyerében tartott búzaszemekre tekintve. Szimmetrikus elrendezésüket követi a mögöttük elhelyezkedő balluszteres, kövezett terasz, a távoli kék tó felé futó út, két oldalán jegenyefasorral. A vizet viadukt szeli ketté, áthaladó vonattal. A messzeségben fehér vitorlás úszik a tavon. A parton még egyszer megjelenik a festő groteszk, vékony alakja a távozás, elvágyás romantikus jelképei: a hajó és vonat közelében.
Forrás: Haulisch Lenke: Paizs Goebel (A művészet kiskönyvtára 30.), Corvina Kiadó, Bp., 1968, 18. oldal
...Nagyothallása, betegsége miatt visszahúzódó ember volt, s mint a magányos alkotók általában, Paizs-Goebel is sok önarcképet festett. Ezek sorába tartozik egyik fő műve, az Aranykor. A nosztalgikus vágy az elvesztett éden, a bőség, a rend után költői szárnyalást nyer alkotásában. Eszközei: talányos jelképek, a mű szimmetrikus felépítése, élénk, tiszta színvilága, a táji és csendéleti részletek szinte valószínűtlenül éles rajza. A képet 1967-ben a művész bátyjától, Paizs Ödön írótól vásárolta meg a Magyar Nemzeti Galéria.
Forrás: A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményei / szerk. Solymár István, Corvina Kiadó, Bp., 1977, 90. oldal
. . .
A lépcsőzetesen, a háttér felé egyszerre táguló és szűkülő tér minden rétegéhez adott motívumok tartoznak. Az interieurben maga a művész, ill. mellette lenn egy vicsorgó kutyafej, fenn az ablak mellett egy szögre akasztott halott madár, az ablakpárkányon még egy halott madár és egy vörös váza jelenik meg. A nyitott, balusztrádívvel határolt terasz madarai a galambok, a fasor enyészpontja a horgászó alak. Végül a képet a viadukt és a fekete mozdony, valamint a tó és a fehér vitorla kettőse zárja. A tér különböző rétegeit a megjelenő motívumok kapcsolják össze.
A festő önarcképét az Aranykor c. alkotáson szimbólumokban gazdag, metafizikus ihletettségű környezetben látjuk viszont. A művész a Műteremben (1930) c. kompozíció festőalakjának tartását idézi, felemelt, nyitott tenyerében most magvakat kínál két galambnak. A korábban tárgyalt Műteremben c. festményen ezen kívül is megjelennek olyan jellegzetes motívumok; állatfigura (kutya), csendéletszerű részlet, torzított arányok, bizonytalan térképzet -, amelyből a harmincas évek első felének emblémaszerűen megfestett, sűrített jelentéstartalommal bíró művei építkeznek. Tulajdonképpen mind a Műteremben, mind az Aranykor c. festményen az életműben először 1922-ben megjelenő festő és modell típusú kompozíció íródik át. Az Aranykor c. képen a modell(ek) helyett madarak tűnnek föl, és ahogy festő figurájának párja a háttérbeli apró, horgászó alak, a képen szinte minden lényeges motívum megkettőződik. A két élő és a két halott madár, a balusztrádív és az óriás viadukt, a kettős jegenyesor, a kutyafej és a robogó vonat egymást kiegészítő motívumai különös kettősségben, szinte azt mondhatnánk "kétségek közt" lebegtetik a nézőt. Az önarcképen a szigorú kontúrú fej, a penge vékony, vérpiros száj, a finoman, alig árnyékolt szemek mintha egy korabeli színész vagy pantomimjátékos arcát láttatnák velünk. A rizspor gondosan takarja, simává teszi a vonásokat, szelíd, de megközelíthetetlen arccal nézünk farkasszemet. (...)
A festmény hiába nyit ablakot a tájra, van benne valami kalitkaszerű. (...)
Az Aranykor c. festményen az égre meredő, lándzsaként sorjázó jegenyék, a hegyesen végződő madártollak, a görbült csőrök és karmok, a vicsorgó kutyafej, de még a festő ujjbegyei körül is ott táncol valami nyugtalanság. A kezek szinte lángnyelvként lobogó ujjai egyszerre emlékeztetnek azokra a nyíló, liliomszerű virágokra, amelyek a festő virágcsendéletein jelennek meg a korszakban, ugyanakkor nem marad észrevétlen az sem, hogy a szelíd, magot kínáló gesztusban ragadozó indulat lapul. A kezek hasonló, liliomszerű és egyben ragadozó karmokra emlékeztető megfogalmazása Vörös Géza talán kevésbé szimbolikus értelmű, dekorativitásba hajló, némiképp szecessziós vonalvezetésű képein tűnik föl. (Pl. Nő sárga pulóverben, 1935 k.).
A képen két halott madár jelenik meg, az egyik - az ablakpárkányon fekvő aranyfácán, a másik - szögre akasztva - nemes fácán. Utóbbiról Brehm többek közt a következőket írja: "Dicséretre méltó tulajdonságai közt első helyen áll határtalan szabadságszeretete. Megszokik ugyan bizonyos helyet, különösen, ha megfelel vágyainak, de mindig szívesen kóborol. Gyöngeségének tudatában nem védekezik, hanem elrejtőzik..." Brehm szerint az állat mozgása esetlen és ritkán hallatott hangja is kissé visszatetsző. A fácánt szinte emberi tulajdonságokkal felruházó leírás valószínűleg mély benyomást tett a festőre, hisz a madarakat festményén önarcképének közvetlen környezetébe helyezte. Brehm alapján úgy tűnik, a nemes vad legtöbbször önnön viselkedésének áldozata. Az Aranykor c. képen a belső térben megjelenő két halott madár a külvilággal kapcsolatba lépő, önnön szabadságát feláldozó ember szimbólumaként is értelmezhető. Míg a belső világ színpompás tollazatú vadmadarai a fogságba bizonyosan belehalnak, addig a szelídíthető galambok - mint a lélek alkalmazkodó, női aspektusainak képviselői - az élet lehetőségét jelentik.
Az állatszimbólumok az önarcképi vonatkozásokon túl olyan általános, belső emberi tartalmakat jelenítenek meg, mint a lélek mélyén gyökérző szabadságvágy vagy a szabadság elvesztésével együttjáró félelem és agresszió.
Mindemellett Paizs Goebel Aranykor c. képén különös utazásra hívja a nézőt. A látszólag távlatot teremtő perspektíva, a vonat, a hajó, mint metafizikus szimbólumok az utazás és a megérkezés ígéretét hordozzák magukban. Távoli tájak helyett azonban az ember újra és újra csak egy bizonyos határig jut el. A képből sugárzó feszült várakozást nem oldja föl a megérkezés öröme. Mintha valahol elszakadt volna a film, a kutya éhen marad, a galambok soha nem csipegetik fel a búzaszemeket, a horgász örökké várja a jó fogást, és a vonat soha nem robog tova... A dermedt világú külső és a belső, lelki táj lényegében nem különbözik egymástól, az út végén a festő alteregója áll. Az önmaga korlátait megélő és az azt meghaladni vágyó ember különös, kettős világban él. Önnön határainak csak úgy jut biztos tudatára, ha azon - mint a gyermek - állandóan túllépni igyekszik. Paizs Goebel Aranykor c. képe úgy tűnik, mintha az átlépés pillanatát ábrázolná. Annak minden vágyával és lehetőségével. A megvilágosodásszerű pillanat ajándéka az, hogy minden egyszerre látszik. A formák, mint önmagukban való dolgok, világosan elkülönülnek egymástól, s mégis a kép egésze e formák szimbólumokban gazdag kapcsolatrendszerére épül. Az átlépés pillanatában egyszerre átélhető a szabadság ígérete és a fogság fenyegető érzése. A jelen töredékes világában ez az a pillanat, amikor múlt és jelen egybe esik, amikor minden együtt van, amikor minden megtörténhet. A kép szimbolikájában éppúgy felfedezhetők a zártság és a nyitottság, a szelídség, a védtelenség és az agresszió egymásba ágyazódó jelentésrétegei, mint ahogy a világ férfi és női aspektusaiként értelmezhető formák. A pillanatnyiban az időtlent felmutató mű ugyanakkor groteszk valóságot tár elénk. Az aranykor a mozdulatban felsejlő emlék csupán. Az ember valójában nem lépheti át önnön korlátait ..., csak újra és újra fölfedezheti azokat. A pillanat felidézi az emlékeket. Az ember emlékezik arra az időre, amiről valójában emlékei sem lehetnek, - a boldog aranykorra -, amikor még paradicsomi egységben élt a világgal, és ezzel egyidejűleg az is nyilvánvalóvá lesz számára, hogy az aranykor önmagába záródó emléke tőle elérhetetlen távolságban lebeg. Az ember - helyzetének felismerésekor - talán úgy érzi, titkos hatalmak foglyul ejtették, dermedt szívvel hallgat a csendben, vár, maga sem tudja mire... egy hangra, egy kézmozdulatra, valamire, ami a varázst megtöri. Paizs Goebel Aranykor c. festményének metafizikus ihletettsége az említett szimbólumokon túl talán épp ebből az élményből táplálkozik. A korszakban Paizs Goebel környezetében Miháltz Pál Kalitkás madár (1931) c. képe sugall hasonló életérzést. A kalitka alján gubbasztó madár itt azonban már meg sem próbál röpülni. Mintha elsődlegesen mindannak a nehezen meghatározható jelentéstartalomnak lenne hordozója, amely a szorongásélmény mögött lapul. Talán föl sem tűnik a címben rejlő ellentmondás - ez a madár kalitka nélkül már el sem képzelhető. A kalitka a civilizált madárlét legtermészetesebb velejárója...
Forrás: Verba Andrea: Paizs Goebel, Pest Megyei Múzeumok Ig., Szentendre, 1996, 15-17. oldal
A korszak legjelentősebb kritikusa, Kállai Ernő az "elveszett Paradicsom" festőjeként állítja elénk a művészt, akinek képein az élőlények, mint a bűnbeesés előtt, még ősi és testvéri kapcsolatban élnek egymással. Paizs Goebel számára nincs jelen, amely pedig - épp akkoriban - nagyon is csúnya arcát mutatja. Gondoljunk csak Bernáth Aurél vagy Farkas István komor vízióira, Derkovits Gyula osztályharcos látleleteiről nem is szólva. Itt minden és mindenki jókedvű. A létezés gyönyör, az élet maga a csoda - vallja annak az egyetemes szeretetnek a szellemében, amelynek nálunk Csontváry a legjelentősebb hirdetője, és amellyel alighanem a nagy előd 1930-as kiállításán szembesülhetett. Ugyancsak a harmincas években terelődik a figyelem az őstehetségeknek nevezett naiv művészek hasonlóképp eredendő életörömről tanúskodó művészetére. Ezt az életérzést sugallja az ugyancsak erős-élénk színekkel és tiszta-világos kontúrokkal megfestett kép is. Hatalmas terasz nyílik a napsütötte kies tájra: a viadukt előtt tuják, mögötte békés tó vitorlással, és ezt a turbékoló galambok szimbolizálta idillt csak fokozza a hídon átpöfögő gőzös és a magas hegyek látványa. S a festő, akinek pedig személyes sorsa folytán lehetne oka panaszra, szintúgy örvendezik: önfeledten adja át magát ennek a maga teremtette elíziumi hangulatnak.
Forrás: Vadas József: A magyar festészet remekei, Corvina Kiadó, Bp., 2004, 178. oldal
