SZÁZ SZÉP KÉP - Tornyai János: Juss

A JUSS első megfogalmazása - az 1904-es tavaszi
műcsarnoki tárlaton a festmény Ráth György-díjat nyert.

A MŰ SZÜLETÉSE

"Adatok és reflexiók Tornyai János
"Juss" című festményének eszmeköréhez"

Az 1904-és esztendő új szakaszt nyitott meg Tornyai János életében és művészetében. Hosszú felkészülés és sok erőfeszítés után nagyigényű festménnyel jelentkezett: a Juss-sal, annak a műnek első megfogalmazásával, amelynek tökéletesítését egy életen keresztül legfőbb művészi céljának tekintette, s amelybe alkotó energiája legjavát fektette. A kritika elismeréssel fogadta, s az eddig csak szűk körben ismert művészre felfigyelt a hazai művészvilág. Az 1904-es tavaszi műcsarnoki tárlaton festményét Ráth György-díjjal jutalmazták. Ez élete első kitüntetése, első országos sikere, a művészi elismerés első kézzelfogható jele. A kortársi kritika a festmény művészi értékeinek lendületes festői erejére és magyar népi karakterére figyelt fel. Lyka Károly az Új Idők hasábjain így méltatta: "...Tornyai János képe érdekel minket a leginkább... artisztikus elevenség és meggyőződés ül ezen a vásznon, amilyenre épp most kevés a példa. Sok mindent lehet a festés tág mezőin a kellő szorgalom révén megtanulni: ezt az egy valamit, ezt a megmérhetetlen tulajdonságot nem méri egyetlen professzor sem. Ezért van okunk és jogunk bízva nézni a szerzőre". A Művészeti Krónika kritikája ezekkel a szavakkal ismertette: "...Új talentum nyilatkozott meg ezen a tárlaton: Tornyai János, akiben vakmerő temperamentum és a rajzban, a színek erejében, a fény és az árnyék elosztásában egyaránt nagy stíl nyilvánul meg."

Ma életművének egészébe állítva, a magyar festészet haladó erőinek ismeretében és a Juss vázlatai alapján lényegesen többet, tanulságosabbat mondhatunk e műről, mint a korabeli kritika, mégis ez a méltatás akkor sokat jelentett Tornyai Jánosnak, ösztönzést és erőt adott további művészi küzdelmeihez. "Nem tagadom, jólesett nagyon! - írta Lázár Bélának a Magyar Nemzetben megjelent elismerő soraira. Talán azért, hogy magyar voltát látták meg, tehát gagyogásomból megértették, hogy mit akarnék. Mert én elsősorban magyarnak akartam, illetve akarom csinálni, ha elkészíthetem." Tornyai János a Ráth György-díjas Juss-t nem tekinthette végleges megoldásnak, csak vázlatnak. Három évtizeden keresztül több mint harmincszor festette meg ugyanezt a témát. A legelső vázlatáról 1901-ből tudunk, utolsó Juss-ra vonatkozó feljegyzése 1932-ből való, de még 1934-ben is dolgozott a végső megoldáson. (...)

. . .

Tornyai a Juss témájának mind művészibb, mind kifejezőbb megoldására törekedve rengeteg vázlatot, tanulmányt készített. Számtalan feljegyzés, kisebb-nagyobb ceruza és tollrajz, színvázlatok egész sora bizonyítja, hogy hosszú esztendőkön keresztül foglalkoztatta a Juss problémája. Több mint tíz olyan vázlatot tartunk számon, melyen az egész kompozíciót bemutatja. Az első elképzeléseken 8-10 figurát is szerepeltet, a későbbieken már csak 5 vagy 6 alakot fest. Ismerünk olyan részlettanulmányokat, melyek az öreg parasztot ábrázolják a szoba előterében, a nyitott kelengyeláda mellett, a sarokban a vásárhelyi mennyezetes ággyal. Ezeken a stúdiumokon jól látható a szoba sötét hátterében az ágy felé forduló síró asszony, szoknyájába kapaszkodó kis gyermekével. Munkácsy Siralomházban című festményének sirató asszonyát és a mellette álló leánykát idézi emlékezetünkbe. Több rajztanulmányt készített a civakodó asszonyokról, Julis néne energikus mozdulatáról, melyet biztos kézzel, erőteljes vonásokkal rajzolt meg. Ismerünk olyan vázlatot is, melyben csak a szobát festi meg alakok nélkül, részletesen kidolgozza a parasztszoba berendezését, amely a századvégi vásárhelyi parasztház belsejének tanulmányozásakor még néprajzosaink számára is érdekes adalékokat nyújt. Az alakok beállításáról fényképfelvételeket készíttetett, más és más csoportosításban rendezte el a szereplőket, a nyitott kelengyeládát és a selyemkendőt mindegyik képen az előtérben hagyva. Mondanivalóját tulajdonképpen már az első Juss-on megfogalmazta, a megoldást a különböző vázlatokon tökéletesítette elgondolásának megfelelően. A Juss-vázlatok időrendi sorrendjét egészen hitelesen nem tudjuk megállapítani. Tornyai nem jelezte évszámokkal, de általában azt mondhatjuk, hogy a korábbi vázlatok inkább részletezőbb, nyugodtabb megfogalmazásúak, a későbbiek mindjobban sűrítik a cselekményt, mind szaggatottabbak, szenvedélyesebbek lesznek. Fáradhatatlanul igyekezett, hogy a mű drámai feszültségét a legmegfelelőbb formában fejezze ki. Szinte élete végéig várta az időt, hogy ezt a problémát "mentől artisztikusabban" oldhassa meg. Erre a művészi viaskodásra világítanak, rá sorai, amelyeket hatvanadik évéhez közel Petrovics Eleknek írt: "Ha egyszer véletlenül betoppanna műhelyembe, bizonyára hihetetlennek találná, amit ott látna. Hogy a mai rettenetes életküzdelemben van egy bolond magyar, aki 60 éves korában is Körösi Csoma Sándor lelkesedésével és Székely Bertalan önemésztő lelkiismeretességével és töprengésével egyes-egyedül olyan képeken dolgozik csak hónapok óta, amelyekért a legjobb esetben sem kaphat pénzt. Ma reggel pl. éppen 17 db kisebb-nagyobb Juss vázlatot számoltam össze, amelyeket csak azért csinálok, hogy ezt a szép témát, amelynek vázlatával évtizedekkel ezelőtt némi sikert és elismerést kaptam, mentül artisztikusabban megoldhassam és egy komoly képben összegezzem, mielőtt életem mécse kialuszik."

A nagy mű mégis befejezetlenül maradt, de a "komoly képben való összegezés", az utolsó hatalmas méretű Juss, 1932-ből (a hódmezővásárhelyi múzeumban), így is megmutatja alkotója erejét, tudását és elgondolását. Az alakok még szenvedélyesebben jelennek meg, s a felfokozott drámaiságnak megfelelően, a mozdulatok hevesebbek, az ellentétek feszülőbbek, a tónusok mélysége tüzesebb, a világos és sötét színek kontrasztja még erősebb, mint az elsőkön. Úgy érezzük, hogy e nagy Juss-ban izzó érzelmeket már nem lehet fokozni. Szinte megrázza az embert ez a szuggesztív erő, mint a fákat a pusztai vihar. Festői technikája is - mely a mű eszmei fejlődésének és belső tartalmának éppúgy elválaszthatatlan tartozéka, mint a szerkezet és forma - rendkívül lendületes és erőteljes. Erre vonatkozó legkésőbbi feljegyzései között (1932. dec. 6.) ezt olvashatjuk: "Soha nem lehet igazi juss, ha nem szakadozott, rongyos (vaksötét-világos) kezeléssel, mint a viharfelhő)!!! Az ítéletidő!!!... Az ecsetkezelésen fordul meg minden!"

Vajon befejezetlen-e a Juss-nak ez az utolsó megfogalmazása? Vázlat-e, vagy ebben a formájában már kész és befejezett? Sűríti, tömöríti a mondanivalóját, a megjelenítésben a lényeget emeli ki, elhanyagolja a részletek kidolgozását, nagyvonalú és összefogó. Tükrözi Tornyai művészi felfogását. Hiszen ő maga írja: "...ezek a képek inkább lelki élmények, mint a közösség szájaízét puhatoló, tárlatra készült, úgynevezett »megcsinált« dolgok... akadnak majd, akik e műveim láttára felkiáltanak: hiszen itt az alakoknak hiányzik a körme, a fáknak a levele stb., ezek nincsenek is készre csinálva.

Ezeknek a maguk szempontjából feltétlen igazuk van, de talán nekem is akkor, ha magam szemével iparkodom látni s a magam egyéni érzését követem a művészetben, a nagy igazságokat, a lényeget többre becsülöm az apró-cseprő igazságocskáknál és azokat iparkodom lázas sietséggel megragadni és tömören letenni, úgy, amint az a munka hevében éppen jött, csak addig dolgozván, amíg az érzés vezette a kezet, jól tudván azt, hogy amit ezután toldoznék-foltoznék, az csak mesterség, amelyhez a léleknek semmi köze.

Azt hiszem, nagyon is gyermek voltát árulja el - akár művész, akár közönség -, aki az elébetartott ezresbankó és a fényes rézkrajcár közül - ez utóbbit választja.

Az igazi művészet se nem tudomány, se nem mesterség, nem léleknélküli cizellálás és nem türelmes, józan leltározás: hanem a nagy gerjedés, lélekfelhevülés megnyilatkozása, a lehető legegyszerűbb köntösben. Ennek a lelki hevülésnek, melyet a régiek a múzsa csókja kifejezéssel jelöltek, rajta kell lenni, sőt uralkodnia - a komoly műterméken. Ez a választóvíz, amely az aranyat a réztől, a művészetet a művészieskedéstől elválasztja."

Forrás: Bodnár Éva: Tornyai János (Magyar mesterek), Képzőművészeti Alap, 1956, 18-26. oldal

Galyasi Miklós: Adatok és reflexiók Tornyai János
"Juss" című festményének eszmeköréhez

Az 1904-ben Ráth-díjat nyert "Juss"-tól, az 1932-ben még be nem fejezett úgynevezett "Nagy Juss"-ig, e remekműnek számtalan vázlatát őrzi a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum, őrzik a magános gyűjtők és alighanem több lappangó példánya van szerte az országban, mint amennyit mi, Tornyai művészetével foglalkozók, a nyilvántartottak mellett ismerünk.

Ezek az ismert ceruza- és olajvázlatok egyesekből azt a véleményt váltják ki, hogy Tornyai János a vázlatok készítését mindaddig folytatta, míg 1932-ben a "Nagy Juss"-hoz többé már nem nyúlt hozzá.

Az igazság az, hogy a rajzvázlatok a "Juss" végleges kompozíciója idején már készen voltak, sőt a Ráth-díjas festménnyel egyidejűleg, a tőle többé-kevésbé eltérő olajvázlatok nagyrésze is elkészült. A "Nagy Juss" alakjainak vászonra vitele után - 1912 körül pedig minden olajvázlat elkészült már, akár az egyes alakok, akár az egész "Juss" cselekményének vázlataira gondolunk.

Nemcsak Tornyai János megjegyzéseiből tudjuk ezt, hanem azokból a Tornyai János múzeumban, őrzött kisebb és néha egész nagyméretű zsír- és csomagolópapírra rajzolt és átmásolás céljára használt kontúrozott rajzokból is, amelyeket feleslegesnek tartott újra meg újra megrajzolni, a tisztán színpróbát szolgáló olajvázlatokhoz.

Több, mint két évtizedig fejlesztette tovább a végre is soha el nem készült remekművet Tornyai, de 1904-től, tehát a Ráth-díjas "Juss" elkészültétől, eszmei, koncepcióbeli problémái nem voltak, csak a festőiség, a szín nagy és alapvető kérdései izgatták művészünket.

Érdekes azonban foglalkozni a "Juss" eszmei kialakulásával, még pontosabban: nyomonkövetni a "Juss" eszmekörébe tartozó vázlatokat, elgondolásokat, amelyekből nagyon kevés készült el Tornyai János "szíve-szerint" való nagy művé, mint pl. a Zsarkó-Héjja örökségből, a második világháború végén eltűnt (1927-ben Jankó János-díjjal jutalmazott) "Csizmahúzás".

Mielőtt a "Juss" eszmekörének megközelítéséhez fognánk, egy állítólagos "Juss"-vázlattal kell bővebben foglalkoznunk, amely nemrégiben (1960 februárban) került szemünk elé. E vázlat jelenleg Felletár Béla tanár tulajdona (Hódmezővásárhely), aki röviddel ezelőtt vásárolta Szegeden. Eddig nemcsak előttem volt ismeretlen, hanem úgy látszik Kiss Lajos és a Tornyai művészetével foglalkozó műtörténész, Bodnár Éva előtt is. Lehet, hogy ismerték, de aligha tarthatták fontosnak, mert nem említik sehol.

Íme a kép leírása:

Mérete cca. 26 1/2 x 34 1/2 cm olaj vászon, a vászon papiroslemezre ragasztva, amelynek hátát nem láthattam s így nem tudom van-e rajta írás, vagy Tornyai szokása szerint, egy másik vázlat. A vékony fekete kerettel szegélyezett kép háta barna csomagolópapírral van beragasztva. Rajta idegen kézzel írott írással a következő felirat: "Tornyai János. Vázlat a "Juss" c. képhez. Csak vázlatban maradt. HMV; 1931. L. 18. Dr Freimann (János?)."

A látható kép: jelezve jobbra fent: Tornyai. (A jelzés Tornyai fiatalkori kézjegyét mutatja.) A vásznon 8 alak van. Középen térdelő és az ágyhoz támaszkodó egészen fiatal leány alakja. Barna haj, világos derék, karminszín szoknya. Félig térdel, félig fekve támaszkodik az ágyfához, mintha e pillanatban esett volna térdre. A néző szemét az ágyon fekvő alak (haldokló) felé vonzza. A fekvő alak a kép legvázlatosabb része, mégis minden elnagyoltsága mellett is tökéletesen kifejezi az élet utolsó perceit, vagy talán az éppen beálló halált. Kékeszöld színű kendő vagy hajzat, sárgás színű arc. Tovább csak a párna és a testet takaró dunyha látszik.

Balról négy alak. Az ágy mellett ülő asszony a haldokló felé tekint. Színei: az arc sárgásvörös, fejkendő kékesfekete, ruha zöld, a kötény kárminos. Mellette áll egy kisgyerek, aki sötétbarnás vörhenyeges színeivel csaknem beleolvad a környezetbe. A harmadik alak az ágy fejéhez támaszkodó asszony. Belőle csak a fej, a vállak és a jobbkar látszik, a többit eltakarja az előtér balszélét kitöltő, barna-sárga domináns színekkel festett férfialak. - Jobboldalt, az ágy végénél álló s a haldoklóra néző és szinte hozzá közelítő nő alakja látszik. Erősen megrajzolt arcéle az ágybanfekvő felé fordul. Keze majdnem összeér a térdelő leány jobbkarjával. Kissé hátrább és előtte az egész jobb előteret kitöltő öregember ül. Tömegével ellensúlyozza az egész baloldalt. Sötét színei ellenére is a legsokszínűbb és legmonumentálisabb alakja a képnek.

A szobának nincs bútorzata, mindössze az ágy első deszkája és a jobb oldalt ülő öregember alatt levő szék egy része látszik.

A vázlat elég jó állapotban van. Lényegtelen pergés és a lemezre való ragasztás következtében néhány - nem zavaró - apróbb göbbel. Legsúlyosabb hiba, hogy a képet avatatlan kezek vastagon és egyenlőtlenül átlakkozták, hihetőleg a keletkezés óta támadt "beütések" miatt. Szakember könnyen rendbehozhatja.

A festmény állítólag "Juss" vázlat, legalábbis 1931. évi tulajdonosa ezt írta a képet takaró lemezpapír hátára.

Az első pillanatra, ha a vázlat színeire és alakjaira tekintünk, könnyen és felületesen "rávághatjuk" - mint valószínűleg Tornyai is tette -, ha nem is azt, hogy "Juss" vázlat, hanem: vázlat a Jusshoz. Ha azonban csak egyetlen percig is nézzük, észre kell vennünk, hogy itt a "Juss" tematikájának minden lényeges eleme hiányzik. Mások az érzések, mások az indulatok, mások a mozgások, más az alakok elrendezése, - egyszóval más a történés.

Elsősorban hiányzik a képről minden jussolni való objektum: a kelengyés láda, a híres selyemkendő. Hiányzik minden ellenségeskedő mozdulat, harag. A cselekmény ezen a vásznon az ágyban fekvő betegen, az ágy előtt térdelő leányon és az ágy felé mozduló és tekintő asszony alakján nyugszik.

Mégis bizonyos, hogy a "Juss" későbbi alakjai kísértenek ezen a kis vásznon. A két átellenes asszony alakja, akik később majd a "Juss"-on a ládából kirángatott kendő fölött marakszanak, - itt e rekvizitumok nélkül más elhelyezésben, feszültség és indulat nélkül egészen más szerepet töltenek be.

A vázlat jobboldalának előterében ülő férfi alakja megcsalja a fölületes emlékezetet és pillanatokra a "Juss" székről fölugró asszony-alakjának háta mögött levő "sógor" reminiszcenciáját kelti. A "Nagy Juss" ládájába bámészkodó kislány emlékképét idézi az ágy előtt térdrehulló nagyobb, felnőttebb leány. Arról nem is beszélek, hogy a "Juss"-on, a jussolás okát és indokát csak egy superlátos ágy halvány körvonalai jelzik a kép hátterében, itt pedig a kép középterében egyetlen deszkával jelzett ágyon haldokló körül zajlik le a vázlat cselekménye.

Miért írom le ilyen fölöslegesnek látszó pontossággal a szóban forgó kis vásznat, illetve e vázlat és a közismert "Juss" vázlatok között levő tartalmi és gondolati különbséget, mikor azt, a "Juss"-nak minden ismerője pár pillanatnyi figyelmes nézéssel, még a fényképről is megállapíthatja? Megmondom. E vázlat a "Juss" előképe, vagy tagja egy olyan sorozatnak, amelyen keresztül Tornyai János a "Juss"-ig jutott és állapodott meg, - míg a többi (ki tudja hány?) gondolat nem vált művé, csak kallódó vázlatok jelzik menetét és a művész érzésvilágát.

E vázlat a haldoklás vagy még inkább a halál pillanatát ábrázolja. Később ez a téma - amely kétségtelenül önálló műnek indult - aligha készült el, vagy lappang, a "Juss"-on már csak egy superlátos ágy körvonalaiban jelentkezik.

A vászon baloldalán levő négy alak Tornyainál szokatlan passzivitása a "Siralomház" baloldalán álló embercsoportra emlékeztet. Szerintem (az általam ismert Tornyai-képek közül) ezen a kis vásznon látszik legjobban Munkácsy hatása - a szónak mesterségbeli értelmében. Tornyai későbbi műveiről nem is beszélve, sokkal rajzoltabb - nem rajzosabb - mint a "Juss" létrejötte idején megszokott olajvázlatok. Érzik a küzdelem a térrel. A színeit kivéve, hiányzik a későbbi nagyvonalú lendület, Tornyai képeinek az anyag, a képalkotó elemek, rajz, kompozíció, a tér, egyensúly fölött való abszolút biztonsága.

Nemcsak a kezdeti bizonytalanságok, de már a szinte készen jelentkező színskála is megérlelik bennem azt a bizonyosságot, hogy e vázlat föltétlenül a "Juss" megfogalmazásának kikristályosodása előtt készült, akár mint annak előképe, akár - mint talán a későbbiekben bizonyítani tudom - a "Juss" eszmekörének egyik hajtása.

Ha még ezekhez hozzáteszem, hogy Tornyai későbbi korszakában e nyolc alakos kompozíció egészen szokatlan, valamint azt, hogy 1897-ben jött vissza művészünk párizsi tanulmányútjáról (ahol Munkácsyval megismerkedett) nyugodtan merem állítani, hogy a jobb híján általam "Haldokló" címmel nevezett vázlat 1897 és 1904 között keletkezett.

A "Juss" tanulmányomban (1956) arról írtam, hogy e remekmű nem befejezetlen, hanem befejezhetetlen. Az a művész, aki a magyar paraszt életének elmondását, világgá kiáltását tűzi igényül maga elé, nyilvánvalóan nem teheti azt egyetlen műben, hiszen ez túlhaladná a képzőművészet lehetőségeit, éppen azért, mert e művészeti ág föladata és lehetősége egyetlen pillanat rögzítése az időben.

Mit csinálhat az a, képzőművész, akiben az epika homéroszi szelleme és igénye jelentkezik? Nyilvánvaló, hogy összefüggő alkotásokon keresztül akarja elmondani mondanivalóját, ha ideje, lehetősége, ereje van rá. E gondolatok fölvetése után beszélhetünk a "Juss" eszmeköréről, amelynek egyik apró, de művelődéstörténetileg nem jelentéktelen állomása a fönt elemzett vázlat.

Képzeletünkben nyissunk ajtót abból a szobából, ahol a "jussolás" zajlik. Barangoljunk időtlenül egy tanya, vagy parasztház szobáiban, helyiségeiben. Találkozunk a "Szitáló lány" alakjával munka közben, belépünk az "Édesanyám szobájá"-ba, megpillantjuk az "Ajtóban várakozó asszony"-t, meglessük a "Csizmahúzás"-t, látjuk a "Morzsolás"-t, a "Hurkatöltés"-t. A "Téli este" csöndes beszélgetései idézik a "Mit jövendöl a százesztendős jövendőmondó?"-t, a "Népoktatás a tanyán"-t, a "Mögellött a tehén"-t, a paraszti élet hétköznapjait. Majd beleízeledünk a mesébe, a betyártörténetekbe, no meg a politikába. Dehát mit jelentett félévszázaddal ezelőtt a politika? Kossuth Lajos nevét, sorsát, kinek arcképét már a 13 esztendős Tornyai megrajzolja röttenetös élethűséggel! Rákóczi hamvainak hazahozatalát, Mátyás királyról szóló legendákat, Vásárhely egykori nagyuráról, Bercsényi kurucgenerálisról szóló történeteket. Magyarán: a mese, a legenda, a történelem. Az ország sorsát eddig is nadrágos emberek intézték, szűkebb pátriája sorsa felől se igen kérdezték akkoriban a magyar parasztot. Nem is érdeklődött iránta. Tornyai pedig osztályostársainak sorsát, igényeit, lehetőségeit, mindennapi életmódját és történelemidéző álmait figyelte. Így született a "Rákóczi Rodostóban", no meg a XX. század legjelentősebb magyar történelmi festménye, a "Nagy Bercsényi Miklós".

Ez a "Juss" szűkebb eszmeköre. De menjünk csak ki a házból. Szemünk elé villan a mezőn "ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel" a "Gémeskút" rettentő erővel és biztonsággal megfestett íve. Alatta elfér az egész paraszti látóhatár valósága és szomjúsága valamiért, amit az emberek nem tudtak szavakba önteni. Ide látszik a szomszéd tanya "Magános fá"-ja, közte a "Libalegelő" a "Libapásztor"-ral. Előttünk hullámzik az "Érő búzatábla", fejünk fölött a "Nagy borulás". Máskor a "Fölszabadult tarló", vagy a kiaszott mezőn álló gebe, a "Bús magyar sors, Önéletrajz". Látszik a "Naplemente", a tiszaparti "Ártér", a "Gátőrház", a ködbevesző "Tanyák" horgadó nádtetején lovagló gonddal, bajjal. A végtelen hóban "Eltévedt asszony", a "Tél" jelenik meg a megfestett és főként a "majd egyszer mögfestöm" vázlatremekeken.

Nem díszletek, nem a kor "gyöngyösbokrétái", nem érdekes népi motívumok ezek a képek. Itt a tárgyak, akár a személyek, alakok, részt követelnek és részt is vesznek a paraszti lét kérlelhetetlen, sokszor könyörtelen pillanataiban.

Egyetlen kép ez a sok vászon, papír, egyetlen és befejezhetetlen, amelyet gyűjtőnevén "Juss"-nak hívunk és amellyel félévszázaddal ezelőtt egy időben találkoztunk, a "Faluvégén", a "Tiszaparton" és a 132 000 holdas vásárhelyi határban. Ezt akarta Tornyai János egyetlen képben megfesteni.

Ebben az igényében különbözik Tornyai János minden életképfestőtől, de a magyar festőművészek legjobbjaitól is. Ezért írtam egyik tanulmányomban, hogy a "Juss" nem életkép, hanem életforma, éspedig művészünk számára egyetlen lehetséges életforma.

A fent mondottak értelmében természetes és nyilvánvaló, hogy Tornyai művészete távolmarad az egyre inkább irodalmi szemlélettel festett (ha mindjárt a legjobban festett) életképek emberi és művészi szemléletétől.

Nem festői kvalitásokról beszélek, mikor azt érzem: Tornyai életműve még több az egyedülállóan nagy magyar realista festők, sokszor mesterségbelileg talán különb és reprezentatívabb alkotásainál, akik időnként kirándulást tettek e témakörbe, mégis bizonyos mértékben egzotikumnak, néprajzi érdekességnek, olykor betyár-romantikának tekintve a magyar paraszt életét.

Tornyai életművét, a nagy torzót, akkor is előbbre kell helyeznem, ha azoknak a kortársaknak seregszemléjét veszem alapul, akik megérezték a XX. század elején még csak a föld alatt morajló, de fél évszázad múlva a kitörő vulkán erejével jelentkező, az egész emberiséget formáló szociális problémákat és tetteket.

Fényes Adolf "Szegény emberek" ciklusára, Koszta József és Nagy István teljes, de egészében össze nem fogott életművére gondolok. Mednyánszky szintén össze nem fogott, bár egyértelmű életműve, egy egész életen át tartó kirándulás, vagy még inkább kiábrándulás volt az uralkodó társadalmi rendszerből, - de nem ellene.

Nos, amit a legjobb kortársak minden kiváló művészi képességük és mesterségbeli tudásuk mellett sem tudtak megéreztetni (mert megvalósítani Tornyai sem tudta) életművükben - a nagy szintézist - , azt a társadalmi rend egyik vonalán Tornyai János, másik vonalán a nálánál 25 évvel fiatalabb Derkovits Gyula érezte meg és kiáltotta világgá.

A XX. század első évtizedeiben ez a két magyar festő (képességeik, kifejezésmódjuk minden különbsége és hasonlósága mellett), az az alkotó, akiknek egész életműve töretlen, egységes emberi magatartásban egy pillanatra sem kalandozó, tántoríthatatlan emberség szintézisében jelentkezik.

Derkovits korán elhalt, a megfáradt, nagyon beteg Tornyai pedig 1932 körül szentendrei képein akar megtanulni "szíve szerint festeni", hogy végre befejezhesse a "Juss"-t, élete egyetlen művét.

Festeni és még jobban festeni, hogy négy évtizedes emberi vívódás után szóhoz engedje jutni önmagában az annyi időn át fékezett, sokszor erőszakosan visszatartott művészét a színeknek - s igényei szerint még festőibben fejezze ki figyelmeztetéseit, vádjait, jövőbe látó megérzéseit.

Tornyai életművét ismerve, személyes barátságával kitüntetve, így látom, így tudom, így érzem azt a problémát, amelyet én a "Juss" eszmekörének nevezek s amelynek elmondására a leírt vázlat alkalmat adott.

Forrás: Művészettörténeti Értesítő, 1964/1. szám, 31-35. oldal

Galyasi Miklós: Tornyai János: Juss* (Hogyan készül a mű?)

"Mint patak a patak, nyárfa a nyárfa,
Ha bűn, ha érdem, így vagyok magyar
Hordozom terhét a tűztorkú nyárnak,
Borzong bőrömön ború, zivatar."

Ezerkilencszáznégyben egy ismeretlen vidéki festő Juss című festményével megnyeri a Ráth-díjat. Ezerkilencszázhétben elkészül a Betyárszerelem. A következő esztendőben a hódmezővásárhelyi városháza dísztermébe egy remekmű kerül: Nagy Bercsényi Miklós.

Sokáig csönd. Egy-két kiállítástól eltekintve, az állami aranyérem és néhány kisebb díj odaítélését nem tekintve egészen 1929-ig, a "Barcelónai nagy díj" diplomáig. Végső fokon ez sem sokat számított. Az igazi beérkezés: az öreg Tornyai János ötvenéves festői jubileuma, Hódmezővásárhelyen - a szülővárosában - rendezett kiállítása -, a Tornyai Társaság megalakítása. Az ország akkor is csak a nevét ismerte meg, ott sem a nép, csak a szakmabeliek. A művészeti írók, az idősebb és fiatalabb kollégák, az egyetlen Lyka Károly kivételével, valami igen tehetséges és a szokásosnál bővérűbb Munkácsy-epigonnak tartották, a közvélemény - amely ha műveit nem is, nevét annál jobban ismeri -, Munkácsy-epigonnak tartja ma is. Efelől nem óhajtottam vitába szállani 1949-ben a Tornyai képtár hivatalos rendezőivel.

Nincs szándékomban életrajzot írni, a feladatra vállalkoznak elegen, művészeti írók, kritikusok, gyűjtők, katalóguskészítők. Mégis úgy érzem, kötelességem néha megszólalni. Mint 1957-ig a legtöbb Tornyai mű őrizője, Tornyai János jóbarátja, az élete főművének tartott Jusson keresztül elmondom hát, miért tartom Tornyai Jánost a legnagyobb festőink egyikének, s túl ezen a legmagyarabb mondanivalójú alkotó művésznek.

A Juss születésének és több mint harminc esztendős vívódásának idején Munkácsy már nem él. A lángelme ecsetje nem írja többé a Siralomházat, az Ásító inast, a magyar életből ellesett epizódokat, színekben és fényekben ragyogó zsenialitással festett vásznaira.

Mednyánszky már túl van az élete delén. Csavargófejein, világháborús képein, egész életművén keresztül hatalmas indulattal jeleníti meg a szegénységet, az elesettséget, a háborús embertelenséget. A nagy optimista, Szinyei, éveken át hallgat a Majális után. Ferenczy előkelősége, európai igényű lírája magyarul mondja el az élet örömét, a szépet, és mindezt teszi olyan mesterségbeli tudással, amelyre nemigen van példa művészetünkben. Koszta Szentesen ragyogtatja színeit, a sötétségből kivillogó fehéreket, ezen keresztül kápráztat bővérű festőiségével, sokszor egyhúrú emberi mondanivalóival. Fényes Adolf Szolnokon küzd a szegény népért, akkori pesszimista látásával, Nagy István Baján készül éhenhalni, támogatás nélkül elhagyatva. Derkovits még kis gyerek a Juss születésekor, később, az önmagát kereső nagy magyar művész idegen és szokatlan formanyelve miatt, nem tudja megéreztetni mondanivalóit a polgári Magyarországgal.

Mit keres hát a dicső múlt és századunk első harmadának ragyogó jelenében Tornyai János, az ismeretlen ismerős, a falusi piktor, Ady, Juhász Gyula, Tömörkény, Móricz Zsigmond nagy problémáinak ecsettel író sorstársa? Miért tartjuk hát "primus inter pares"-nak képzőművészeink között? Nos, Tornyai János a magyar sorskérdések megszállottja, a legmélyebbről fakadt gyökerű festője volt. Művei nem a borúlátás esetleges túlzásai, az ujjongó szépség, a sértett elvonulás, a hatásvadászó, epizódszerű tartalomban merültek ki. Alkotásai nem népszínművek, nem a későbbi "gyöngyösbokréták", nem a betyárromantika tetszetős álmagyarkodása, hanem az igazság szenvedélyes keresése, a magyar parasztság létkérdéseinek vászonra festett mementói voltak.

Tornyai János egyszerűen igazat festett. Magános fájától, Gémeskútjától, a tévesen életképnek tartott Édesanyám szobájában, a Szitáló lánytól kezdve egész a Csizmahúzásig, a Bercsényiig, az egész magyar élet elmondásának igényével nyúlt az ecsethez, az egyes ember életének, a család, a közösség, a tájban élő ember sorsának világgá kiáltásával.
*
Festmény? Káromkodás? Halotti tor? Minden emberi indulat kavargása vagy egy nép sokévszázados történetének időtlen rögzítése? Az első pillanatban nehéz eldönteni.

Fehér villanás a vásznon. Két kéz. Nem is kezek... tépő karmok. Folytatásukként minden elszabadult állati ösztön, belepréselve egy felugró asszony alakjába. Azután csönd. Ülő öreg ember a minden mindegy befelé forduló közömbösségével. A búcsúzkodó élet. Az öreg mellett csak a kelengyés láda őrzi ilyen közömbösen a vagyont, a verekedés, ortályozás okozóját: a jusst. Háttérben a régi szuperlátos ágyban halott, vagy haldokló. Az ágy sarkánál álló, lehajtott fejű asszony, ruhájába csimpaszkodó gyerek. A kelengyés láda fölött asszonyok rángatják a jusst, amelyből a képen csak egy kendő látszik. Hátul a sógor érdeklődő arccal tekint a marakodó asszonynépre. Egy öregember, három asszony, a ládába kíváncsian belebámuló gyerek mondják el a juss történetét, a többi már nem fontos, mégcsak nem is vázlatos, csak felvázolt emberalak. Élő főszereplő ellenben a mestergerenda, a búboskemence, mint a szűk horizont megszemélyesítője -, a madzagról lelógó, száradó rongyok, a két osztályozó asszony karmai között feszülő kendő.

Nézem a képet. A szoba ládástól, gúnyástól, kemencéstől nem ér ötven koronát.

Ezen a szobán, ezen a pár alakon keresztül végighullámzik az emberi lélek minden változata, a közömbös nyugalomtól, a kíváncsiságtól a kapzsiságon keresztül egészen a vérontásra képes vak dühig. Osztozik a nincsen. A nincsen, a semmin, amelyért mégis érdemes egy életen, tán nemzedéken keresztül is haragot tartani, irigykedni, tán még ölni is.

Ez a Juss. Ennyit a közömbös szemlélő is lát belőle. Hatalmas erő, festői előadásmód, nagyszerű színkultúra, megdöbbenti még az idegen nemzetek fiait is. Mindenütt szín, sehol tónus. Zöldesbarnás háttér előtt lejátszódó jelenet, a megtört fehérek, sárgák, krapplakkok játéka a karokon, ruhákon megcsillanó reflexek - minden más műfajt, irodalmiságot könyörtelenül mellőzve -, a paletta nyelvén jelenítik meg mind a nyugalom, mind az indulat feszültségét. A szék karjára hulló arany-narancssárga, mint az egyetlen látható fény a szobában. Villog, mint Bercsényi pengéjén a napsugár. Szinte előrelöki a székről felugró asszonyt. Ha csak ennyi volna a kép mögött, Tornyai hatalmas mesterségbeli tudásával három-négy vázlat után elkészült volna a mű. Holott a Juss ismert olaj és rajzvázlatai is megközelítik a százat. A rajzok közé írt, önmagának adott utasításokban annyi lényegtelennek látszó aprólékos feljegyzés, tűnődés, kétség, viaskodás van, amennyit Tornyai szakmai készültsége nem tesz indokolttá, amennyit nem ismerek egyetlen magyar festőnél sem.

Ezek után azt várnánk, hogy több mint harminc esztendős munkával, gonddal, kereséssel készült mű, agyondolgozott, fáradt, elkínzott alkotás. Pedig nem az. Friss, robbanó, színes. Látszik rajta, hogy a gondolat megszületésétől a művész haláláig nem csökkent sem az érzelmek frissesége, sem a feszültség ereje, sem a mondanivaló időtlensége. Ha még hozzáteszem, hogy Tornyai János, a koplaló utcai parasztfiú ebben a környezetben töltötte gyermekkorát és ifjúságát, behúzott szeme mögött is látta, érezte ennek az életnek egész küzdelmét, embereit, tárgyait és a nincsen acsarkodását, érthetetlennek látszik a több, mint egy emberöltőn át testet és lelket vallató elégedetlensége.

Ha csak ennyi volna a kép mögött. Mert tovább is van. Nekünk magyaroknak, nekem az alföldi embernek -, aki egyformán ismertem a festőművészt és problémáit, a mű tárgyát - sokkal, de sokkal több ez a kép, mint jelenet, mint elfogott pillanat. Szemünk előtt a szoba falai a magyar paraszt sorsává tágulnak. Nekünk tetemrehívás a Juss. Tetemrehívás. Vád. A felelősség kérdésének felvetése olyan erővel, amely úgy vág bele a magyar lélekbe, mint a hangok értőjének lelkébe Beethoven Sors-szimfóniájának kürtjei.

Nekem mondotta Tornyai János: "Fiam, a magyar paraszt kétféle. Egyik szögény, mert nincs igénye, a másik szögényebb, mert az a kevés, ami vóna, azt se érte el soha."

Nem életkép a Juss, Tornyai Jussa, hanem életforma. Vád, megoldást követelő feladat, négyévszázados magyar kérdés. Ki felel ezért az életért? Ki felel ezért az igénytelenségért? A magyart pusztító magyar átokért, a gyűlölködésért, az értetlenségért, a jussért? Kinek volt érdeke a magyar parasztot ilyen szörnyű igénytelenségben tartani? A Viharsarok az ország éléskamrája, és az elrablott ennivalóért cserébe odafent gondoskodtak arról, hogy igényei még véletlenül se támadjanak. Hát hogy is támadnának? A mestergerendán túl kukoricapadlás, néha gólyafészek, de leginkább is a mennyország következik és hogy ott mi van, az nem tudatik, mert onnan nem jött még vissza senki. A földiek még nem bíztak rá semmit, nem kérdezte senki, az ország intézésének ügyében legfeljebb a falusi kupaktanácsig jutott el. Ebben egyforma volt az uralkodóosztályok előtt a "célszerű szegényember", vagy a hatökrös gazda. A nagy paraszt nem számított magyarnak, a kisparaszt, a zsellér, a "kétkezi munkás" nem számított embernek. A céltalanság és reménytelenség közös elégedetlensége, indulata forrott az ország, a magyar élet irányításából kisemmizett parasztságban és ez a forrongás nem csak a nagy és kisparaszt szembenállását jelentette, hanem az egyforma módúak, az egy családon belüliek közötti gyűlöletet, ellenségeskedést is. Ennek az életformának a vádirata Tornyai János J u s s- a.
*
Ezek után érthetővé válik az emberi felelősség, a művész lelkiismeretességének az a szuperlativusza, amellyel egy életen keresztül viaskodott Tornyai János önmagával, hogy egyetlen képben mondja el és foglalja össze mindazon mondanivalókat, amelyeket részleteiben elmondott egész életművében, egészen a szentendrei korszakáig.

Ezért a küzdelemért, ezért az igényért főműve a Juss Tornyai Jánosnak, nem azért, mert a legnagyobb vászna nem is azért, mintha a legjobban megoldott kép lenne. Befejezett-e hát a Juss? Be lehetett-e fejezni, mint például a Bercsényit, amelyben tetszése és képessége szerint alakította ki magának a hőst, a magyart, úgy ahogyan látni szerette volna. Ebben az értelemben, a könyörtelen igazsághoz való ilyen mértékű ragaszkodással a Jusst nem lehet befejezni. Sem emberileg, sem festőileg, hiszen ez az igény a képzőművészet határértékeit súrolja, amely több, mint amit egyetlen műben, egyetlen műfajban kifejezni lehet. Ez nem a befejezetlenséget jelenti, hanem a befejezhetetlenséget. Köznapi értelemben azoknak befejezetlen a Juss, akik zsánerképnek tekintik, akik Gál sógort, vagy Kutas Julcsát akarják felismerni a képen, akiknek a kellemes összhatás mellett nem jelent semmit az erő és feszültség. Akik a művészet kifejezésmódját összetévesztik a mindennapi értelemben vett széppel, akik irtóznak a fölvetett kérdésektől, akik önmaguk vasárnapjain tűnődnek és nem egy nép hétköznapjaiban gondolkodnak. Nekünk gigászi torzó a Juss, Tornyai főműve, ahol a művész a magyar élet vallatásán keresztül válik egyetemesen emberivé, ösztönök, indulatok kiáltójává, vádlóvá, bíróvá, sorsvállalóvá.

"Nekem nem újság sarkantyú, zabla
rég ver az élet, ritkán símogat.
Mint csillag a csillag úgy vagyok ember
Mint lüktető vér, idő, gondolat."

JEGYZET

A Ráth-díjas "Juss", amely a Műcsarnok 1904-es tavaszi kiállításán a díjat kapta és amely eredetileg a Bauer család birtokában volt Hódmezővásárhelyen, jelenleg a Bauer unoka Weisz Lőrincz tulajdonában Kanadában van (közelebbi cím ismeretlen).

A nagy "JUSS" o. v. 204x295 cm. Jelezve jobbra lent: Tornyai. Tornyai János Múzeum Hódmezővásárhely. Ltsz: 55408. Kiállítva: a Tornyai Múzeum házi kiállításain kívül: először 1959. évben a Műcsarnokban az "Alföld a festészetben" című kiállításon, 1961-ben a Magyar Nemzeti Galériában "Tornyai János emlékkiállítás"-án.

A "Juss" vázlatainak méretei és felsorolása:
Bodnár Éva: Tornyai János című művében (Magyar Mesterek. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 1956.) 110-111. o.

A felsorolás nem egészen teljes, mert egyrészt nem említi meg a "Juss"-hoz készült számtalan kis olaj drapéria vázlatot, valamint a tanulmányrajzok felsorolása kiegészítendő az azóta előkerültekkel. Az országban még igen sok olaj résztanulmány, esetleg 1-2 rajztanulmány is akadhat.

* Ez a cikk a Művészettörténeti Értesítő 1964. I. számában megjelent tanulmány kiegészítése.

Forrás: Művészet, V. évf., 6. sz., 1964. június, 15-17. oldal

JUSS-változatok