ÉLETRAJZI ADATOK
	A Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon szócikke
	Pap Gábor könyvéből
	Önéletrajz
	Az életrajz és a pályakép adatai
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Hódmezővásárhely, 1869. január 18. - Budapest, 1936. szeptember 20.

Festőművész, századunk magyar képzőművészetének kiemelkedő alkotója. Félproletár kisparaszt szülők gyermeke. Kivételes tehetségét már az elemi iskolában felismerték. Néhány évet a gimnáziumban is tanult, majd 1886-89 között a budapesti Mintarajziskolában szerezte meg a szakmai ismereteket, Székely Bertalan, Lotz Károly és Gregus János növendékeként. 1894 és 1896 között Hódmezővásárhely ösztöndíjával Párizsban, a Julian Akadémián tanult. Nagy hatást tett rá Munkácsy Mihály művészete. 1896/97-ben Németországban és Olaszországban járt tanulmányúton. Ezután visszatért Vásárhelyre, ahol 1920-ig lakott. Komoly szerepe volt abban, hogy a század első évtizedében jelentős művésztelep fejlődött ki Vásárhelyen. Festészete mellett kulturális, közéleti tevékenysége is jelentős. Egyike volt a múzeumalapítás kezdeményezőinek, de ott találjuk a Művészek Majolika és Agyagipar Telepe és az A Jövendő című lap alapítói között is. Első gyűjteményes kiállítását 1908-ban rendezte Hódmezővásárhelyen. Számos más vidéki városban és Budapesten is voltak kiállításai. Juss című műve 1904-ben Ráth-díjat, a Barcelonai Nemzetközi Kiállításon pedig aranyérmet nyert. 1921-ben Budapestre költözött. 1928/29-ben néhány hónapig Baján, majd 1932/34-ben Szentendrén dolgozott.

Élete utolsó éveit Hódmezővásárhelyen töltötte. 1934-július 10-én megalapították a róla elnevezett művészeti, irodalmi társaságot és nagy reprezentatív kiállítást rendeztek alkotásaiból, sőt évjáradékot is megszavazott részére a város. Ekkor ajándékozta a városnak egész művészi hagyatékát (600 festmény és 400 grafika). Művészetének első szakasza kapcsolódik a Munkácsy-hagyományhoz, a sötét tónusok kedvelésével és a centrális fehér szín alkalmazásával. E korszakának ismertebb művei: Rákóczi Rodostóban, Betyárszerelem, Bercsényi Miklós. Később szenvedéllyel, indulattal teli ecsetkezelése önálló művészegyéniség kibontakozását mutatja, erőteljes drámai hangvétellel. E korszakának fő művei: Juss, Gémeskút, Bús magyar sors. Szentendrei korszakának palettája kivilágosodik, szín és plein air problémák foglalkoztatják. E korszakból a Csokorkötő, a Szentendrei parkban és A zöldkabátos asszony című festményei a legjelentősebbek.

A magyar parasztság felszabadulás előtti súlyos helyzetének, szociális feszültségeinek, nyomorának lelkiismeretfelrázó képzőművészeti megjelenítője volt, mint a hasonló törekvésű alföldi realisták (Koszta, Nagy) művészeti közösségének egyik vezető egyénisége. Szülővárosában mellszobor (Gyenes Tamás alkotása), utcanév és művészeti díj és a Református Bethlen Gábor Gimnázium panteonjában Trischer Ferenc portrédomborműve őrzi emlékét továbbá a városi múzeum is névadójává választotta (1950).

Fontosabb egyéni kiállításai: Hódmezővásárhely, 1908, Budapest-Művészház, 1911, Ernst Múzeum, 1917, Magyar Képírók és Kőfaragók Egyesülete, 1923, életmű kiállítás Hódmezővásárhely 1934. Kitüntetései, díjai: Ráth-díj (1904), Jankó János-díj (1927), Barcelonai Világkiállítás aranyérme (1929), Állami kis aranyérem (1933), Szinnyei Társaság nagydíja (1934)

Forrás: Hódmezővásárhelyi Elektronikus Könyvtár
             Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon, 261. oldal
             http://www.nlvk.hu

...Tehetsége korán kezdett bontakozni, s mindjárt első próbálkozásaival tehetős pártfogókra tett szert. Elnyerte szülővárosa, Hódmezővásárhely ösztöndíját, és ezzel két évre kiutazhatott a kor művészeti életének központjába, Párizsba. Legtöbb magyar kortársához hasonlóan ő is a Julian akadémián tanult, de az igazán jelentős, egész életére szóló benyomást nem itteni mesterei, hanem az ugyancsak kint élő Munkácsy Mihály gyakorolta rá.

Mi is ragadta meg a fiatal Tornyait Munkácsy művészetében? Elsősorban talán az a szenvedélyes érdeklődés, amellyel az idős mester a nép sorsa felé fordult. Különösen a falusi témájú korai művek - a Siralomház, a Tépéscsinálók, a Köpülő nő stb. - hangulata, atmoszférája késztette ámulatra a szegénysorsú fiatalembert, aki maga is mintha egy ilyen fojtott levegőjű Munkácsy-életképből lépett volna a világba.

De erősen hatott rá ennek a művészetnek jellegzetesen magyar színezete, íze is. "Magyar festészetet és az általános piktúrát előrevinni - új horizontot nyitni - ez lenne célom..." - vallotta később saját művészi célkitűzéseiről. Magyar piktúrát akart tehát ő is teremteni, ízig-vérig magyart, akárcsak Nagy István. És hogy ezt megtehesse, neki is vissza kellett térnie azok közé, akiknek sorából világgá indult, a zsellérek, a szegények, a nincstelenek közé.

A Viharsarok szegényparasztságának fia büszke öntudattal vállalta övéi sorsát. Hazatérve ismét szülővárosában telepedett meg, a környék ízes népi figuráit, jellegzetes alföldi típusait örökítette meg vásznain. A paraszti nyomorúság, amely különösen ezen a vidéken, a Viharsarokban sűrűsödött meg az első világháborút megelőző években, ott izzik, parázslik a Tornyai-képek szaggatott, lázasan futkosó ecsetvonásaiban és szikrázó színeiben is.

Nehéz sors várt a tehetséges fiatal festőre a kulturális téren meglehetősen elmaradott mezővárosban. Társadalmi kérdéseket feszegető népi témájú képeivel nemigen számíthatott átütő sikerre a nagy nyilvánosság előtt, ugyanakkor közvetlen környezete, azok, akiknek problémáit megszólaltatta műveiben, nem rendelkeztek még annyi képzőművészeti műveltséggel, hogy értékelni tudták volna törekvéseit. Mint az első térítők a pogányok között, a súlyos testi és szellemi ínség közepette is rendületlen hittel fáradozott azon, hogy a kultúra magvait elhintegesse a nehezen termékenyülő alföldi rögbe.

Művészi munkája mellett kiterjedt művészet-szervező tevékenységet is folytatott Hódmezővásárhelyt. Nem kisebb cél lebegett szeme előtt, mint hogy az egész Alföld kulturális centrumává fejlessze szülővárosát. Ebben a munkában festőbarátai - elsősorban Endre Béla és Rudnay Gyula - állottak mellette segítő társakként. Céljuk elérése érdekében közösségbe tömörültek (Alföldi Művészek Társasága), folyóiratuk, "A Jövendő", Ady Endre beköszöntőjével jelent meg először 1910-ben. Tornyai elsőrendű szervezőegyéniségnek és kultúrpolitikusnak bizonyult. Az olcsó, selejtes gyáripari termékektől fenyegetett népi fazekasság felkarolására művésztársaival együtt megalapították a Művészek Majolika és Agyagipari Telepét, és egyébként is minden alkalmat felhasználtak arra, hogy mentsék a pusztulófélben levő népművészeti értékeket.

Fontos missziót végzett Tornyai akkor is, amikor vidéki városokban megrendezett vándortárlataival a kultúrától mindazideig úgyszólván teljesen elzárt paraszti népesség körében híveket toborzott az igényes művészetnek. Érdemét az sem csorbíthatja, hogy eközben hellyel-közzel meg kellett alkudnia pallérozatlan ízlésű közönsége igényeivel, jóllehet ez a körülmény idővel bizonyos mértékig gátjává vált művészi fejlődésének. Sokáig nem bírt például szakítani a hagyományos műfajokkal: nagyszabású történelmi kompozíciókat és színpadszerűen elrendezett életképeket festett. Ezekhez a művekhez - akárcsak példaképe, Munkácsy - vázlatok, előtanulmányok egész sorát készítette, sőt, nem egyszer élő szereplőkkel, valódi színpadon is eljátszatta a megfestendő jelenetet, és fényképfelvételeket készített róla, amelyeket azután felhasznált a festmény kidolgozásakor.

Ez a fajta művészetszemlélet már gyökeresen elüt attól, amely - mint láttuk - legjobb XX. századi mestereink munkásságát irányította. Tornyai egy idő múlva maga is felismerte az elavult módszer veszélyeit, és fokról fokra felhagyott a jelenetező életképfestéssel. Új témája: az alföldi táj. A végtelenbe nyúló sárga búzamezők, fölöttük a komor szürkéskék égen száguldó, egymásra torlódó felhők, a távolban fel-felvillanó fehér foltok: a tanyasi házak. Kifejező eszközeiben is gazdagodott. Merészebb, szenvedélyesebb lett ecsetkezelése, formavilága zaklatottabb, színei tüzesebbek.

Alkotói pályája utolsó szakaszában néhány termékeny hónapot töltött a szentendrei művésztelepen. Színei ekkor kivilágosodnak, derűsebb, szemlélődőbb felfogás váltja fel a korábbi mélabús hangulatokat. Művészi világszemlélete, látásmódja azonban lényegeset itt sem változik. Lendületes ecsetvonásokkal varázsolja a vászonra színpompás parkrészleteit és fanyar hangulatú szobabelsőit. A formákat éppen csak jelzi; a festői indulat mintegy szétfeszíti a zárt körvonalakat, mozgalmas látomássá oldva fel a természeti látványt.

Életének utolsó éveit végre a megérdemelt siker aranyozza be. A különböző képzőművészeti társaságok egymás után választják tagjaik sorába, külföldön és idehaza egyaránt előkelő díjakat nyer. A sikersorozatra az ötven éves festői jubileum teszi fel a koronát, amikor Hódmezővásárhely közönsége lelkes ünneplésben részesíti az agg mestert.

Nagyratörő álmainak valóraválását azonban már nem érhette meg. Szülővárosában ma a róla elnevezett múzeum őrzi alkotásainak java részét, a művésztelepen dolgozó fiatal festők pedig szellemi ősüket tisztelik benne.

Forrás: Pap Gábor: Nagy Balogh, Nagy István, Tornyai (Az én múzeumom 10.)
             Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1965, 23-24. oldal

Önéletrajz

I. Önéletrajzi levél Lázár Bélához

(1904)

Igen tisztelt Uram!

Ne vegye tőlem rossz néven, hogy megtisztelő soraira kissé késve válaszolok, képeket válogattam össze, kereteztettem be s adtam vasútra-postára a Nemz. Szalon tárlatára, s ez annyira elfoglalt, hogy még most is halálosan fáradt vagyok.

Első helyen is megköszönöm Önnek irántam való szíves érdeklődését, jóindulatát és a Nemzetben megjelent elismerő sorait, melyeket ugyan nem vehetek másnak, mint jóakaratú előlegnek, biztatásnak, amit azzal kell megérdemelnem, hogy ezután kétszeres erővel és lelkesedéssel dolgozom. De nem tagadom, jól esett nagyon! Talán azért, hogy a magyaros voltát látták meg, tehát a gagyogásomból megértették, hogy mit akarnék. Mert én elsősorban magyarnak akartam, illetve akarom csinálni, ha elkészíthetem. Jólesik azért is, hogy az Ön véleménye megerősít abban a hitemben, hogy csakis ilyen úton-módon lehetne magyar képeket fösteni. Mert, hogy Pesten a piktor megfog egy striát [csík, vonal], ráadja a beszerzett borjúszájú inget, bőgatyát, cifra szűrt, beállítja a műterembe, s kész a magyar kép?? Ó dehogy!

Szerintem a kép elsősorban lélekben legyen magyar - felfogásban, azután az előadásmódjában, a megfestésében, legvégül nem árt, ha magyar ruha van rajta.

Ehhez szükséges, hogy a festő átérezze a képét, ismerje és szeresse a jó magyar népet, a tárgya pedig lelkesítse.

Az én szüleim szegény parasztemberek voltak. Magyar parasztok közt gyerekeskedtem, s más nyelvet nem is hallottam ebben a tősgyökeres magyar fészekben, hacsak nem zsidótúl, mikor ludat venni jött a házhoz. De ismerem is őket - ezt önérzettel s dicsekvés nélkül mondhatom - a lelkük fenekéig. És szeretem is. S sajnálom Önöket, fővárosi művészeket, hogy nem élvezhetik a lelküket, az eszük járását, mely olyan, mint a tanyai pusztai jó levegő. Egyszerű, de üdítő, erőt adó.

(Csak egyszer úgy ki tudnám fejezni a magyar népet, ahogy ismerem búját, baját, vágyakozását.)

Nagyon szegény voltam, nagyon sokat kujtorogtam. Egy hónapig komoly artisztikus dolognak feküdni, 2-3 hónapig adóhivatalban napidíjaskodni, ügyvédekkel bojtároskodni, fénykép után elhalt kedveseinket giccselni, stb., stb. - hogy fér ez össze?? Ilyen körülmények között mégis sokat, sokat dolgozni, egy árva, biztató elismerő szó nélkül, lenézésben, észrenemvevésben, nyomorúságban, szegénységben élni, míg más pályán fényesen tarthatná el az ember áldott jó öreg édesanyját, magát, esetleg családját, ez Uram nem tréfadolog. Nem csuda, ha az ember 30 éves korára öreg ember lesz és tényleg szó szerint halálosan fáradt. Ezeket nem magamért mondtam el, de egy néhány jó, becsületes művésztársamért. Hogy haladjon akkor előre a magyar művészet? A svindlerek pedig jólétben, dicsőségben úsznak. Megérti ezek után, hogy nagyon jólesett az a kis jóakaratú elismerés, mellyel még most érdemtelent megtiszteltek. Reményem van, hogyha egészen megértettek, könnyebben érem el a célomat. Minálunk nem a közönség csinálja a művészt, nem is a dúsgazdagok, hanem Önök újságírók, művészemberek.

Mindemellett panaszra okom nem lehet. A kormány és szülővárosom támogatásával tanulhattam Pesten (Greguss János, Székely, Bert, Lotz), Párizsban két évig a Julianon. Bekószáltam Német-, Olaszországot. Legjobban hatott rám Munkácsy. Hatalmas ember volt az öreg. Előttem úgy áll, mint egy Jézus Krisztus. Sokat eljártam hozzá. Keveset beszélt, de azért érdemes megjegyezni, pl.:

Mi a véleménye Bouguereau-ról?

Hát tudja - s itt hümmögött, nyögött egy darabig - nem festő!

Ennél jobb kritikát sohse írnak róla 60 kötetben sem. Nekem meg: - Ne sokat komédiázzon. Menjen a maga lábán. Látom a dolgaiból, hogy jól lát, nincs magának szüksége mankóra, vezetőre.

Az öreg Jankó szegény, talán legjobban szeretett. Fiával, a kis Jankó Elemérrel testi-lelki jó barátok lettünk. Most is van tőlük több érdekes vázlatom. Biztatott mindig Feszty, Zichy. Talán nem így állnék, ha Vásárhely a millenniumi kiállítására megfesttette volna velem a Rákóczi Rodostóban című vázlatomat, melyet a párizsi tanáraim és Munkácsy meleg szívvel ajánlottak a megfestésére. Elmaradt ... kiállítódott egy néhány rendőrcsizma.

Egyetlen hasznom a sok búvárkodásomból az volt, hogy megtaláltam azt a palotát, ahol Rákóczi bujdosásában lakott pár évig, s ez az Osztr. M. Nagykövetségé. Emléktáblára adott egy magyar asszony 2000 koronát, de előbb pár évvel az orleansi herceg (tulajdonos) a József főh. lányát elvette - s elmarad az emléktábla.

Hazajöttem. (Előbb három évig katonáskodtam.) Két évig szinte vak voltam, azután jött a vakságomnál is borzasztóbb két és fél évi szerencsétlen házasság. Ez is elmúlt, s most újra fiatal festő vagyok; de biz egy kicsit megtépázott szárnyakkal. Talán még nem késő?

Azt hiszem most már mindenre megfeleltem, bővebben, mint óhajtotta volna. (Talán a Szalonba küldött vázlataim még többet mondanak, mert különböző időkből valók.)

Tiszta önzetlen törekvésemről biztosíthatom. Nyugodt lélekkel kérhetem oly szívesen felajánlott támogatását addigra, míg ezt látja dolgaimon. Jóakaratát még egyszer szívemből megköszönve vagyok

Őszinte tisztelője
Tornyai János

Hódmezővásárhely, 1904. április 12.


Közölve: Bodnár Éva: Tornyai János 1896-1936. (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1965, 64-65. oldal)


II. Önéletrajzi levél Felvinczi Takács Zoltánhoz

(1917)

Igen tisztelt Uram!

Tartok tőle, hogy nem felelhetek meg tisztelő kívánságának. Ha jól értettem, dátumokat óhajtana, és én éppen dátumok dolgában vagyok égbekiáltó módon gyönge lény. Mindegy - megpróbálom:

Úgy gondolom, hogy 1869. január 18-án születtem Hódmezőn. Az utca porában játszadoztunk (csüg volt a ló és fél dinnyehéj a kocsi), egyszer úgy 4 éves koromban, valaki azt mondta, hogy a Pisla-köz végén hallatlan szép lovak vannak kifestve. Odarohantunk. Csakugyan volt ott 8-10 db. Papirosra rajzolt s vízfestékkel kiszínezett paripa, huszárral, betyárral a hátán. Gyönyörű szép almásszürkék, habosak, bodor sörényűek. (4 kr. volt darabjuk.) Versailles-ban sem láttam hozzájuk hasonló szép lovakat. Tátva maradt a szám; abbanmaradt a csügözés, a játék. Megfogta lelkemet a Piktúra.

Az iskolában már ügyes rajzoló voltam. Egész tarisznya málékat kerestem vele. Hálás közönségem volt, s a nyáluk is kicsordult a törökre, amit festettem piros és kék plajbásszal. Alighanem a török-orosz háború volt akkor, s az apám járatta a képes Néplapot.

Ennek a lapnak mellékletével jött később a Munkácsy Siralomháza. Ez volt az első komolyabb kép, amely hatott rám.

A gimnáziumban őrült sok térképet rajzoltattak velem a tanáraim. Olyan hűen másoltam le, hogy 2 darabot (nagy fali térképet) megvett tőlem az iskola bolti áron, mivel a régi elrongyolódott helyett úgyis újat akartak hozatni.

(Micsoda őrületes dolog! Egy szegény sorsú parasztgyerek ambícióját ilyen marhaságra pazarolni. Éveken át egész éjszakákat átrajzoltam így, nappal tanulni és instruktoroskodni [házitanító] s ráadásul ügyvédbojtárnak is lenni s kenyéren, és sült tökön élni. Csak Magyarországon eshetik meg ilyesmi, s aztán csodálkozunk, hogy a "tehetséges" magyar művészek 40-50 éves korukban megrokkannak, megöregednek!)

17-18 éves koromban elfogott a vágy högyeket (világot) látni. És térkép után elmentem Késmárkra a legmagasabb hegyek aljába. (De előbb összekapáltam 3-400 pengőt kataszteri térképek másolásával.)

Ott csináltam néhány rajzot természet után, amelyekre (azonfelül sírásra-könyörgésre) Keleti Úr felvett a Rajztanárképzőre - stipendiummal! [ösztöndíj] (Hogy természet után dolgozhassam, s hogy ebbe az iskolába menjek, arra a jó öreg Ligeti figyelmeztetett.)

Katonaság előtt pár hónapig természet után rajzoltam, de hogy ezt tehessem, előbb egy pár hónapig mindig napidíjaskodnom kellett a városnál.

Kis Jankó Elemér és Thorma János és én voltunk a 3 legjobb barát s legtöbbet ígérő alakok a tökérián. Székely és Greguss János voltak tanáraink.

Katonaság után városi ösztöndíjjal Párizsba mentem. Két évig voltam kint. Inkább szemlélődtem, gyönyörködtem, mint festettem. Kapóra jött nekem és nagyon kedvemre volt az öreg Munkácsy tanácsa: ne sokat akadémiáskodjék. Vagy adott az Isten tehetséget és akkor oskola nélkül is megtalálja majd a kifejezés módját, vagy nem adott és akkor - az akadémia sem adhat.

Mindamellett a tanáraim a Julianon nagyon szerettek. Én is őket. Párizsban (1894-95) festettem Műcsarnokban elsőnek kiállított képeimet:

A Csősz

Reggel a Tiszán; Hódmezővásárhelyi Kaszinó vette meg.

Később bekószáltam Olaszországot. Aztán hazajöttem és festettem azt, ami elébem akadt, parasztokat, pusztát, Tiszát.

(Közben mindig rengeteg arcképet "a megboldogultakat" fénykép után, hogy egy-egy évben legalább 2-3 hónapig szívem szerint pingálhassak. Ezekből még ma se bírtam kikevergőzni teljesen; most vár rám egy megboldogult, hogy életre támasszam.)

A Juss - hisz én nem tudom katalógus nélkül, hogy melyik évben is pingáltam. A kormány nem vette meg. De megvett azután gyöngébbeket. (Menyecske a műteremben, Édesanyám szobája stb.) Azután jött Rákóczi Rodostóban... Mimi Szalonja (Tán Wolfner tulajd.) Zárda udvar, Egyedül (Wolfner tul.) stb., stb.

Később meguntam (vagy megutáltam?) a parasztot. Vagy kinőttem belőle? Újabban inkább az eget szeretem festeni. Vagy a pusztát. Ennek is a lelkét inkább, mint külsejét.

Szeremlei atya szerint (Hódmezővásárhely története) az első kollektív kiállítást 1909-ben csináltam Hódmezőn. Ez értékes, komoly és szép kiállítás volt. Én mondom. Talán soh'se volt vidéki városban ilyen. Ezt komoly piktoremberek vallják, akik látták.

Azután jött (akkor még "munkáltam a magyar ugart"!) Makó, Csaba, Temesvár, Szabadka, Szeged. Néhol (Csabán) csak disznóröfögés volt ünnepélyes megnyitó; de megértőkre és vásárlókra akadtam szépen mindenütt. 1911-ben (Szeremlei atya szerint) kollektív kiállításom volt Pesten a Művészházban. Ez már árnyéka sem volt a vásárhelyinek. Itt már kevesebb megértőre akadtam.

Azóta itthon... Mártélyon Márival együtt - már 4-5 éve. Érlelődtem (sőt azt hiszem egészen megértem!) a csöndben, magányban, mint a bor.

Valamennyi mesterem között feltétlenül Máritól tanultam legtöbbet. Mindketten pedig a - természettől.

Igaz! Még valami 2-3 évet az életemből a "Művészek Majolika és Agyagipar Telepének" - szenteltem. Mégpedig ugyancsak neki áldoztam. Éppen úgy ennek szenteltem a vidéki városokban összegürcölt pár ezer koronákból kettőezer koronákat, mint kölcsönt a Majolikás művésztársaim "úri becsületszavára". Soh'se látom többet, se a 2000 koronámat, se az úri becsületüket.

Szegény Múzsa nagysám issza a levét a balekségemnek!

Mindamellett a büszke "Villa Hóttig nyögöm" fölépült Mártélyon s elég helyre egy örökség. Ennek a fűtött konyhájában íródik most e levél. Igazán büszke azonban csak akkor lenne ez a fundus, ha dr. Takács Zoltán nagy jó Uram megtaposná egy kicsit legközelebb.

Talán banális egy kicsit, de nem tehetek róla, újra megköszönöm, mégpedig szívem és lelkem legtisztább érzéseivel azt az érdeklődést, melegséget, amellyel csekély és igénytelen személyemet megtisztelte Doktor Úr!

Nagyon hálás szívvel veszem. Nagyon nagy szükségem is van a megértő melegségre - az én rettenetes magányosságomban.

Kérem, szíveskedjék tudatni, jól értettem-e meg a kívánságait s eleget tettem-e neki? Ha nem, méltóztassék velem rendelkezni.

A képek sorsa mihelyt eldől, szíveskedjenek arról is tudatni. Kíváncsi is vagyok, melyek mentek, meg az ára is elcsúszna - rámára a pesti kiállításra (Ernst Múzeum).

Nekem az volt az impresszióm Pest után, hogy mi eléggé "egymásnak való" emberek volnánk s hiszem most is, hogy a Doktor se bánná meg, ha egyszer, pl. 2-3 hetet szakíthatna magának, Mártélyon eltöltendőt.

Gondolkozzék, kérem szépen és örvendeztessen meg valami reménykedős hírrel mielőbb.

Őszinte tisztelője
Tornyai János

Mártély (Csongrád m.) 1917. jan. 20. vasárnap.

(Szentiványi Gyula tulajdona)


Közölve: Bodnár Éva: Tornyai János 1869-1936. (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1956., 71-73. oldal)

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella)
             Palatinus, 2002, 128-133. oldal

Az életrajz és a pályakép adatai

1869	január 18-án született Hódmezővásárhelyen, szegényparasztcsaládban, az Új utca-városrészben, IV. tized 1325. sz. házban. Apja Tornyai János, anyja Nyikos Erzsébet. Hatan voltak testvérek, ő a negyedik.
1874-1880	Az elemi iskola hat osztályát végzi.
1880-1885	A hódmezővásárhelyi református főgimnázium kitűnő tanulója, de az ötödik gimnázium elvégzése után kimarad.
1885	nyarán a városi mérnöki hivatalban kataszteri térképeket másol, az összegyűjtött pénzén Késmárkra megy.
1886-1888	Budapesten a Képzőművészeti Főiskola rendes hallgatója.
1888-1889	Vendéghallgató. Székely Bertalan, Lotz Károly, Greguss János a tanárai. Nyaranként hazamegy, és adóhivatalban, ügyvédi irodákban dolgozik.
1890-1892	Bécsben, a 46. gyalogezredben katona.
1892-1893	Hódmezővásárhelyen a Karikás című lap rajzolója.
1894-1896	Szülővárosa ösztöndíjával eljut Párizsba, a Julian Akadémián tanul, nagy hatással van rá Munkácsy és Puvis de Chavannes művészete.
1894	Párizsban festi Nagy András János egész alakos képét.
1896	tavaszán hazajön, Pesten Molnár Árpád és Trill Károly Pokol című körképének festésében vállal munkát.
1896	őszétől tíz hónapra állami támogatással Párizsba megy.
1897	nyarán tér haza. Hódmezővásárhelyen telepszik le.
1898.	május 30-án feleségül veszi Szabados Leonát, egy földeáki földbirtokos leányát. Házasságuk nem boldog, 1903-ban elválnak.
1899	márciusában a Szegedi Képzőművészeti Társulat kiállításán szerepel, Brassóban a görögkeleti templom oltárképeit festi.
1899	Súlyos szemgyulladással a hódmezővásárhelyi kórházban kezelik, dr. Imre József operálja és gyógyítja meg. Tornyai megfesti az Imre család portréit.
1900	március-áprilisában négyhetes itáliai tanulmányútra megy feleségével.
1902-1903	Állami ösztöndíjat kap.
1903	novemberében a régi Sörház épületében műteremhez jut.
1904	tavaszán a Műcsarnokban Juss című festményét Ráth György-díjjal tüntetik ki.
1904-1905	A Téli Tárlaton a Menyecske a műteremben című képét az állam megvásárolja, ugyanakkor mutatja be a Rákóczi Rodostóban című képét.
1905	Tornyaihoz kerül Kovács Mári, aki hűséges segítőtársa, modellje másfél évtizeden át.
1908	Bercsényi Miklós egész alakos képét festi a Városi Tanács megbízásából a Városháza számára.
1900	-as években a vásárhelyi kulturális élet mozgatója Endre Bélával, Kiss Lajossal, Rudnay Gyulával, Pásztor Jánossal, Kallós Edével.
1908	december-1909 január Első gyűjteményes kiállítása Vásárhelyen, utána a dél-alföldi városokban, Makón, Baján, Szabadkán, Békéscsabán, Orosházán is kiállít.
1909	Hódmezővásárhelyen a Tuhutum utcában telket vesz, s egy kukoricagórét húzat ki rá, ott fest.
1909	nyarán a Magas-Tátrában tölt pár hetet.
1910	A Jövendő című folyóiratot szerkeszti barátaival, melyhez Ady Endre írta a beköszöntőt.
1911	őszén Budapesten a Művészházban állít ki.
1912	tavaszán Temesvárott rendez kiállítást.
1912	Mártélyon házat épít: "büszke villa, hóttig nyögöm"; 1919-ig Mártélyon él.
1917	februárjában az Ernst Múzeumban a magyar Mesterek Negyedik Csoportkiállításán szerepel.
1918	január-áprilisában a Benczúr Mesteriskolában dolgozik, ingyen műtermet, lakást kap.
1918	májusában a képírók és kőfaragók Váci utcai helyiségében állít ki.
1919	nyarán a Kecskeméti Művésztelepen dolgozik. Mártélyi házát kifosztották.
1920-1921	Hódmezővásárhelyen a régi Serház téri műtermében lakik, majd a Kultúrpalotában kap ideiglenesen lakást, műtermet.
1921.	november 16-án Budapestre költözik, a Sváb-hegyen, a Lóránt u. 9.-ben lakik, 1925. szeptember 15-től pedig a Horánszky u. 9.-ben, műteremlakásban.
1923	áprilisa: az Alkotás Művészházban állít ki Benedek Péterrel együtt.
1925.	március 27-én ismeri meg Medgyessy ajánlására Proits Rózsit, háztartása vezetésére és modellnek fogadja meg. 1932-ben feleségül veszi.
1926	áprilisában Hódmezővásárhelyen állít ki Endre Bélával, Rudnay Gyulával, Kallós Edével, Pásztor Jánossal, Darvassy Istvánnal.
1927	A Műcsarnok Őszi Tárlatán a Csizmahúzás-képére Jankó János-díjat kap.
1927	nyarán Szentesen fest.
1928	A Paál László Társaság a KÉVE tagjává választja, részt vesz a Munkácsy Céh szervezésében.
1928	augusztusától novemberéig Baján fest, és kiállítást rendez.
1928	novemberében Makón állít ki.
1929.	július 26-október 24. Ismét Baján dolgozik.
1929	decemberében Barcelonában a világkiállításon aranyérmet nyer.
1930	Agyvérzést kap.
1931, 1932	nyarán a hárs-hegyi szanatóriumban pihen (július 10-október 9. és július 14-szeptember 14.)
1933	áprilisában a Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon Műteremben című képére állami kis aranyérmet kap, és a Szépművészeti Múzeum részére megveszik.
1933.	július 4-től 17-ig, majd augusztus 11-től november 10-ig a szentendrei művésztelepen dolgozik.
1934	februárjában a Szinyei Társaság nagydíját kapja egész élete munkásságáért, a KÚT, a Szentendrei Festők Társasága is tagjává választja.
1934.	július 18-tól október 16-ig a szentendrei művésztelepen fest.
1934	nyarán Hódmezővásárhelyen megalakul a Tornyai Társaság, a város havi 100 pengő évjáradékot szavaz meg Tornyainak.
1934.	november 17-24. Jubileumi kiállítása van Vásárhelyen.
1935	júniusában végleg visszajön szülővárosába, a Futó Mihály tér 4.-ben bútorozott szobában lakik, megindítja a válást.
1936.	május 17-én comb- és medencecsonttörést szenved. A kórházban júniusban két ajándékozási szerződéssel festményeit a hódmezővásárhelyi múzeumnak adományozza. - A képek egy tekintélyes része eltűnik budapesti műterméből.
1936.	szeptember 14. Új végrendeletben feleségét teszi meg örökösévé, akivel időközben kibékült. Felesége súlyos betegen Budapestre szállítja.
1936.	szeptember 20-án budapesti műtermében meghal. Szeptember 23-án temetik el a Kerepesi temetőben díszsírhelyen. A Szinyei Társaság nevében Csók István, a KÚT nevében Medgyessy Ferenc búcsúztatta. A megjelentek között ott van sok régi művésztársa, jó barátja, így Lyka Károly, Rudnay Gyula, Pásztor János, Sidló Ferenc.
1936	októberétől 1938-ig pereskedés az özvegy és Hódmezővásárhely között. A festmények a múzeumban maradnak, az özvegy pedig havi 125 pengő életjáradékot kap a várostól. 1946-tól 183 forintot, majd az ötvenes években 412 forint nyugdíjat, 1961-től a Képzőművészeti Alaptól kiemelt nyugdíjat és a képek reprodukálása után rendszeresen jogdíjat kap.
1983	szeptemberében özv. Tornyai Jánosné nyolcvanöt éves korában meghal a Makarenko utcai régi lakásban.
1984	novemberében a lakás-felújítás alkalmával a padló alól előkerülnek Tornyai "eltűnt" képei és értékes dokumentumok.

Forrás: Bodnár Éva: Az újra felfedezett Tornyai, Gondolat, Bp., 1986, 175-177. oldal